Wagner Péter

Választás hiányában

Mi maradt Afganisztánból egy évvel Amerika kivonulása után?

  • Wagner Péter
  • 2022. szeptember 7.

Publicisztika

Az Egyesült Államok gyorsan felejti az utóbbi harminc év legnagyobb külpolitikai kudarcát. Egy évvel az afganisztáni kivonulás után már csak egy-egy dróntámadás emlékeztet arra, hogy egykor ők uralták az országot. A Talibán eközben a nemzetközi elszigeteltséggel küszködve felkelő szervezetből kormányzó erővé próbál válni. Afgán viszonyok közt nem is eredménytelenül.

A kivonulás maga a vietnami távozás és összeomlás emlékét idézte fel, és nem alaptalanul. Akkor, 1975-ben Henry Kissinger elképzelése szerint a kivonulás és Saigon bukása között „tisztességes időköznek” (decent interval) kellett volna eltelnie. Ez a két-három éves periódus – gondolta Kissinger – elhalványítaná az oksági kapcsolatot a két esemény között, s ezzel megóvná Amerika hitelességét, és mérsékelné a vereséggel járó megaláztatást. A hazai közvélemény is nagyjából elfelejtené Vietnamot, mire az összeomlás bekövetkezik.

A párhuzam olyannyira nem új, hogy a For­eign Affairs főszerkesztője már Barack Obama korábbi elnöknek is a figyelmébe ajánlotta ezt a lehetőséget. A világ legszegényebbjei között számon tartott közép-ázsiai országból az Egyesült Államok már a 2010-es évek eleje óta próbált távozni, de – ilyen is van – nem tudott. S bár kevesen mertek szembenézni vele, Washington választása két lehetőségre szűkült. Az első: végignézi, amíg a Talibán nagyjából egy évtized alatt elfoglalja az országot – 2015-től az amerikai adatok a felkelők lassú, de biztos térnyeréséről árulkodtak –, miközben a Nyugat elhalmozza az országot fejlesztési és katonai segélyekkel. A második a kissingeri megoldás: nem sokkal a tárgyalásos kivonulás után a demokratikus Afganisztán egyszerűen összeomlik.

De melyik demokrata vagy republikánus politikus merte volna meglépni ezt a külpolitikai öngyilkossággal felérő fordulatot, amely Washington nemzetközi megítélésének lenullázását ígérte? Ehhez egy politikai outsider kellett, aki Donald Trump személyében meg is érkezett. Trump fittyet hányva afgán és nyugati szövetségesei kérésének és szembeszállva a kétpárti washingtoni külpolitikai lobbival, de elfogadva az Egyesült Államok hangosan ki nem mondható cselekvésképtelenségét, 2018-ban Dohában megegyezett a tálibokkal, s addigi afgán szövetségesei feje fölött, néhány üres ígéret fejében 18 hónapos határidővel elkötelezte magát a távozás mellett. A tálibok nem vállaltak békekötést a kabuli (báb)kormánnyal, és nem ígérték a demokratikus normák akárcsak egy részének a megőrzését sem, pusztán annyit, hogy a kivonulásért cserébe nem támadják a nyugati katonákat (bolondok is lettek volna), és azt, hogy az al-Káida vagy más terrorszervezet az ország területéről nem fog támadást indítani az Egyesült Államok ellen. Szerény eredmény ez húsz év háborúskodás, egy ezermilliárd dollárnyi segély és több mint 200 ezer afgán civil, rendőr és katona halála után.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.