Az ünnepre meghívott egyetemi oktatók a tanári klub süppedős bőrfoteleiben üldögélve hallgatták a férfi rektorhelyettes beszédét arról, hogy oklevéllel elismert tudásuk olyan képesség, amelyet át is tudnak adni hallgatóiknak. A rektorhelyettes egy hosszú asztal mögött állva beszélt, mellette az egyetem férfi dékánjai és férfi dékánhelyettesei ültek, összesen hatan. A beszéd végén a rektorhelyettes megkerülte az asztalt, és egy nő mellé állt, aki egyenként felolvasta az oklevélre írt neveket, majd átnyújtotta az oklevelet a rektorhelyettesnek, aki a hozzá siető ünnepeltnek kézszorítással gratulált. A dékánok és dékánhelyettesek tapsoltak. Az ünnepeltek között 15 férfi és négy nő volt. Bár meghívást kapott, de további négy férfi nem tudott eljönni az ünnepségre, ők később vették át az oklevelüket. Az ünnep végén két nő pezsgőspoharakkal megrakott tálcákkal körbejárt az oklevelüket szorongató ünnepeltek között.
Nálunk az egyetem maszkulin intézmény. Az egyik ilyennek, az ELTE jogi karának a dékánja, Király Miklós a szexuális erőszakot „szégyenteljesnek” nevezi, és károsnak tartja azt a „hallgatói kultúrát”, amely a szexualitást helyezi középpontba, különösen akkor, ha az „a lányokra nézve” megalázó. A tanító- és óvóképző kar dékánja, Mikonya György egy másik gólyatábori szexuális erőszak kapcsán az egyetem sajtótájékoztatóján „az áldozat kislányról” beszél, akit a karon dolgozó pszichológusok tanáccsal láttak el. A „lányokat” képviselő szervezet, a hallgatói önkormányzat elnöke, Zaránd Péter sajtóközleményt ad ki, amelyben felsorolja az önkormányzat intézkedéseit. Ezek között olvasható, hogy az egyetem szenátusának jóváhagyásával olyan bizottságot hoznának létre, amelynek oktatók és hallgatók egyaránt tagjai az egyetem mind a nyolc karáról, és feladatuk lenne többek között a gólyatáborokban kialakított csapatok vagy a szállásul szolgáló szobák elnevezésének véleményezése. (El lehet képzelni, milyen hatékonysággal működne egy ilyen, legalább 16 fős társaság az augusztus végi gólyatáborok mindenkori cenzori hivatalaként.) Emellett azt is fontosnak tartják, hogy az önkormányzat rendezvényeinek minden szervezőjével előzetesen aláírassanak egy papírt, amelyen „tudomásul veszi” (!), hogy „az Egyetem jó hírnevét veszélyeztető tevékenységet nem végez”, de ha mégis, „szervezői utasításra” köteles elhagyni a rendezvényt. Már várja az ember, hogy az „elkövető kisfiút” a játszótér írott szabályait követve hazaküldjék Zaránd Péterék, Galántai Tamásék (ő volt az, akinek a tanítóképző gólyatábora előtt a korábban már szexuális erőszak miatt elítélt fotós megígérte, hogy most nem lesz gond vele) és a többi férfi elnökék.
Nagy baj van a hallgatói önkormányzatokkal. És nagy baj van az egyetemekkel. És ezt a bajt még az sem csökkenti, hogy egy másik burschenschafttal ellentétben az ELTE-n van rá esély, hogy az elkövetők tetteiről legalább kiderül, mik voltak is azok (igaz, az ELTE-nek nincsen állami monopóliuma az erőszak alkalmazására). A baj az, hogy az egyetemen ugyan felfeslett a fraternitás szövedéke (mert az mindig felfeslik valahol), de arra senki nem vállalkozik, hogy visszafejtse mind a szálakat. Miközben Zaránd Péter az „aberrált cselekvés résztvevőinek” megbüntetéséről beszél, és az egyetem rektora, Mezey Barna felveti a „strukturális konzekvenciák levonásának” lehetőségét, az nem fogalmazódott meg, hogy a hallgatók kizárása és feljelentése, valamint a hallgatói önkormányzatok működésének átláthatóbbá tétele és ellenőrzése mellett lennének-e más megoldások arra, hogy a szexuális erőszakhoz és annak tényleges vagy potenciális áldozataihoz – a „lányokhoz” – másféle viszony alakuljon ki.
Mert ez lenne a kérdés. És erre kellenek olyan válaszok, amelyek az egyetemet nem csupán az oktatás vagy a kutatás intézményeként gondolják el, hanem társadalmi felelősséget is viselő közösségként.
Közismert, hogy az egyetemi hallgatók önszerveződése a későbbi tudományos, politikai, gazdasági stb. pályafutás kísérleti terepe. Éppen ezért lenne fontos, hogy a hallgatói önkormányzatok maszkulin jellege megváltozzon, és ennek hatására majd a későbbi pályáké.
A női kvóta bevezetése segíthet a cél elérésében. Nem szeretnék hosszasan érvelni a női kvóta mellett, ezt már megtették néhány éve mások a pártpolitikai vitákban, és nem kívánom idecitálni sem a geertzi anti-antirelativizmust, sem Spivak stratégiai esszencializmusát. Tudjuk, hogy nem kell egyetértenünk a relativizmust tagadókkal ahhoz, hogy ne szégyelljük magunkat saját provinciális céljaink miatt (például, hogy másmilyen legyen az egyetemi élet). És tudjuk azt is, hogy a nők „lényegi másságáról” szóló eszmefuttatások ugyan vitathatók, de e vitát aktuális céljaink érdekében zárójelbe lehet tenni. Egyetlen lehetséges ellenérvre mégis érdemes kitérni. Hogy a hallgatói önkormányzatok működésének a gendervonatkozásai ne lennének meghatározók, azt az állítást éppen a nemi erőszakról szóló beszámolók hiteltelenítik. Ha az egyetemi hallgatók nem szeretnének saját szexualitásukról tárgyiasított feljegyzéseket olvasgatni a neten, mint ahogy ez a bölcsészkaron történt, és az egyetem világába való belépésüket is másképp képzelik el, mint egy maszkulin intézmény maszkulin hallgatói önkormányzatának maszkulin képviselői, akkor a saját elvárásaik megvalósításában segítheti őket, ha a képviseletükre vállalkozó csoport nemi arányai jobban közelítenek a képviseltek csoportjainak nemi arányaihoz.
Az ELTE jogi karának oktatói és hallgatói kék szalagot tűztek a ruhájukra, hogy kifejezzék az erőszak elleni tiltakozásukat. Ennél többet is tehetnek.
A szerző nyelvész, az ELTE oktatója.
