A kivonulás maga a vietnami távozás és összeomlás emlékét idézte fel, és nem alaptalanul. Akkor, 1975-ben Henry Kissinger elképzelése szerint a kivonulás és Saigon bukása között „tisztességes időköznek” (decent interval) kellett volna eltelnie. Ez a két-három éves periódus – gondolta Kissinger – elhalványítaná az oksági kapcsolatot a két esemény között, s ezzel megóvná Amerika hitelességét, és mérsékelné a vereséggel járó megaláztatást. A hazai közvélemény is nagyjából elfelejtené Vietnamot, mire az összeomlás bekövetkezik.
A párhuzam olyannyira nem új, hogy a Foreign Affairs főszerkesztője már Barack Obama korábbi elnöknek is a figyelmébe ajánlotta ezt a lehetőséget. A világ legszegényebbjei között számon tartott közép-ázsiai országból az Egyesült Államok már a 2010-es évek eleje óta próbált távozni, de – ilyen is van – nem tudott. S bár kevesen mertek szembenézni vele, Washington választása két lehetőségre szűkült. Az első: végignézi, amíg a Talibán nagyjából egy évtized alatt elfoglalja az országot – 2015-től az amerikai adatok a felkelők lassú, de biztos térnyeréséről árulkodtak –, miközben a Nyugat elhalmozza az országot fejlesztési és katonai segélyekkel. A második a kissingeri megoldás: nem sokkal a tárgyalásos kivonulás után a demokratikus Afganisztán egyszerűen összeomlik.
De melyik demokrata vagy republikánus politikus merte volna meglépni ezt a külpolitikai öngyilkossággal felérő fordulatot, amely Washington nemzetközi megítélésének lenullázását ígérte? Ehhez egy politikai outsider kellett, aki Donald Trump személyében meg is érkezett. Trump fittyet hányva afgán és nyugati szövetségesei kérésének és szembeszállva a kétpárti washingtoni külpolitikai lobbival, de elfogadva az Egyesült Államok hangosan ki nem mondható cselekvésképtelenségét, 2018-ban Dohában megegyezett a tálibokkal, s addigi afgán szövetségesei feje fölött, néhány üres ígéret fejében 18 hónapos határidővel elkötelezte magát a távozás mellett. A tálibok nem vállaltak békekötést a kabuli (báb)kormánnyal, és nem ígérték a demokratikus normák akárcsak egy részének a megőrzését sem, pusztán annyit, hogy a kivonulásért cserébe nem támadják a nyugati katonákat (bolondok is lettek volna), és azt, hogy az al-Káida vagy más terrorszervezet az ország területéről nem fog támadást indítani az Egyesült Államok ellen. Szerény eredmény ez húsz év háborúskodás, egy ezermilliárd dollárnyi segély és több mint 200 ezer afgán civil, rendőr és katona halála után.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
