A pannonhalmi bencés fiúgimnázium

A hely szerelmesei

Riport

A Pannonhalmi Bencés Gimnázium 350 diákja az év nagy részében együtt él a szerzetesekkel. Lányok nincsenek, a mobil napi négy órát lehet bekapcsolva, az ivásért egyből kicsapás járhat. Mégis, a fiúk és az iskola között máshol nem tapasztalható kötődés alakul ki.

„Jogász, jogász, orvos, jogász, építészmérnök, testnevelő tanár...” – válaszolja Tordai Csaba pannonhalmi öregdiák azon kérdésemre, hogy milyen területeken dolgoznak volt osztálytársai. Fejben végigmegy az egykori ülésrenden, és látszólag mindenkiről, 30-nál is több emberről tudja, merre tart az élete. Tordai 1997-ben, 17 éve érettségizett Pannonhalmán.

Példája nem kirívó, más öregdiákok is arról számoltak be a Narancsnak, hogy legszűkebb baráti körük tagjai jellemzően volt pannonhalmi bencés diákok. Akár tízfős társaságok is heti rendszerességű kapcsolatot tartanak, és évente legalább egyszer ellátogatnak alma materükbe, a Szent Márton-hegyen álló Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. E kapcsolat ápolására az iskola az elmúlt években nagy hangsúlyt fektetett, elvégre a bencés szerzetes egyik fő jellemzője, hogy a hely szerelmeseként (amator loci) egész életében egy monostorhoz kötődik, és ebből az életérzésből valamennyit a diákok is magukba szívnak. „Elindítottunk egy alumni szervezetet, a 4000 élő öregdiákunk közül 1200-an már be is léptek. Ingyenesen kiküldjük nekik a PannonhalMA című folyóiratot, szeretnénk, ha a hely eligazodási pont lenne számukra” – mondja Barcza István igazgatóhelyettes, az alumni program vezetője. Stílszerűen maga is öregdiák, 1987-ben végzett Pannonhalmán.

Nem csak négy évre szól

Az oktatás kezdetei Pannonhalmán a monostor 996-os alapításáig nyúlnak vissza. Az első magyar területen talált olyan forrás, amely diákként hivatkozik valakire, egyben pannonhalmi növendékként nevezi meg Maurust, aki később a közösség harmadik apátja lett. A középfokú oktatással már az újkorban forrt össze elválaszthatatlanul a bencések élete. A szerzetesrend második feloszlatása után, 1802-ben I. Ferenc király azzal a feltétellel engedélyezte további működésüket, hogy átveszik a Dunántúl oktatási feladatainak jó részét. Összesen tíz középiskolát kellett volna vezetnie a viszonylag kis létszámú, idős atyákból álló rendnek, végül hét gimnázium működtetését vállalták. A városi létforma ugyanakkor nem kedvezett a szerzetesi életnek, a bencések szemléletéhez sokkal közelebb állnak azok a helyzetek, amikor ők hívják meg a maguk életébe világi testvéreiket. Ezért is fogadták örömmel, hogy 1939-ben Pannonhalma hegyén nyithatták meg a mai bencés gimnázium jogelődjét.

A Gróf Ciano Galeazzo és Costanzo Gimnáziuma és Nevelőotthona megalapításának ugyanakkor politikai okai is voltak, a magyar kormány egy olasz–magyar két tannyelvű iskola elindításával kívánta meghálálni Olaszország szerepvállalását az első bécsi döntésben. A megnyitón megjelent a két ország diplomáciai vezetésének krémje, egy ízben Horthy Miklós is ellátogatott az intézménybe. Jeges Ernőnek a fogadóteremben ma is megtekinthető freskója az olasz–magyar kapcsolatok alakulását mutatja be Szent Istvántól az iskola alapításáig. A politikusok szimbolikus okokból szerették volna, ha a visszacsatolt Felvidéken létesül az iskola, de a bencések ragaszkodtak Pannonhalmához, és végül Teleki Pál miniszter is beleegyezett, hogy az apátság egyik oldalszárnyában találjanak helyet az intézménynek.

Nem maradhatott fenn sokáig ebben a formájában: 1948-ban államosították, bencés gimnáziumként 1950-ben indulhatott újra, immár olasz orientáció nélkül. A kommunizmus évtizedei alatt a szerzetesrendek tevékenysége lényegében az oktatásra szorítkozott, így a bencés közösség élete még jobban összefonódott a gimnáziummal. „Amikor 1981-ben kopogtattam a bencések ajtaján, a magiszter atya azt mondta, szép dolog, hogy Istent keresem, de csak akkor lehetek szerzetes, ha tanárként is el tudom képzelni magam. El tudtam” – meséli Hardi Titusz atya, a gimnázium igazgatója. A rendszerváltás után a bencés közösség is újrafogalmazhatta hivatását, így a gimnázium ma már csak egy – jóllehet igen hangsúlyos – eleme a bazilikával, könyvtárral, idősotthonnal, étteremmel, borászattal, arborétummal rendelkező pannonhalmi apátságnak. A Magyar Bencés Kongregáció fenntartásában működő intézmény évente egy hat és egy négy évfolyamos osztályt indít, így egyszerre tíz, átlagosan 34–36 fős osztályban tanulnak az ide járók.

„Fontos számunkra, hogy az evangélium megjelenhessen az oktatásban, lehessen róla beszélgetni, meg lehessen élni” – teszi világossá Titusz atya, hogy a hit fontos szerepet kap az iskola pedagógiai programjában. A felvételihez plébánosi vagy hittantanári ajánlás szükséges, és van egy alapvető ismereteket felmérő hittanírásbeli is, tehát legalábbis hallgatólagos elvárás, hogy vallásos legyen a jelentkező. Érdekesség, hogy a szóbelin a diákok mellett a szülők is „megméretik magukat”, ám itt inkább a jelentkezés motivációit, illetve azt próbálják feltárni, hogy a gyerek mennyire tud majd a közösségben élni. Tordai Csaba szülei például csak polgári házasságot kötöttek, de ez nem volt kizáró ok.

A tanrendbe heti két óra kötelező hittant iktattak be, esténként az osztályok közösen imádkoznak, vasárnap és a nagyobb közösségi ünnepek alkalmával diákmisét tartanak. Azt viszont mindenki hangsúlyozza, hogy a vallást itt senkire sem szeretnék ráerőltetni. „Annyit várnak el, hogy a kötelező programokon senki se zavarja a többieket” – mondja Kovács Bálint Szilveszter 12. osztályos diák. „Vannak, akiket egyáltalán nem érdekel a vallás, egyes dolgokat néha poénra is vesznek, de általában azért mindenki tiszteletben tartja, hogy sokunknak ez fontos” – teszi hozzá Telek Máté, Bálint osztálytársa. Az öregdiákokkal folytatott beszélgetésekből is az derült ki, hogy minden osztályba érkeznek néhányan vallástalan környezetből. A 2010-ben végzett Kisnémet László szerint ugyanakkor nem éri meg csak a képzés miatt maradni, hiszen akit nem érdekel a hit, annak elég sok járulékos feladata lesz. Esetleg azok a nem hívők érezhetik jól magukat, akiket az egész miliő, a szerzetesi kultúra vonz Pannonhalmára.

Bár az iskola fenntartója a bencés közösség, a nem oktató szerzetesek napi szinten nem szólnak bele a gimnázium szakmai irányításába. Várszegi Asztrik főapát 2006-ban bízta meg az iskola vezetésével Titusz atyát, aki egy másik szerzetesből és két civil kollégából álló teammel viszi az ügyeket. Egy nyolctagú testület a gimnázium közép- és hosszú távú stratégiájának kialakításáért felelős, de a legfontosabb kérdésekben Titusz atya az egész tantestület és a diákönkormányzat véleményét is meghallgatja. Az apátság jóváhagyása csak jelentős anyagi vonzattal járó döntéseknél szükséges, mint legutóbb az új tornacsarnok építése. Talán ezért, talán a bencések eredendő nyitottságának köszönhetően az iskola légköre egyáltalán nem olyan merev, mint amilyenre számítottam. Bár a tanári ebédlőben a szerzetesek tartják az étkezési liturgiát, az ebéd közbeni csevegés kedélyesnek mondható, a téma az előző napi Mikulás-ünnepség, pontosabban a diákok tanáraikat karikírozó előadása. A folyosón a fiatalok a protokolláris Dicsértessék a Jézus Krisztus! (Laudetur Iesus Christus!) köszöntéssel üdvözlik a szerzeteseket, egyébiránt azonban oldott hangulatban társalognak velük.

„Mottónk szerint Pannonhalma nem csak négy évre szól. A monostorból észrevétlenül, de markánsan szivárog át az iskolába a közösség és az elfogadás értéke” – magyarázza Dejcsics Konrád atya, a gimnázium német–latin szakos tanára. A bencés pedagógiának kézzelfogható elemei is vannak. Szent Benedek 1500 éve írt regulájából – amely a bencés szerzetesek életét szabályozza – Titusz atya szerint sok minden átültethető a tanításba is. Benedek megszabja például az apátnak, hogy „mindent olyan fokban igazítson el, hogy legyen, ami után az erősek vágyódhatnak, de a gyengék se ijedjenek vissza”. Az igazgató szerint azért végtelenül bölcs és általánosítható ez az intés, mert „amikor franciaórát tartok, nekem is arra kell törekednem, hogy a legelőrébb tartók is motiváltak legyenek, de a lemaradók se keseredjenek el. Az apát és a szerzetesek közötti viszony megfeleltethető a tanár és a diákok kapcsolatának.”

Folyamatos osztálykirándulás

A szerzetesek szoros életközössége is visszaköszön az egyes osztályokban. Az iskolát kezdettől fogva diákotthonnal együtt képzelték el, és ez a hagyomány máig fennmaradt, gyakorlatilag minden pannonhalmi diák egyben kollégista is, és átlagosan 3-4 hetente, illetve nyáron utazik haza. (Mivel a szombat is tanítási nap, a szünetek valamivel hosszabbak, mint egy átlagos iskolában.) Hetediktől tizedikig 30 fős hálókban laknak, a 11. és 12. osztályosok két-, illetve négyfős szobákban. Nyilván ez eredményezi az osztálytársak közötti szoros, érettségi után is megmaradó kapcsolatot, és az általunk megkérdezett jelenlegi diákok is inkább pozitívan élik meg az együtt lakást. „Az embert valójában itt ismerjük meg egymásban, itt köttetnek az életre szóló barátságok. Ráadásul a klikkesedés, a menő és kevésbé menő csoportok elkülönülése is sokkal kevésbé jellemző, mint más iskoláknál” – mondja például Bálint. Varsányi Benedek 2001-ben végzett öregdiák is úgy látja, a rövid megszokási időszak után jó élmény volt a nagy háló, „kicsit olyan hangulata volt, mint egy folyamatos osztálykirándulásnak”. Kisnémet Lászlónak ennyire nem feküdt a privát szféra beszűkülése, ő kilencedik után elgondolkozott a távozáson, ám végül maradt, és a négyfős szobában már sokkal jobban érezte magát. Titusz atya arról számol be, hogy meglehetősen ritka a kiközösítés miatti kilépés, inkább tanulmányilag nem szokták bírni néhányan, illetve az okozhat gondot, ha a gyerek helyett a szülő választott iskolát. „A bencés hagyományhoz is igazodva igyekszünk megtartani, akit felvettünk, de ha valaki kimondja, hogy nem akar ide járni, akkor nem erőltetjük” – mondja Konrád atya. Találkoztunk olyan egykori osztállyal, amelyben 34-ből 28-an maradtak a végére, de az igazgató szerint a lemorzsolódás nem nagyobb, mint máshol, a mostani 12.b például teljes létszámmal fog végezni.

Az összezártság mellett nagy kihívás lehet a gyerekek számára a szigorúan szabályozott napirend is, bár feltűnő, hogy az iskola polgárai sosem emlegetnek szabályokat, inkább keretekről beszélnek, melyek között megélhetik a szabadságot. Ahogyan Konrád atya fogalmaz, „megtalálhatják a nekik szóló kihívásokat a közösségben, a hitben, a tanulásban, a sportban és a zenében”. Az osztályok fél 7-kor kelnek, 7-től vagy nulladik órára mennek, vagy reggeli tanulásra (stúdiumra). Az órák többnyire 8-tól délután 2-ig tartanak, ezután következik az ebéd, fél 3-tól negyed 4-ig pedig kötelező sétaidő van. 4-től 7-ig tart a délutáni stúdium, amit vacsora, majd a szabad program követ. Kilenc körül az osztályok az osztályfőnök (prefektus) vezetésével közösen imádkoznak, fél 10 és 10 között van a takarodó. „Ez azért nem azt jelenti, hogy mindenki mindig le is fekszik” – teszik hozzá a diákok.

Bizonyos szabályokat nagyon szigorúan betartat a tantestület. Azonnali elbocsátással jár a droghasználat, a diáktársak fenyegetése, bántalmazása és a lopás. Utóbbi különösen súlyos vétek, hiszen a kölcsönös bizalom ellen vét; a bizalom légkörét jól jellemzi, hogy a tanári helyiségek kivételével Pannonhalmán gyakorlatilag semmit sem zárnak, a hálók, a gyerekek szekrényei, még az interaktív táblával felszerelt tantermek is nyitva állnak. Majdhogynem zéró tolerancia van az alkoholfogyasztással szemben is, ilyen esetekben a tantestület mérlegeli a kirúgást is, bár az igazgató szerint több jelenlegi, italozáson kapott növendék is „megjavult”, így maradhatott az iskolában. Egy diákmondás úgy tartja, ha elmész kocsmázni, a híred előbb ér vissza a gimnáziumba, mint te magad. Az öregdiákok közül azért volt, aki utalt a kamaszok leleményességre, illetve a szabályozás hátulütőjére, az esetenként mértéktelen szünidei fogyasztás veszélyeire. Kardinális kérdés a kapcsolattartás is a külvilággal. Mobiltelefon használata 2006 óta engedélyezett, de kizárólag délután 2 és 4, illetve este 7 és 9 között lehet bekapcsolva. Internethez az alacsonyabb évfolyamok csak meghatározott időben, a számítógépteremben juthatnak, a tizenkettedikesek számára megengedett a laptop, az ő hálóikban wifi is van. „Az internet nagy lehetőség, rengeteg okos dolgot le lehet tölteni, de szeretnénk, ha a diákok megtanulnák használni. Nem jó például, amikor a gépteremben ülve egymással chatelnek, hiszen beszélgethetnének is” – mondja Titusz atya, hozzátéve, hogy már gondolkodnak a laptophasználat újraszabályozásán.

Kétségtelen, hogy a napirend felosztása elegendő időt hagy a tanulásra és a szakkörök látogatására. Utóbbiakból a vívástól kezdve a művészettörténeten át a numizmatikáig és a fafaragásig széles a kínálat, és a diákok ezt ki is használják, jelenlegi és volt tanulók közül is beszélgettem olyannal, aki 8-10 különórára járt. Mindez meglátszik az eredményeken, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium a HVG legfrissebb rangsora szerint a harmadik legjobb vidéki középiskola, és országos szinten is benne van az első húszban. Ugyanakkor minden beszélgetőtársam hangsúlyozta, hogy Pannonhalma nem versenyistálló. A felvételinél minimum jó átlagot várnak el, ami nem tekinthető elitiskolai mércének. Az öregdiákok emlékei szerint egyes reáltárgyakra és a nyelvoktatásra hajtanak rá keményen, de alapvetően inkább hagyják, hogy a fiatal eldöntse, miben akar fejlődni. „Arra viszont figyelnek, hogy ne tengjél-lengjél” – teszi hozzá Tordai Csaba. Titusz atya filozófiája is az, hogy „az unatkozó diákkal baj van”, céljának azt tekinti, hogy a szabad idejében is azzal tudjon foglalkozni mindenki, amit szeret.

Nyitott kapukkal

A pannonhalmi apátságot a bencés közösség egyfajta mini városállamként képzeli el. „Bár Pannonhalma település központja csak pár kilométerre van tőlünk, valójában fény­években mérhető a távolság, mert másban élünk. Előbb alakul ki szoros kapcsolat egy budapesti testvériskolával, mint az itteni diákokkal” – magyarázza az igazgató. A bencés tanulók jobbára csak a pizzériába, bevásárolni, esetleg újságért járnak le a városba. A Győrbe utazásért külön engedélyt kell kér­ni a prefektustól. „Általában akkor lehet menni, ha valamilyen ügyet kell intézned, esetleg kulturális programot választottál. Csak úgy plázázni nem engednek el” – mondja Varga Dániel, aki Bálinthoz és Mátéhoz hasonlóan tavasszal érettségizik. „Tizenkettedikeseknél kivétel lehet egy találkozás a barátnővel” – teszi hozzá Máté.

Természetesen a lányok hiánya is beszédtéma a volt és jelenlegi
diákok körében. A győri bencés gimnázium néhány éve áttért a koe­dukált oktatásra, de Titusz atya szerint ez Pannonhalmán nem fog megtörténni az ő vezetése alatt. „Legfőbb erősségünk a közösség, az életterek olyannyira egybenyílnak, hogy már csak infrastrukturálisan sem tudnánk megoldani lányok felvételét. Nevelési szempontból sem lejátszott meccs, hogy melyik modell előnyösebb” – mondja az igazgató arra utalva, hogy a középiskolás korú lányok többnyire érettebbek a fiúknál. Az öregdiákok persze gondolkoznak a külön nevelés negatív tapasztalatain is. Többen említik, hogy a diákok túlnyomó többségének nem alakul ki tartós párkapcsolata, az elzártság és a távolság miatt ezt nagyon nehéz lenne fenntartani. Kisnémet László egykori osztályából többen sérelemként élik meg a lányok hiányát, úgy érzik, többéves „hátrányból” kellett indulniuk, és az egyetem első évében néhány témához nem tudtak hozzászólni. „Ugyanakkor osztálytársaim harmada ma már tartós kapcsolatban él, nemrég volt egy házasságkötés is” – árnyalja a képet a ma szociológusnak tanuló öregdiák. A jelenlegi tanulók viszont nem panaszkodnak. „A nyár mindenki számára szabad, itt pedig annyira be van osztva az időnk, hogy nem is lenne idő ismerkedésre” – mondja Dániel. „És különben is, ott vannak a tanárnők, a takarítónők és a konyhás nénik” – zárja rövidre a témát Bálint.

A jelenleg 65 fős tantestületnek 13 bencés szerzetes tagja van, az 52 civil tanár közül húszan tanárnők. Egy-két világi pedagógus mindig is tanított Pannonhalmán, jellemzően a testnevelés- és nyelvtanárok rekrutálódtak e körből. A rendszerváltással – minthogy megnőtt a bencések vállalta feladatok száma, és tanári diplomás szerzeteseket szólított el a kötelesség Pannonhalmáról – jelentősen nőtt a civil kollégák aránya. Igazán nagy váltást az ezredforduló hozott, onnantól a prefektusok közé is bekerülhettek világi szakemberek. „A civil oktatókra nem a bencések pótlékaként tekintünk. Elvárjuk tőlük, hogy nyitottak legyenek a bencés pedagógiára, de ahogy a külvilág felé is nyitottak a kapuink, az ő pedagógiai szemléletük is sokat alakít az iskolán” – szögezi le Titusz atya. A szaktanárokat és az osztályfőnököket komoly szelekció után alkalmazzák, igen sokan közülük – hasonlóan Barcza igazgatóhelyetteshez – volt pannonhalmi diákok. Az év elején az új kollégákat röviden fölkészítik a bencések életéből, és az apátság a lakhatásukról is gondoskodik: vagy a tanári házban, vagy családostul Pannonhalmán laknak, egyes szaktanárok Győrből járnak be.

A diákok sem színvonal, sem szigorúság alapján nem tudnak éles választóvonalat húzni szerzetes és nem szerzetes tanárok közé, sőt Varsányi Benedek például úgy emlékszik, hogy az igazán félelmes oktatók civilek voltak. A fő különbség, hogy a szerzetesek ajtaja délutánonként és a tanítási szünetek alatt is mindig nyitva áll a növendékek előtt. Tanulmányi kérdésekben is segítenek, és lelki útmutatást is szívesen adnak. A kötelező vallási események mellett lehetőség van gyónásra, az osztályok, közösségek számára úgynevezett lelkigyakorlatokat is vezetnek a szerzetesek, és önkéntes alapon részt lehet venni a ministráns szolgálatban. Mint említettük, a diákok vallásossága igen széles skálán szóródik. Bálint arról számol be, hogy bár korábban is járt szülei­vel templomba, hite a Pannonhalmán töltött évek alatt mélyült el, most már sokkal több dolognak érti az okát és a célját. Varsányi úgy gondolja, ha nem Pannonhalmára járt volna, ma már valószínűleg nem lenne vallásos, itt kapott ugyanis személyes vallási élményt, egy olyan hittel ismerkedett meg, melyben kérdezni, gondolkodni is lehetett. Több öregdiák látja úgy, hogy a monostor életébe inkább érettségi után tudott bekapcsolódni, alumnusként sokan járnak vissza gyónni, lelkigyakorlatra, de egy széles volt pannonhalmi közösség látogatja a budai Szent Szabina Kápolnát is.

A bencés rend utánpótlásának biztosítása nem jelenik meg a képzés kimondott céljai között, mindazonáltal a szerzetesrendbe jelentkezők átlag fele a pannonhalmi diákok közül kerül ki. A bencések számára szép, de kompromisszumokkal is járó hivatás a fiatalok nevelése, oktatása. Titusz atya elmondja, hogy erejéhez mérten igyekszik tartani a bencés regula előírásait, ott lenni a reggeli, a déli és az esti közös imádságon is. Azonban, ha az iskola ügyeinek intézése éjszakába nyúlik, senki nem szólja meg, ha hajnali hatkor még nincs rendtársaival. „Biztos, hogy 50 év múlva is lesz itt oktatás, de az is biztos, hogy szemléletünk és a diákok élete is változik valamennyit” – vázolja a jövőt az igazgató. Természetesen az oktatásirányítás változásai is beszűrődnek, sok pedagógus sok órát töltött portfólió feltöltésével, aminek Titusz atya nem feltétlenül örül. „De megvan az önállóságunk, és úgy látom, eredményeinket is elismerik. A törvény ránk is vonatkozik, ellenőrzések is vannak, de talán nem feltétlenül baj, ha nem mindent úgy csinálunk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A mi utunk ilyen.”

Neked ajánljuk

Sorsod Texas

  • Uitz Renáta

A kormányerők őszi politikai évadnyitása igazán eseménydúsra sikeredett: az ellenzéki előválasztás kismiska abban a politikai térben, ahol a katolikus egyház feje – és globális médiasztárja – celebrál szentmisét az eucharisztikus világkongresszus margóján.

Nem családi ügy

  • Hüttl Tivadar
  • Pásztor Emese

Az európai uniós források korrupt felhasználásáról szóló hírek ma már ritkán keltenek elsöprő közérdeklődést: az elmúlt 11 év eltompította a felháborodásért felelős idegpályákat.

„Szergej, megírtad?”

Az 1962-es novocserkasszki vérengzésről készített filmje, a Kedves elvtársak! a héten kerül a mozikba. Andrej Koncsalovszkij orosz rendezővel Tarkovszkijról, Stallonéról, a szovjet és az orosz himnuszról és a filmjeinek milliárdos finanszírozójáról beszélgettünk.

A belső zsarnok

  • TPP

Tiltakozó tömeg gyűlik a térre a nyomorúságos életfeltételek, az egyre romló munkakörülmények miatt. Vörös zászlókat lengetnek, Marx és Lenin képét emelik a magasba.

„Ez inkább szolgálat”

  • Soós Tamás

Több mint harminc éve próbálta filmre vinni Füst Milán híres regényét, ami a Testről és lélekről Oscar-jelölése után végre össze is jött neki. A feleségem történetéről, a „gonosz” cannes-i kritikákról, a Freeszfe keretein belül zajló oktatásról, és a férfilét vonzó és mérgező oldalairól is beszélgettünk vele.

Az utolsó békeharcos

A görög kormány háromnapos nemzeti gyászt rendelt el, ravatalánál százezrek álltak sorba. A 96 éves korában elhunyt görög zeneszerző hosszú élete szó szerint annak a szabadságeszménynek megtestesülése volt, amelyet általában a Mediterráneummal kapcsolatban szokás elképzelni.

A szabadságot vették el

Hogy hol jött szembe a parameter.sk nevű, olvasásra egyébként meglehetősen érdemes szlovákiai magyar híroldal podcast­sorozatának linkje, már meg nem mondjuk. Alapvetően a keresési szokásainkról árulkodik a dolog, de talán ez sem ilyen egyszerű. Megfigyel a rendszer, de kiismerni egészen sosem fog, talán ennyivel biztathatjuk magunkat.

Az erőteljes közelség

  • Domsa Zsófia

Az önéletrajzi regényfolyam hatodik (záró) kötetét a magyar közönség szinte pontosan tíz évvel az eredeti megjelenése után veheti kézbe. A könyv egy olyan rendkívüli vállalkozás lenyomata, összegzése, amelynek a hatása azóta is érzékelhető az irodalomban, holott a regények megjelenése idején több kritikai jóslat utalt arra, hogy a Knausgård-jelenség tiszavirág-életű lesz.

Japánban

  • Kiss Annamária

A japánok sokszor már-már megszállottan törekednek a harmóniára. Ennek a kiegyensúlyozottságot hajszoló ellentmondásnak ékes bizonyítéka a 20. századi japán irodalom kiemelkedő alakjának, az alig 45 évesen rituális öngyilkosságot elkövető Misima Jukiónak e négy egyfelvonásos darabja, és sajnos az élete is.