Farkas Zsolt: Komisszárkultúra – I. rész
Farkas Zsolt: Komisszárkultúra – II. rész
15.
Háborúban hallgatnak a múzsák. Kultúra ott van, ahol nincs háború. A háború az egzisztenciális fenyegetés műfaja. A kulturális élet, a millióféle kulturális tevékenység, a játék, a művészet, a tudomány (ezek a mindent egzisztenciális kockázat nélkül modellezni tudó topikok) viszont csak akkor működnek és virágzanak, ha biztonságos egzisztenciális keretfeltételek között működnek. Az általános jólét fokát, az életnívót semmi sem méri jobban, mint a kultúra mennyisége és minősége az egyes ember és a társadalom életében. A legelemibb életfunkció, az élet minőségének, elevenségének biztosítéka.
Kultúra és politika kölcsönösen meghatározzák egymást, de a kultúra tágabb fogalom, mélyebb, áthatóbb univerzálé, mint a politika. Ha a politika próbálja dominálni a kultúrát, az kicsit „a farok próbálja csóválni a kutyát” esete. A Kulturális hadviselés (KH) illiberális konzervatív politikája ráadásul nagyrészt ellene van annak a kulturális örökségnek, amelynek kontextusában tevékenykedik, mivel ennek nagy részét a korábbi „szoclib” rendszerek és korszak kultúrájának, és mint ilyet elnyomandónak tartja; mindenekelőtt ezt jelenti fő célkitűzése, hogy „számára megfelelő kulturális korszakba kell ágyazni a politikai rendszert” (295).
A szigorúan politikai irányítás és megszállás szükségképpen redukálja és destruálja a kultúrát. Minél inkább (erről) a politikáról, a mások feletti hatalomról, a pénzről, az értékek kisajátításáról szól minden, értelemszerűen annál rosszabb idők járnak a kultúrára, mert ez meg a legközvetlenebb és legfontosabb értékek megosztásáról, közvetítéséről és termeléséről szól. A gazdag, sokszínű, szabad kultúra, polgárság és értelmiség épp annak arányában szűkül, fogy és szegényedik, ahogy a (korábban több, ma már csak a legdurvább) maffia bővül, hízik és gazdagodik. Nincs szükségük cenzúrára, hogy elnyomjanak minden rendszerellenes hangot. Jogállamban a pénz a fegyver, és minden fegyvert az egyeduralkodó párt/vezér birtokol és osztogat. Egyre erőteljesebb a kultúra és munkásai egzisztenciális frusztrációja és függése, a pártpolitikai és ideológiai nyomás. (Ismét a démónia: hát nem épp ez volt az ántivilágban, amit oly lángolón gyűlölnek a fideszesek?)
A KH-ból sem látom, hogy lehetne, vagy hogyan lehetne kultúrát építeni (Orbán 1993-as kifejezésével) „hideg polgárháborús” erőpolitikára, bürokratikus hatalmi expanzióra és a velük járó ideologémákra, melyek a korlátlan önzés filozófiájának és az áldemokratikus demagógiának zavaros egyvelegei, kirekesztő magyarkodással és hamis kereszténykedéssel leöntve.
Tartalmatlanul szűkös lesz az a konzervatív kultúra, amely egyfelől szigorú ideológiai felügyeletet és szelekciót érvényesít, másfelől hajlamos a modern kultúra (lett légyen az mainstream vagy alternatív, magas vagy populáris) zömét, lényegét „ballibnek” látni (mint Carl Schmitt vagy Békés) – amiben ezúttal nagyjából igaza is van. A liberalizálódás éppúgy definitív jegye a modernitás, az újkor történetének, ami meghatároz mindannyiunkat, mint a mérhetetlen kulturális boom. Fogalmilag és okságilag is mélyen összeszövődnek, előfeltételük és fő tendenciájuk, hogy új szemléletmódok, diskurzusok, irányzatok, műfajok, stílusok, divatok, életformák termelődnek, exponenciálisan bővülve. Hasonlóképpen nem lehet kivenni a modernitásból, az újkor történetéből a demokratizálódást, azaz a balra tolódást, a humanizmus térnyerését, mely minden ember méltóságát és esélyeit fontosnak tartja. Dickens, Maupassant, Babits, Thomas Mann, Nabokov „ballib”? Attól tartok, Békésnek igen. De hát nem a mindenféle emberek iránti figyelmességük, felelősségük az, ami univerzális érték? Nem, Békés többször is lekicsinylőleg nyilatkozik a humanizmusról. (Posztmodern divat is.) És vajon ki „kell”-e, ki lehet-e zárni a kánonból, a klasszikusok köréből Camus, Picasso, J. A. és számos alkotó művészetét, mivel kommunisták voltak? Megjegyzem, az amerikai kánonvitákban/„kultúrháborúban” tipikusan a konzervatívok szoktak az esztétikai értékre hivatkozni, szemben az ideológiai elfogultság vezérelte művészetkritikusokkal. Egyébként pedig a kultúra beláthatatlanul szövevényes és hatalmas, mint a természet. Mindkettőt el tudják pusztítani szűk látókörű egógépek háborús rendszerei.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
