Babarczy Eszter: Orbán nem tette sikeresebbé Magyarországot

  • Babarczy Eszter
  • 2016.01.15 07:07

Publicisztika

Az orbánizmus így hosszabb távon kudarcra van ítélve. Lenácizni őt azonban mélységesen káros.

Mint sok évvel ezelőtt próbáltam már erre felhívni a figyelmet, a háború utáni politikai-kulturális konszenzus a háborús generációk kihalása után nem tekinthető már magától értetődőnek. Ha az olvasó megbocsát egy frivol hasonlatot, nem véletlen, hogy a Csillagok háborúja legutóbbi nosztalgiadarabjában már nem a Birodalom fenyegeti a szabadságot és a köztársaságot, hanem lényegében egy terrorista lovagrend. A népszerű kultúrában a második világháború után a Gonosz Birodalmát elsősorban a náci Németország példázta, annak ellenére, hogy a kifejezést Ronald Reagan a Szovjetunióra alkalmazta. Tényleges háborús emlékei ugyanis a civilizált Nyugatnak csak a tengelyhatalmakkal kapcsolatban voltak. A hidegháború messzi, egzotikus helyeken zajlott, s eltekintve Vietnámtól, ami nem szolgált éppen dicsőségére az új nyugati világrendnek, a leggyakrabban titkosszolgálati módszerekkel folytatták. Ennek eredményei – például a talibán felfegyverzése a szovjet hadsereggel szemben – mai szemmel nézve elég kétesek voltak. A Birodalom tehát 1978-ban nem is hajazhatott másokra, mint a nácikra, némi brit imperialista akcentussal.

Ennek a második világháborús hivatkozásnak az ereje azonban jelentősen meggyengült már a kilencvenes években, és – ebben igazat kell adjak Orbánnak – a liberális sajtóban és értelmiségi körben erősebbnek látszik, mint azon kívül. Kelet-Európában, ahol a Németország újraalapítását szolgáló liberális mítosz eleve csak a kommunista változatban volt forgalomban, a hivatalosságon kívül soha nem is terjedt el (részben ebből fakad a magyar kultúrharcként ismert tragikomédia végeérhetetlen szappanoperája, de a Pegida reflektálatlan barbársága is).

Az előző írásomban amellett érveltem, hogy a háború utáni európai kultúrának már nem kell mindig a nácizmushoz viszonyítania magát. Ez a világrend és ez a modern Európa sokkal jobban teljesít – bármiféle mutatót nézzünk is, az általános jóléttől a háborús áldozatok számáig –, mint bármi előtte a történelemben. Az eredményei igazolják, és ha valaki szerényen megelégszik a haszonelvű etikával – legyen minél több embernek jobb, de közben azért az alapvetőnek elismert jogokat tartsuk tiszteletben –, ez elegendő is ahhoz, hogy morálisan magasabb rendűnek nyilvánítsa.

Talán csalásnak tűnik, amikor a haszonelvűség mellé odabiggyesztem, hogy alapvetőnek elismert jogokat sem sérthet a választásunk, hiszen a politikában vitatkozhatunk azon, mely jogokat ismerünk el alapvetőnek. Európai kontextusban azonban megelégedhetünk azzal, hogy ténylegesen és empirikusan a mindennapi moralitásban is elismerünk olyan jogokat, amelyeket senki, még a szélsőjobb vagy a szélsőbal sem von kétségbe, mivel ezek a csoportok mind abban a térben mozognak, amelyet e jogok definiálnak – ellentétben mondjuk az Iszlám Állammal, Kazahsztánnal vagy Szaúd-Arábiával.

Bár ezt én nem láttam előre, ami komoly önvizsgálatra késztet, ezzel a – nem pusztán liberális – európaisággal fordult szembe Orbán, ennek a tagadására épül a retorikája és a politikai gyakorlata is. Amikor falat építettet vagy kinyilatkoztatja, hogy ide ugyan nem jön egy menedékes sem, nem megoldja a migráció problémáját, hanem felmondja az európaiság lényegét – nem azért, mert rasszista, hanem azért, mert nem jogkövető és nem kooperatív.

De igaza lehet-e ezek után?

Ha haszonelvű alapon állunk, ha így értelmezzük az európaiságot, engedjük meg a lehetőséget, hogy Orbán – bizonyos kritériumok szerint – sikeres is lehet (a többség számára, az alapvető jogok megőrzése mellett, előnyöket biztosíthat). Az orbánizmus liberális kritikusának akkor van igaza, ha az orbánizmus nem képes erre, a (valamilyen) liberalizmus viszont igen. Orbán ezt nagyon jól tudja – migránsok ide vagy oda, ez a legfontosabb tőkéje. A rendszerváltás alapvetően liberális projektje ugyanis Magyarországon valamiért –  a környező országokkal ellentétben – a lehető legrelevánsabb kritériumok szerint nem volt sikeres. Az ország lényegében két évtizede stagnál, és honfitársaink egyharmada reményvesztett szegény. Amíg az orbánizmus kritikusai nem számolnak el azzal, miért állunk itt, a liberalizmus érvei nagyon gyengék, nem csak Orbán rendszerével, de az újbaloldallal szemben is.

A magyar liberálisok persze nem fogadják el feltétlenül a haszonelvű gondolkodást. Miért is tennék, ha a maguk részéről hisznek a liberalizmus (a mai liberalizmusok közt időnként egymásnak ellentmondó) premisszáiban és értékeiben? Bármilyen fontos azonban a meggyőződés, először be kell látnunk, hogy a politika átmoralizálása perverz következményekhez vezethet – például oda, ahol ma Magyarország áll. Nálunk a politikai polarizáltság következtében, mint a TÁRKI kimutatta, teljesen relativizálódtak még az elemi erkölcsi szabályok is. Ha a „mieinkkel” szemben csalnak honfitársaink (például nem fizetnek adót), az elítélendő, ellenben az „övéikkel”, akik morálisan mindig alacsonyabb rendűek, ezért tulajdonképpen jogos civil önvédelem megkerülni a jogszabályaikat.

A szabadság liberális értelmezésével ez az eltorzult gondolkodás egy darabig összefér. Mindig a megfelelő „oldaliak” fogják leleplezni a „másikok” disznóságait, ily módon hozzájárulva az elvileg konszenzuális normák érvényesítéséhez. A politikai indulatokat és elfogultságokat nem lehet száműzni a politikából: elegendő, ha az írott jogban és a jogalkalmazásban nem érvényesülhetnek, ami az egyének morális egyenlőségéből eredő liberális követelmény. És éppen ezen a ponton nyilvánvaló, miért vonzó – miért szükséges bizonyos fokig – egy tartható morális univerzalizmus. Ha a lopás csak akkor bűn, ha „ők” követik el, akkor nincs a politikai közösség egészét szabályozó morális közmegegyezés – törzsi jellegű moralitás váltotta fel. Ebből aztán sok további kalamajka származik: például nem működőképes a jog, állandóan zéróösszegű játszmákat játszunk, és a polgárok nem is próbálnak szabadulni a klientúrák és politikai hálózatok terhétől.

A magyar orbánizmus értelmiségi pártfogói (mivel igen egyenetlen a színvonal, nem tennék egymás mellé itt felsorolás formájában teljesen elzüllött és civilizált agyakat) következetesen és régóta morális terrorral, merevséggel, hamis felsőbbrendűségi érzéssel vádolják az orbánizmus liberális kritikusait (a baloldali kritikusokra ez ritkábban vonatkozik). A vád alapja szinte mindig az, hogy egy logikai redukció alkalmazásával Orbán rendszerét (egyelőre maradok annál, hogy személyével jelölöm a politikáját) a kritikusok fasisztának, nácinak, enyhébb esetben antidemokratikusnak nevezik.

Ez a liberális kritika talán valóban azért nem éri el a választók fülét, mert az orbánizmus nacionalista vonulatát a már ismertetett alapkőhöz meneküléssel mindjárt a nácizmushoz kötik. A liberalizmus ténylegesen nem ellensége a nemzetnek; ellenkezőleg, a nemzetté válás történeti folyamatában a liberalizmus mindig előre vitte, hajtotta a nemzeti identitás alakulását – ha az embert nem az határozza meg, hogy kinek a jobbágya vagy vazallusa, akkor a nyelvi vagy vallási alapú patrióta (helyi) és a nemzeti identitások szerepe megerősödik.  Orbán politikája azonban nem is nemzeti – a saját kritériumai szerint sem sikerült erős országot építenie, hacsak nem a családi és haveri kör felhizlalását értjük a magyar középosztály megteremtése és a magyar érdekek érvényesítése alatt.

Fentebb arra a minimalista álláspontra helyezkedtem, hogy a liberalizmust (haszonelvűen) a sikere igazolja. Orbán sem kíván ennél jobb igazolást a saját rendszerének: elsősorban a sikerrel méri magát. Azt állítja, hogy az univerzalista liberalizmusnál sikeresebb, éppen azokban a dimenziókban – gazdasági fejlődés, nemzeti önérvényesítés, konfliktuskezelés, életszínvonal, kulturális teljesítmények –, amelyekben a liberalizmus mindig is rendkívül sikeres volt.

De sikeres-e Orbán rendszere? Sikeresebb-e, mint a múltkori kis írásban minimálisan (az egyén a máséval összeférő szabadságával, a gazdasági vagy egyéb társulás szabadságával és a társadalmi toleranciával) definiált liberalizmus?

Orbán rendszere sikeresen konszolidálta Magyarországot egy erősen központosított hatalmi rendszerben, és sikeresen újraosztotta a gazdasági és hatalmi pozíciókat. Ebben egyébként – mint Andrew Janos már réges-rég rámutatott – a magyar politikai elitek Szent Istvántól Kádár Jánosig történelmileg általában sikeresek: többnyire ebben az egy dologban sikeresek.

Az országot azonban nem tette sikeressé Orbán. Magyarország helyzete csak a gazdasági válság éveihez képest nevezhető némiképp jobbnak (ami mégsem meglepetés). A gyakorlatban – és az állampolgár számára – azonban a sikeresség is csak viszonylagosan értelmezhető.

A legátfogóbb liberális szellemű átalakítást Antall József hajtotta végre Magyarországon – gazdasági és szociálpolitikai téren meglehetősen katasztrofális eredménnyel, bár ez aligha az ő hibája volt. A rendszerváltás liberális projekt volt, és sokkal több vesztest termelt, mint megtervezői és végrehajtói előre látták (láthatták). De míg más országokban a szegénységi ráta lassan vagy gyorsabban csökkenni kezdett az első liberalizáció után, Magyarországon a polgárok egyharmada megrekedt a szegénységben az EUROSTAT szerint. Csak Románia és Bulgária áll rosszabbul nálunk (40% körül) – de annyival azért jobban, hogy mindkét helyen folyamatos csökkenést mutat a szegények aránya. Magyarországon Orbán alatt viszont még nőtt is a szegénység, miközben a gazdasági mutatóink nem jobbak, mint mondjuk 2005-ben vagy az első Orbán-kormány alatt.

A liberális közgazdászok – és más liberálisok – sokasága gondolta Gyurcsány színre lépése előtt, hogy ez a feltűnő és aggasztó stagnálás annak tulajdonítható, hogy nem volt elég liberális reform Magyarországon. Gyurcsány volt az első olyan kormányfő, aki egyértelműen a további liberalizáció programjával kezdte a kormányzást, amit sokan üdvözöltek – köztük én is. Gyurcsány elhitte magának és elhitette másokkal, hogy van terve és van ereje ehhez a programhoz. Hogy ereje nem volt, azt tudjuk, hogy terve volt-e, az a kaotikus viszonyok miatt nem egyértelmű; magam arra jutottam, hogy nem volt átgondolt terv.

Magyarországon tehát a liberálisok – a szimpla haszonelvű logika alapján, amelyet a demokratikus állampolgárok többsége kiválóan megért – jelenleg nem állíthatják, hogy „igazuk van”. Nyilván ezért is folyamodnak olyan sokszor olyan sokan a lenácizáshoz vezető redukció érvéhez, amelyet én mélységesen károsnak tartok. Ugyanakkor Orbán második ciklusának második felében nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Orbán – aki képes volt minden tekintetben megvalósítani a maga központosító konszolidációját – nem tette sikeresebbé Magyarországot, mint a korábbi liberalizációs hullámok, amelyeknek a rendszerváltás sokkja után lényegesen nagyobb közegellenállással és belső lázadásokkal kellett számolniuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Orbán rendszere nem kompatibilis az európai alapértékekkel – amitől még nem lesz náci –, ezért az európai együttműködés is nehézkesen megy neki, akkor nem kell az antifasiszta harc retorikájához nyúlnunk, hogy világossá tegyük: az orbánizmus hosszabb távon kudarcra van ítélve, mert Magyarország civilizációs környezetével nem kompatibilis, miközben az ország nagy mértékben függ – és mindig függeni fog – ettől a civilizációs környezettől gazdaságilag.

Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott? A sorozat eddigi részeit lásd itt, itt és itt.

Neked ajánljuk

A gyöngy

  • Halasi Zoltán

A király elküldi fiát messze földre, hozza el a kígyótól a kincset. Mielőtt a fiú útnak indul, meg kell válnia ruhájától. Megérkezik, elvegyül az ottaniak között. Ételüktől azonban mintegy álomba merül, megfeledkezik királyfi voltáról, küldetéséről. Apja levele téríti magához. Megigézi a kígyót, megszerzi a kincset. Hazatér, megdicsőül.

Máshogy mutatja ki

  • SzSz

„Az utolsó túlélő halálával Auschwitzot beveszi a kirakatból a történelem. Lomtárba kerül, ott porosodik majd a sötétben a tatárjárás és a waterlooi csata közt” – nyilatkozta Röhrig Géza egy interjúban a Saul fia diadalmenetének egyik állomásán –, a Born in Auschwitz egyszerre igazolja és cáfolja e kijelentést azzal, hogy bemutatja, hogyan hatja át a tragédia háromgenerációnyi család életét.

„A vérfürdő nem vonz”

A Star Trek-filmek Spockja jelenleg az AMC horrorsorozatában, a NOS4A2 második évadában adja a Charlie Manx nevezetű gonoszt, de élőben nincs benne semmi fenyegető. A Rhode Island-i forgatáson értük el.

„Gátlástalanul húzogatjuk ki egymás sorait”

  • Láng Dávid

Több mint ezer induló közül ők nyerték tavaly az Öröm a Zene tehetségkutató országos döntőjét, nem sokkal később pedig Lovasi András is kiválasztotta őket a raktárkoncertes gázsiját szétosztó pályázaton. A duóval arról beszélgettünk, mivel győzhették meg a zsűrit, milyen köztük a dalszerzői dinamika, és terveznek-e teljes zenekarrá bővülni.

Ülő ováció

  • Nagy István

Nyolcvanegy éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb hatású zenei producere, akinek a jelentősége egyedül talán George Martinéhoz fogható; mindketten a modern zenerögzítési technika úttörőinek, lényegében megteremtőinek számítanak.

A földön kívüli selyemszörny

  • Vida Virág

Amióta online térbe kényszerült a színház, új, alkalmazott műfaj jelent meg a művészetek palettáján, amelyet leginkább „előadás-közvetítésnek” lehetne nevezni, és abban különbözik a korábbi színházi közvetítésektől, hogy eddig soha nem látott nyomatékot kap benne az operatőri munka.