Amit a Közép-európai Egyetemmel tesz a kormány, az veszélyezteti a felsőoktatás és a tudományos kutatás szabadságát, csökkenti a magyar tudomány nemzetközi bekapcsolódását, korlátozza sok magyar fiatal esélyét arra, hogy magas színvonalú képzésben legyen része. Újra megbizonyosodik továbbá, hogy a kormány nem tisztel a sajátjától eltérő, autonóm véleményeket. A kormányzati támadás súlyos mértékben sértette sokak igazságérzetét, ami fontos mozgósító erő, ezért szerveződhetett meg a múlt vasárnapi és a kedd esti tüntetés a CEU-t érintő törvény ellen. A CEU ráadásul jelkép is egy társadalmi csoport számára: benne Magyarország nyugatos elköteleződésének, becsatornázásának egyik talán utolsó garanciáját látják. A CEU továbbá, mint a nemzetközi tudományos élet szereplője és a kelet-európai elitképzés helyszíne, erős nemzetközi szolidaritást váltott ki.
Olyan jelképeket, jelszavakat lehetett látni, hallani, mint legutóbb a netadós tüntetések alatt. Bár a résztvevők száma alatta volt a 2014. októberi demonstrációknak, hasonló volt a keretezés, amennyiben újra felmerült a putyini rendszerrel való párhuzam. Ha jól emlékszünk, már 2014 nyarán elhangzott az illiberalizmusról szóló orbáni eszmefuttatás Tusnádfürdőn, majd jött az ukrán válság kapcsán az oroszokkal szembeni megengedő politika, a szankciók ellenzése. A CEU melletti tiltakozásnak tehát mind témáját, mind támogatását tekintve nemzetközi konnotációja van. Sokak szerint a lex CEU-val fordulóponthoz értünk, hiszen egy magánintézményt lehetetlenít el a kormány pár nap alatt. A konfliktus felszínen tartása azonban a kormánynak is érdeke, Orbán azt a következtetést vonhatta le az amerikai és a román választási eredményekből, hogy a Soros György-ellenes kampány hatásos lehet. Ezt a stratégiát a miniszterelnök számára a kormányközeli Századég kutatása is visszaigazolhatta. A CEU és a kormányzati kommunikációs panelek szerint az „álcivil”, „Soros-bérenc” civil szervezetek elleni hadjárat így tovább folytatódhat, amit kísérhet több, kisebb-nagyobb tüntetés is. A kormány nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy tüntetések fognak szerveződni a CEU elleni támadás miatt, ezért érdemes tisztában lenni azzal, hogy mégis, miért gondolhatták, hogy egy ilyen, hazai és nemzetközi tiltakozás hatástalan lesz. Ahogyan egy korábbi miniszterelnök fogalmazott kiszivárogtatott beszédében: „Lehet tüntetni a Parlament előtt, előbb-utóbb megunják, hazamennek.”
| ||
A netadós tüntetések során komolyan megingott a kormány népszerűsége, elbizonytalanodtak a Fideszt támogató választók. Túl a kommunikációs zavaron ebben nagy szerepe volt annak, hogy az akkori tüntetők egy szélesebb metszetét adták a magyar társadalomnak. Talán nem kell részletes magyarázat ahhoz, hogy az ügy komolysága ellenére miért csak egy viszonylag szűk, de a nyilvánossághoz annál nagyobb hozzáféréssel rendelkező réteg érti, hogy miért fontos egy független, nemzetközi tudományos és oktatási intézmény sorsa. A kérdés tehát az, hogy túl lehet-e nyúlni a magyar társadalom egyik szegmensén. A kormány tulajdonképpen azt kívánja kihasználni, hogy nincs kommunikáció, kapcsolat, megértés a másfajta élményekben részesülő, fogyasztásuk, társadalmi és földrajzi mobilitásuk tekintetében összehasonlíthatatlan helyzetben lévő csoportok között. Lényeges különbség van az említett csoportok között a politikáról való gondolkodásban. Míg egyeseknek a morális felháborodás és a szolidaritás a politikai cselekvés vezérfonala, úgy másoknak a gazdasági elosztási kérdések életbe vágóak. Az ügy szélesebb társadalmi támogatásához és így a kormánypárti szavazók elbizonytalanodásához tehát arra van szükség, hogy a tiltakozók referenciaként szolgáljanak a közvélemény számára, ennek feltétele egyrészt a szociális közelség, ami a konfliktus kiszélesítésével teremthető meg. Erre volt próbálkozás, amikor többen az egész magyar felsőoktatás kérdésévé kívánták keretezni az ügyet.
Bármilyen banálisan is hangzik, de a lex CEU visszavonása legbiztosabban törvényhozási többséggel, illetve a kormányváltás fenyegetettségével érhető el. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a magyar politikai pártok is részei legyenek az ügynek. Hasonlóan ugyanis a civil szervezetek vegzálásához, jelenleg ez is egy depolitizált konfliktus, amennyiben egy politikai erő (a kormány, a Fidesz) áll egy olyan intézménnyel szemben, amelyik nem kíván közvetlenül választói felhatalmazást szerezni, valamint pártot szoros politikai szövetségesként maga mellé állítani. Különbözik a helyzet tehát attól, mint amikor maga egy politikai párt tüntet, vagy amikor a tiltakozók együttműködnek egy politikai párttal, mint a Magyar Orvosi Kamara és a Liga Szakszervezetek a 2010-es kormányváltás előtt. A parlamenti vita kapcsán az ellenzéki pártok még be tudtak kapcsolódni a konfliktusba, azonban a tüntetések során a jelentőségük várhatóan csökkenni fog.
A politikai pártok szerepének átgondolása azért is fontos, mert a politikaellenesség miatt kimaradnak az alulról szerveződő kezdeményezésekből, ugyanakkor a politikai részvétel nálunk mégiscsak a pártokon keresztül valósul meg. Az ellenzéki erőknek ez az egymás ellen való feszülése ugyancsak a kormány malmára hatja a vizet. Magyarországon alacsony a politikai részvétel mind a szervezeti tagság, mind a tiltakozási tapasztalatokat illetően. A választásokon való részvétel azonban nem tér el ugyanekkora mértékben Nyugat-Európától, a régió országainak körében pedig magasnak is nevezhető. Ebből arra lehet következtetni, hogy a pártoknak igenis fontos szerepük van, a választók tőlük várják el, hogy cselekedjenek, még ha igen bizalmatlanok is velük szemben. Az egyéni érdekérvényesítés és a szervezeti tudás hiányában sokan csak a pártokra hagyatkozhatnak, hogy javuljon a helyzetük.
Ha többen úgy látják, hogy fordulóponthoz értünk, akkor végső soron kormányváltásra van szükség 2018-ban. Ehhez egyrészt hitelességre, másrészt a politikai gépezetek, az adok-kapok működtetésének tudására van szükség. Utóbbinak azonban nem szűk patrónus-kliens viszonyokban kell megmutatkoznia, hanem abban, hogy hasznot remélhetnek széles választói csoportok. Míg például a köz- és felsőoktatás egészére vonatkozóan lehet ilyen kínálatot tenni a magyar társadalomnak, kizárólag a CEU-val kapcsolatban nem. A kormány tehát arra számíthat, hogy a tiltakozás egy szűk réteget mozgathat meg, amely nem lehet referencia széles választói rétegek számára, valamint az ügy marad politikamentes, nem remélheti népszerűségének növekedését az ellenzék, inkább erősíti a politikaellenes hangulatot.
