Farkas Zsolt

Komisszárkultúra – III. rész

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata – Kritikai olvasat  

  • Farkas Zsolt
  • 2021. augusztus 18.

Publicisztika

Farkas Zsolt irodalomkritikus, irodalomteoretikus és író nagyszabású, az Orbán-rezsim intellektuális nihilizmusát bemutató esszéjének első és második részét a két előző számunkban közöltük: ezért kezdődik a mostani, befejező rész rögtön a 15. passzussal.

Farkas Zsolt: Komisszárkultúra – I. rész

Farkas Zsolt: Komisszárkultúra – II. rész

 

15.

Háborúban hallgatnak a múzsák. Kultúra ott van, ahol nincs háború. A háború az egzisztenciális fenyegetés műfaja. A kulturális élet, a millióféle kulturális tevékenység, a játék, a művészet, a tudomány (ezek a mindent egzisztenciális kockázat nélkül modellezni tudó topikok) viszont csak akkor működnek és virágzanak, ha biztonságos egzisztenciális keretfeltételek között működnek. Az általános jólét fokát, az életnívót semmi sem méri jobban, mint a kultúra mennyisége és minősége az egyes ember és a társadalom életében. A leg­elemibb életfunkció, az élet minőségének, elevenségének biztosítéka.

Kultúra és politika kölcsönösen meghatározzák egymást, de a kultúra tágabb fogalom, mélyebb, áthatóbb univerzálé, mint a politika. Ha a politika próbálja dominálni a kultúrát, az kicsit „a farok próbálja csóválni a kutyát” esete. A Kulturális hadviselés (KH) illiberális konzervatív politikája ráadásul nagyrészt ellene van annak a kulturális örökségnek, amelynek kontextusában tevékenykedik, mivel ennek nagy részét a korábbi „szoclib” rendszerek és korszak kultúrájának, és mint ilyet elnyomandónak tartja; mindenekelőtt ezt jelenti fő célkitűzése, hogy „számára megfelelő kulturális korszakba kell ágyazni a politikai rendszert” (295).

A szigorúan politikai irányítás és megszállás szükségképpen redukálja és destruálja a kultúrát. Minél inkább (erről) a politikáról, a mások feletti hatalomról, a pénzről, az értékek kisajátításáról szól minden, értelemszerűen annál rosszabb idők járnak a kultúrára, mert ez meg a legközvetlenebb és legfontosabb értékek megosztásáról, közvetítéséről és termeléséről szól. A gazdag, sokszínű, szabad kultúra, polgárság és értelmiség épp annak arányában szűkül, fogy és szegényedik, ahogy a (korábban több, ma már csak a legdurvább) maffia bővül, hízik és gazdagodik. Nincs szükségük cenzúrára, hogy elnyomjanak minden rendszerellenes hangot. Jogállamban a pénz a fegyver, és minden fegyvert az egyeduralkodó párt/vezér birtokol és osztogat. Egyre erőteljesebb a kultúra és munkásai egzisztenciális frusztrációja és függése, a pártpolitikai és ideológiai nyomás. (Ismét a démónia: hát nem épp ez volt az ántivilágban, amit oly lángolón gyűlölnek a fideszesek?)

A KH-ból sem látom, hogy lehetne, vagy hogyan lehetne kultúrát építeni (Orbán 1993-as kifejezésével) „hideg polgárháborús” erőpolitikára, bürokratikus hatalmi expanzióra és a velük járó ideologémákra, melyek a korlátlan önzés filozófiájának és az áldemokratikus demagógiának zavaros egyvelegei, kirekesztő magyarkodással és hamis kereszténykedéssel leöntve.

Tartalmatlanul szűkös lesz az a konzervatív kultúra, amely egyfelől szigorú ideológiai felügyeletet és szelekciót érvényesít, másfelől hajlamos a modern kultúra (lett légyen az main­stream vagy alternatív, magas vagy populáris) zömét, lényegét „ballibnek” látni (mint Carl Schmitt vagy Békés) – amiben ezúttal nagyjából igaza is van. A liberalizálódás éppúgy definitív jegye a modernitás, az újkor történetének, ami meghatároz mindannyiunkat, mint a mérhetetlen kulturális boom. Fogalmilag és okságilag is mélyen összeszövődnek, előfeltételük és fő tendenciájuk, hogy új szemléletmódok, diskurzusok, irányzatok, műfajok, stílusok, divatok, életformák termelődnek, exponenciálisan bővülve. Hasonlóképpen nem lehet kivenni a modernitásból, az újkor történetéből a demokratizálódást, azaz a balra tolódást, a humanizmus térnyerését, mely minden ember méltóságát és esélyeit fontosnak tartja. Dickens, Maupassant, Babits, Thomas Mann, Nabokov „ballib”? Attól tartok, Békésnek igen. De hát nem a mindenféle emberek iránti figyelmességük, felelősségük az, ami univerzális érték? Nem, Békés többször is lekicsinylőleg nyilatkozik a humanizmusról. (Posztmodern divat is.) És vajon ki „kell”-e, ki lehet-e zárni a kánonból, a klasszikusok köréből Camus, Picasso, J. A. és számos alkotó művészetét, mivel kommunisták voltak? Megjegyzem, az amerikai kánonvitákban/„kultúrháborúban” tipikusan a konzervatívok szoktak az esztétikai értékre hivatkozni, szemben az ideológiai elfogultság vezérelte művészetkritikusokkal. Egyébként pedig a kultúra beláthatatlanul szövevényes és hatalmas, mint a természet. Mindkettőt el tudják pusztítani szűk látókörű egógépek háborús rendszerei.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.

Valóra vált álom

Az utókor korántsem elfogulatlan emlékezetében Horthy Miklós zömmel Magyarország kormányzójaként él, aki többnyire fess altengernagyi egyenruhában feszít, esetleg fehér lován léptet. Tette is mindezt 24 és fél éven keresztül, egy tengerrel nem bíró ország („király nélküli királyság”) államfőjeként.

Papás-mamás

Egy játszóházban, pontosabban egy játszóház előterében vagyunk, ahol egy egyedülálló apa és egy válófélben lévő anya várakozik a foglalkozáson lévő gyerekére. Bár kapcsolatuk kissé viharosan indul (gyermekeik összevesznek bent, és természetesen felelőst kell találni egy ilyen komoly helyzetben), de a hosszú közös várakozások alkalmával – mi sem természetesebb – összemelegednek. Eddig ideálisnak tűnik a helyzet, ugye?

Megalázva

Kedden ért véget a PDSZ meghirdette egyhetes országos, ún. gördülő pedagógussztrájk. A záróaktus a Szolidaritás Napja volt, amelyen a közoktatás szereplői mellett a szakképzési centrumok néhány intézményéből, valamint egyházi iskolákból is demonstráltak tanárok. 

Kezek az asztal felett

Jednou budem dál, jednou budem dál, jednou budem dál, já vím… – énekelte szombaton este kicsivel nyolc előtt a Vencel téren a spontán módon, mindenféle közösségi meghirdetés nélkül összeverődött sok száz fős tömeg. A megválasztott elnökként első televíziós interjújára a nemzeti múzeumba siető Petr Pavelt üdvözölték így.

Szégyen nélkül

Miközben a hajléktalan nők körében kifejezetten gyakoriak a nőgyógyászati problémák, az állami ellátáshoz való hozzáférésük finoman szólva is nehezített. A tavaly október óta működő traumatudatos nőgyógyászati rendelőben az egyszeri ellátásokon túl tartós segítséget és sokszor lelki támaszt is nyújtanak a nehéz helyzetű nőknek.