Babarczy Eszter: Igazunk van-e?

  • Babarczy Eszter
  • 2016.01.12 07:27

Publicisztika

Reinhardt Koselleck, a jeles német konzervatív eszmetörténész Kritika és krízis című művében elemezte – a vesztes Németország és a győztes USA kulturális ütközésének friss kontextusában – a felvilágosult kritikai racionalitás érzéketlenségét a politikai válságok iránt. Dolgozata lényegében vádirat a győztes angolszász liberalizmussal szemben – és áttételesen a nürnbergi perrel szemben is –, és ennyiben az egész mai európai identitásunk alapkövét feszegeti.

Koselleck azt veti a felvilágosodás – és tulajdonképpen (bár nem nyíltan) a győzők  – szemére, hogy nem elégedtek meg a politikai rendezéssel, hanem be kívánták bizonyítani, hogy igazuk volt. A szövetségesek nem pusztán győztek, hanem a morális igazságot, a szekularizált isteni akaratot érvényesítették. Ez az állítás ma is az univerzalista liberalizmus morális tétele és premisszája. Az ára azonban nagy: a folyamatos képmutatás és a hitelesség ezzel együtt járó eróziója. A menekültek körül folyó magyar (és nemzetközi) vitában, amelyben a felvilágosodás pártján állók fordulnak szembe a toleranciát védőkkel (tehát az általában minden muszlimot Európán kívül tartani vágyók a multikulturalizmus elfogadását szorgalmazókkal), tulajdonképpen kétféle fundamentalizmus áll egymással szemben.

Amikor mostanában a menekültekről (és egyéb migránsokról) vitatkozunk, nem árt felidéznünk Koselleck figyelmeztetését, hogy a moralizáló liberalizmus könnyen válik képmutatássá. Az a liberális, aki a határok lezárását sürgeti, de nem mondja meg, melyik határon ki lőjön kinek a parancsára, éppúgy képmutató, mint az a liberális, aki szerint rasszizmus a migránsoknak Európa-kompatibilitási tanfolyamot tartani.

Nem vonom kétségbe, hogy a liberalizmusnak – változatairól majd később beszélek – van egy alapvető és érvényes morális igénye, amely univerzalisztikus. Számomra kérdéses azonban, hogy szükségük van-e a liberalizmus vagy a felvilágosodás híveinek arra, hogy újra és újra visszanyúljanak az alapkőhöz, a náci Németország eszméihez és az eszmék vereségéhez. Az alapkő ugyanis nem makulátlan, amennyiben a Szovjetunió szerepét és a szövetségesek által is elkövetett háborús bűnöket mindig kénytelenek vagyunk lefaragni belőle, nem beszélve a nagyon pragmatikusan lefolytatott nácitlanításról és a szovjet megszállók viselt dolgairól. Ha ez a történelmi év – 1945 – mondja meg nekünk, mi a jó és mi a rossz, és hogyan tehetünk köztük különbséget, könnyen kosellecki mocsárba tévedhetünk.

A háború utáni rend mellett azonban a „nemnácizmusnál” sokkal pragmatikusabb – s egyébként a konzervativizmussal alapvetően közös – érvek szólnak. A liberális keretek háború utáni európai típusai ugyanis remekül működnek a legkülönfélébb nemzeti változataikban és a világrend fontos részeként is. Nem pusztán arról van szó, hogy Európa azért jó, mert nem náci – Európa azért sikeres, mert nem náci. A harc és a nulla összegű játszmák elsőbbségét hirdető nácizmus (és az ebben rokon bolsevizmus) helyére a pragmatikus, kooperativitásra ösztönző jogállamot helyezte.

A „nemnácizmus” nem kínál megfelelő sormutatót a migrációs válság kezeléséhez. Nem náci attól valaki, hogy tart az iszlámtól, de attól sem példaszerű liberális demokrata, ha nem tart tőle. Az sem a liberális értékek megtestesítője, aki egy-két napig elhallgatja, hogy menedékkérők zaklatták a nőket a kölni pályaudvaron, de az sem, aki az incidens nyomán szigorítani kíván a kiutasítási szabályokon. Mindketten ütköző európai liberális értékek között keresnek nagyon is európai módon egy legkevésbé rossz megoldást (ami mindig az indulatok féken tartását is magában foglalja) egy nehéz helyzetben.

Az én értelmezésemben európainak lenni bonyolult és hosszadalmas, önkorlátozást kívánó folyamat, mert az adott helyzetben legkevésbé kellemetlen megoldás megtalálása egyezkedést, alkalmazkodást, önkorrekciót igényel. Az európai alapkő igazi örökösei azok a politikusok, akik rugalmasan hozzáigazítják a helyzethez az ösztönzőket, egyszerre sok ponton finomítanak a menedékkérőket kezelő rendszeren és az európai külpolitikán is abban a reményben, hogy lassan, fáradságosan kialakítható az a megoldás, ahol nem lőnek le menedékkérőket semmilyen határon senki parancsára, viszont kiutasítanak mindenkit, aki nem képes a kooperativitás európai normái szerint élni.

Mint az előző írásban jeleztem, a civilitas – az indulatok és a gyakorlatban érvényesítendő viselkedés elválasztása, magyarán az indulatok háttérbe szorítása – az európai kultúra egyik legfontosabb vonása, az egyetlen garancia, amely Isten és természetjog nélkül, az emberi együttélés természetéből levezethetően képes tartalmat adni az igazságosság igényének. A jogrend semlegessége tulajdonképpen ennek az együttélési normának a kifejeződése. Bár az orbánizmus Carl Schmitt bűvöletében élő hívei (vagy akár maga Koselleck) kétségbe vonják, hogy léteznék ilyesfajta önkorlátozás vagy stabil politikai rendszert lehet rá építeni, a történelem mást mutat. A történelem azt mutatja, hogy az européer társadalmak nagyon jól működnek a jog kultúrájában, és a problémák jelenleg a határokon – vagyis a nemzetközi jog nem kellően kodifikált területein, illetve a nem européer jellegű társadalmakban – keletkeznek.

Ha az imént azt állítottam, hogy nem kellene a liberálisoknak mindig visszaszaladgálniuk a háborúhoz és a nürnbergi perhez, azzal nem azt akartam mondani, hogy ennek nem volt jelentősége. Ellenkezőleg: a konkrét történelmi eseménynél sokkal tágabb, általánosabb jelentősége volt. Egy olyan kultúrát írt elő és valósított meg, amely nem a közvetlen (a jog kiiktatásával végzett) harcot tekinti az emberi viselkedés mintájának.

Nem kell lenácizni a liberalizmus minden ellenfelét – arra kell felfigyelni, ha valaki a minden eszközzel folytatott harc elsődlegességét hangsúlyozza (lásd még: Mein Kampf). Az az általánosabb norma, amelyet a háború utáni rendezésből levezethetünk, a kooperatív megoldásokra való törekvés. Nem kell Lengyelországot lerohanni, hogy legyen elég Lebensraumja a német nemzetnek. Nem kell legyilkolni a magyar zsidóságot, hogy a kifosztásukkal „oldjuk meg” a magyar gazdaságfejlődés egyenetlenségeit vagy éppen a katasztrofális budapesti lakáshelyzetet. Nem kell internálni a burzsoáziát sem, ugyanezen az alapon. Nem kell elvennünk innen ahhoz, hogy ott valaki jobb helyzetbe kerüljön. Gondoljunk a háború után jogilag kodifikált és az EU-ban szervesen folytatódó európai kultúrára olyan tér gyanánt, ahol mindig érdemes kölcsönös előnyökre törekedni.

Arról szeretnék elmélkedni, milyen mélyebb tanulságokat vonhatok le a baloldali liberális gondolatkör, a saját szellemi hazám kudarcaiból és sikereiből. Igaza van Orbánnak? A liberalizmusnak leáldozott? A sorozat előző részeit lásd itt és itt.

Neked ajánljuk