A filológia becsülete

Egy csalási kísérlet leplezéséről és leleplezéséről

Az egyre tovább dagadó botrány a József Attila- és Arany János-hamisítványok körül bizonyára megérdemli, hogy külön fejezetként oktassák a bölcsészeti stúdiumokban, mint elrettentő és egyben tanulságos példát.

A február 18-án induló internetes könyvaukción – miután előbb szenzációként reklámozták szerte a médiában – árverésre került egy József Attilának tulajdonított vers kézirata, és egy Arany János kezétől származó ajánlással ellátott magyar–német szótár. A kettőt összekötötte egy harmadik dokumentum, egy hatósági iratnak látszó papírlap, amely szerint a rendőrség kobozta el őket 1945 júliusában Barta Istvántól, József Attila barátjától. A két ritkaságot árverésre bocsátó Antikvárium.hu Bíró-Balogh Tamás és Lengyel András irodalomtörténészeket kérte fel szakértőnek, akik mindhárom dokumentumot hitelesnek ismerték el. De amikor aukciós tételként nyilvánosságra kerültek, a szakemberek körében szinte az első pillanattól kezdve kétségek merültek fel a szövegek eredetiségét és Bíró-Balogh hozzájuk fűzött kommentárjainak megbízhatóságát illetően. S persze a dolog nem maradhatott meg irodalomtörténész bel­ügy­nek. Már az árverés első napján két és fél milliónál tartott a József Attila- és három­száz­ezer fölött az Arany János-kézirat licitje. (S többmilliós kockázatot jelentett, hogyha egy nemzeti intézmény vagy egy gyanútlan gyűjtő veszi meg.)

A pecsét

Február 22-én a vitát eldöntendő szakmai szemlére került sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a megjelent szakemberek közvetlenül tanulmányozhatták a dokumentumokat és állást foglalhattak, hogy eredetinek tekinthetők-e. (Ezen magam is részt vettem.) A jelenlévők – Bíró-Baloghot kivéve – arra a következtetésre jutottak, hogy minden kétséget kizáróan hamisítás történt az Arany-bejegyzés és az elkobzást dokumentáló rendőrségi irat esetében, és alapos a gyanú, hogy ugyanez a helyzet a József Attila-kézirattal is. Azért, hogy minden körülmény tisztázható legyen, javasoltuk igazságügyi írásszakértő bevonását. Az Antikvárium.hu aznap délután megtévesztő, hamis nyilatkozatot tett közzé a szemléről, azt állítva, hogy „a hitelességgel kapcsolatban semmilyen perdöntő cáfolat nem hangzott el”, de – minthogy nem térhetett ki a szakértők felszólítása elől, miszerint az alapos gyanú miatt a tételek nem maradhatnak az árverésen − mindkettőt visszavonta. Az Antikvárium.hu nyilatkozatát a Prae.hu internetes portálon február 24-én megjelent cikkében a hamisítást elsőként leleplező Sárközi Éva tételesen, pontról pontra megcáfolta (a PIM illetékes vezetőjével egyeztetve). Amennyire tudni lehet, azóta nem történt előrelépés, az igazságügyi írásszakértő vizsgálata elől ugyanis eddig elzárkózott a dokumentumok tulajdonosa.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a PIM február 23-án nyilatkozatot juttatott el az MTI-nek, melyben leszögezte, hogy a szemle során „alapos kétségek merültek fel a József Attila-kézirat eredetiségét illetően”, és a javasolt írásszakértői vizsgálat lezáródásáig „további nyilatkozatot a kéziratról az intézmény nem kíván tenni”. Az MTI és a média egymás mellett hozta le a Petőfi Irodalmi Múzeum rövidített és az Antikvárium.hu teljes nyilatkozatát. Talán ennek következtében csúszott egybe Gurzó K. Enikő Dedikáló kísértet című, a Magyar Nemzet március 6-i számában megjelent cikkében a kétféle nyilatkozat egy-egy mondata, azt a hamis látszatot keltve, mintha a PIM osztaná az Antikvárium.hu álláspontját: „Mivel a verskézirat hitelességével kapcsolatban semmilyen perdöntő cáfolat nem hangzott el az összejövetelen, a PIM egyelőre lezártnak tekinti az ügyet.” Valójában a PIM egyáltalán nem állította, hogy híján lettünk volna „perdöntő cáfolatoknak”, sőt. Nem tartom szerencsésnek, hogy a Magyar Narancs szerkesztője éppen e cikk téves beállítására hivatkozott, anélkül, hogy utánajárt volna a dolognak.