„Ezt az oldalt szalvétacsere céljából hoztam létre. Külön menüpontba szedtem csereszalvétáimat, ha bármelyik megtetszik, keress meg” – olvassuk Friedmann Renáta honlapján, ahol napokat is eltölthetnénk akár, hogy áttanulmányozzuk a teljes anyagot. Szerencsére a több mint 13 ezer szalvétából téma szerint is válogathatunk; Renáta 57 kategóriába sorolta gyűjteményét, macisból 255, bohócosból 48, virágosból viszont majdnem 2000 darab van.
„Az általános iskolában kezdtem úgy 1986 táján, de a többiekhez hasonlóan a suli után én is abbahagytam az intenzív gyűjtést” – mondja a Móron élő asszony, aki osztálytársaitól eltérően megtartotta gyűjteményét, bár sokáig nem gondolt a folytatásra. „Valamikor az 1990-es évek végén rákerestem az interneten a szalvétagyűjtésre, de nem találtam szinte semmit, viszont elkezdtem ismét vásárolgatni. Aztán eltelt pár év, megint rákerestem, és láttam, hogy teljesen megváltozott a kép. Nagyon sok gyűjtőt találtam, cserepartnereket is, nálam ekkor vált komollyá a dolog.” Renátának azóta több tízezer szalvétája gyűlt össze; emelőkaros dossziékban, témák szerint csoportosítva tárolja őket. De ahhoz, hogy teljesen átláthatóvá váljon, különféle alkategóriák szerint csoportosítja tovább. „Például a konyha kategórián belül vannak a kávés szalvéták, azon belül pedig a kávészemesek, a csészések, a darálósok. Vagy a karácsonyiak között a Mikulás, azon belül a Mikulás egyedül, a Mikulás gyerekkel, a Mikulás rénszarvassal és így tovább…” – mondja. Renáta szerint a szalvétagyűjtés mostani felfutása összefüggésben lehet az ún. dekupázstechnika megjelenésével, ami olyan egyedi csomagolási eljárás, melynek során szalvétát ragasztanak fel dobozokra és egyéb csomagolóanyagokra. „Ilyenkor különleges szalvétákra van szükség, a gyártók is igyekeznek a dekupázsolók kedvében járni, a felesleget viszont nem szívesen dobja ki az ember” – magyarázza, ám azt ő sem gondolná, hogy valaha megismétlődhet az a buzgalom, ami az ötvenes évek végén idehaza a szalvétagyűjtést kísérte. Ráadásul annak is volt már egy legalább fél évszázados előzménye.
Színes papírról álmodtak
„A papír-asztalkendők a vendéglőkben éppúgy, mint a kávéházakban szíves fogadtatásban részesültek és pedig jogosan, mert azonkívül, hogy nagyon csinosak, általában jó szolgálatot tesznek. A vendég nem húzza a rövidebbet, a vendéglős, illetve a kávés pedig jelentékeny megtakarítást tesz, mert a papír-asztalkendőt egyszerűen eldobják vagy elégetik, míg a vászon asztalkendők – minden használat után mosatásra lévén szükség – nagy költségbe kerülnek” – olvashatjuk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) birtokában lévő 1892-es újsághirdetésben, melyből az is kiderül, hogy e szalvéták „minden időben és akármely mennyiségben kaphatók” Páris Vilmos Sütő utcai üzletében. Választékról nincs szó, Páris Vilmos és a hozzá hasonlók valószínűleg egyfélét árultak. Noha a szalvétázás hobbija a múlt ködébe vész, valószínű, hogy ez is a századfordulón terjedt el, miután a papír asztalkendők nemcsak meghódították a hazai vendéglátóhelyeket, de azok a korabeli „kreatívok” is akcióba léptek, akik a papírárura mint reklámhordozóra tekintettek. „A vendéglátó- és élelmiszeripar igyekezett minél feltűnőbb reklámhordozókkal előállni, akkoriban a gyűjtők körében a számolócédula volt a legnépszerűbb, melyeknek a hátlapjára valamilyen színes nyomat került – mondja Saly Noémi, az MKVM muzeológusa. – Ugyanígy gyűjtés tárgya lehetett az italcímke, a bőröndcímke, de még a kenyércímke is, sőt ekkor jelentek meg az első kártyaalbumok, amiket eleve a gyűjtők kedvéért hoztak forgalomba például a csokoládégyárak.” A múzeumba sok ilyen gyűjtemény került, van köztük jó néhány szalvétás is, de azok inkább a II. világháború utáni időkből. „A magamfajta kutatónak felbecsülhetetlen érték egy-egy ilyen kollekció, hiszen ezek a papíráruk általában megsemmisültek, eleve rövid ideig voltak forgalomban, úgyhogy a gyűjtők akaratlanul is nagy szolgálatot tettek, mivel a címkék olyan információkat hordozhatnak, amik máshol nem elérhetők. Ez a szalvétákra is igaz, a felirataik nyomán ismeretlen vendéglőket vagy szállodákat ismerhetünk meg” – mondja Saly Noémi, és szerinte az is magától értetődő, hogy a szalvétagyűjtés igazából az 1950-es évektől indult be Magyarországon. „Míg korábban az üzletek versengtek egymással, ki tud színesebb és izgalmasabb reklámanyaggal előállni, a háború után teljesen elszürkült a választék, a gyűjtőszenvedély a gyufacímkékre, szalvétákra korlátozódott, mert nem volt más” – mondja.
Szalvétaforradalom
A témát még nem kutatták, de a múzeum birtokában lévő gyűjteményekből arra következtethetünk, hogy 1956 után történhetett valami, ekkortól jelentek meg ugyanis tömegével a különféle virágmintás és feliratos, alkalmi szalvéták, köztük olyanok is, amiknek semmi közük nem volt a vendéglátóiparhoz vagy az idegenforgalomhoz. Állami céget vagy rendezvényt hirdettek, a Fővárosi Cipőbolt Vállalattól kezdve a takarékszövetkezeten át a kisvárosi november 7-i ünnepségig. Csak találgatni lehet, hogy e profilbővülés az újfajta vállalati és pártmarketing látványos megnyilvánulása volt-e, vagy a gyűjtői igények kielégítését szolgálta, ám az bizonyos, hogy amikor 1959 körül valóságos szalvétaforradalom söpört végig az országon, nemcsak a nagyvállalatok, de a sportegyesületek, vadásztársaságok és a kisiparosok is szalvétán kezdték hirdetni magukat. Megvolt rá minden okuk. „A gyerekek virágcsokor helyett szalvétával köszöntik az óvó nénit. A lány el sem fogadja a karikagyűrűt, ha nem kap mellé szalvétát is, lehetőleg külföldit. A szalvétagyűjtés kihat a külföldi küldeményekre is. Kezdetben kakaót, kávét, csokoládét kértek a távoli rokontól egyesek. Később használt cipők, ruhák érkeztek, s ma (…) megjelentek az első használt szalvéták is a csomagokban. Joe bácsi bizonyára sajnálkozva mondja Ewelyn néninek: szegény óhazai rokonok még a legalapvetőbb kulturális szükségletüket sem tudják kielégíteni” – írta a Szolnok Megyei Néplap 1959. október 25-i cikkében. A Somogyi Néplap pedig már a seftelésre hívta fel a figyelmet: „A Szivárvány áruház előtt felháborító dolog történt. Az még csak hagyján, hogy gyermekek csereberéltek, s adtak-vettek egymás közt, de hogy felnőttek is csatlakoztak hozzájuk, s a csomagonként 5 forintért vett szalvéta darabját 50 fillérért, 1-2 forintért is árusították, az már visszataszító.” De 1960 áprilisában a Somogyi Néplapnak már nem a gyűjtőkkel, hanem az őket kiszolgálókkal volt baja: „A kereskedelem nemcsak a gyűjtők kívánságait, de azoknak az igényeit sem tudja megfelelően kielégíteni, akik étkezéshez szeretnének szalvétát vásárolni. A Vegypapírgyár nem győzi a termelést: intézkedések történtek új nyomógép felszerelésére. A gyűjtők érdeklődését kihasználó és különböző üzleti manővereket folytató intézmények eme tevékenysége mindenképpen elítélendő, s üdvös lenne megrendszabályozásuk.” Mások viszont a megújulás lehetőségeit fontolgatták. „A szalvétagyűjtés is elérkezett arra a fejlődési fokra, hogy a bélyeggyűjtéssel egyenrangúnak tekintsék” – olvashattuk 1961 márciusában a Komárom megyei Dolgozók Lapjában annak apropóján, hogy a dorogi gyűjtőklub elhatározta, hogy a bélyegsorozatokhoz hasonlóan szalvétasorozatot készít – „a tíz darabból álló sorozat a bányászruha viseletét mutatja be a harmadik századtól napjainkig”.
A kulturális misszió azonban nem járt sikerrel. „Lejárt a szalvétagyűjtés ideje. A diáklányok kabalát vásárolnak, műanyagból készült matrózt, bokszoló fiút vagy állatfigurákat. Ezeket cserélgetik egymás között, esetleg a színészképeket” – írta 1963 áprilisában a Tolna Megyei Népújság, de ez azért nem volt teljesen igaz. A hobbi még évtizedeken keresztül tartotta magát, elsősorban az általános iskolás lányok körében. Mostanában viszont inkább az idősebbek szenvedélye.
Fejben tartani
A debreceni masszőz, Újné Aranyi Barbara gyerekkorában kezdte, és tinédzserként abbahagyta a gyűjtést, de miután 14 évvel ezelőtt – még az iwiwen – ráakadt egy szalvétás közösségre, újra fellángolt a szenvedély. „Miután láttam, hogy a gyűjtők korombeliek vagy nálam idősebbek, csatlakoztam hozzájuk, és mivel már gyerekkoromban elég szép kollekcióm gyűlt össze, volt miből cserélnem is. Azóta ez jelenti nekem a kikapcsolódást; több mint 35 ezer szalvétám van, azokat rendezgetem, cserélgetem.” Barbara szenvedélyét 2013-ban a debreceniek is megismerhették, az Ifjúsági Házban kiállítást rendezhetett gyűjteményéből; az Emlékek papírszalvétákon című tárlatot elmondása szerint nemcsak a retróra fogékony felnőttek, de a gyerekek is örömmel fogadták, ugyanis olyan szalvétasorozatokat is kiállított, amelyeket annak idején a Dr. Bubó vagy a Pom-Pom meséi szereplőivel díszítettek. „Már több alkalommal szerveztem szalvétabörzét is Debrecenben, erre az egész országból jönnek a gyűjtők – meséli büszkén. – Szükség van az ilyen találkozókra, hiszen mindenki csak e-mailezget egymással, Facebookon tárgyal, postán küldözgeti a csomagokat, ami elég személytelen. Így viszont összejövünk 20-30-an az ország minden részéről, és közösen hódolhatunk szenvedélyünknek.”
Barbara szerint a szalvétagyűjtésnél nem a forintban kifejezhető érték számít, nincsenek milliókat érő ritkaságok, de például nagyon keresettek az ún. egyedi szalvéták, amelyeket különféle alkalmakra nyomtatnak korlátozott számban. „A börzékre is jelentettünk meg ilyen szalvétákat, ezek egy gyűjtő számára pótolhatatlan kincsek” – mondja, de azért befektetésnek ő sem nevezné.
„Elég sokan keresnek meg bennünket az idősebb korosztályból, hogy eladnák a régi gyűjteményüket, de ezek a többnyire 1950–60-as évekből származó szalvéták nem különösebben értékesek” – mondja Csonka Krisztián, a Darabanth Aukciósház irodavezetője. Árveréseiken általában 1000–2000 forintért mennek el az efféle 100–200 darabos gyűjtemények. Az irodavezető szerint az 1945 előtti szalvétákért jóval többet, akár darabonként több ezer forintot is kifizetnek internetes aukcióikon, bár ezeknél inkább a motívum (például a szálloda neve) számít, s valószínűleg nem is a szalvéta-, hanem az egy témára fókuszáló papírrégiség-gyűjtők keresik, de ilyen régi holmik csak nagyon ritkán kerülnek hozzájuk.
A legnagyobb összeg 40 ezer forint volt, amit Friedmann Renáta a gyűjteményére fordított, egy 4000 darabos kollekcióért adott ennyit. Mint mondja, ha már fizet, általában csomagonként vásárolja meg az új szalvétát a boltban, és megtart magának belőle egy-két darabot. Az interneten megismert gyűjtőtársak is hasonlóan járnak el, a hangsúly a csereberén van. Renátának nincsen vágyálma, nem tud olyan szalvétáról, aminek a megszerzése mindennél fontosabb lenne számára. Különben a legegyszerűbb szalvétának ugyanúgy tud örülni, mint egy különleges, színes darabnak, hiszen egy a lényeg, hogy gyarapodjon a gyűjtemény.
