Még csak harmincnégy esztendős volt, de már híres író, amikor úgy döntött, hogy kivonul a világból. 1953-ban Manhattanből egy mindentől elzárt New England-i településre költözött. 1965-ben, negyvenhat éves korában pedig, miután a New Yorker című rangos irodalmi folyóiratban megjelent írása néhány kritikusból fanyalgást váltott ki, fölhagyott a publikálással is.
Utána semmilyen új alkotást nem jelentetett meg, nem járult hozzá művei megfilmesítéséhez, sőt még azt sem engedélyezte, hogy a róla szóló publikációkban idézzenek a műveiből. Egyik utolsó, a Timesnak 1974-ben adott interjújában meg is indokolta, hogy miért nem ad ki a kezéből egyetlen írást sem: „a nyilvánosságra hozatal szörnyű behatolás a magánszférámba".
Eleinte még szóba elegyedett a helyiekkel, különösen az iskolás kamaszokkal, de cornishi házát hamarosan jobbnak látta magas kerítéssel védeni, s ha nagy ritkán megfordult a kisváros valamelyik éttermében, állítólag a konyhában evett, hogy ne kelljen találkoznia senkivel. (Azt azért nem tudta megakadályozni, hogy tények ismerete híján legendákkal övezett életét vászonra vigyék: a 2000-ben készült Fedezd fel Forrestert! című film Sean Connery játszotta, remeteségbe vonult író főhősének alakját nyilvánvalóan ő ihlette.)
Képmutató felnőttvilágtól szenvedő kamaszok
A huszadik század egyik legjelentősebb amerikai írója, Jerome David Salinger 1919. január 1-jén született New Yorkban. Apja lengyel zsidó származású kereskedő volt, skót-ír felmenőkkel rendelkező, katolikus vallású anyja a házasságkötést megelőzően áttért a zsidó hitre. A családi háttér ellenére Salinger soha nem sorolta magát az amerikai zsidóság integrációs problémáit ábrázoló, a század második felében reneszánszát élő ún. „zsidó-amerikai irodalom" alkotói közé – hősei a saját vallásuk iránt indifferens, közép- vagy felső középosztálybeli New York-i családban született, a képmutató felnőttvilágtól szenvedő kamaszok.
A középiskolával nehezen boldogult, több intézményből is elküldték, míg középfokú tanulmányait a pennsylvaniai Valley Forge Katonai Akadémián végre sikerült befejeznie. Ezután a New York-i Egyetemen tanult tovább, ahol egy évet bírt ki. Luxusélelmiszerekkel kereskedő apja ekkor Európába küldte, hogy az üzleti fortélyokat kitanulja, de közel féléves bécsi tartózkodása alatt sem támadt kedve a kóser sajtok és húskülönlegességek importálásához.
Közvetlenül Ausztria német bekebelezése előtt tért vissza az USA-ba, beiratkozott a Columbia Egyetemre, ahol egyik tanára, a színvonalas Story magazin éles szemű szerkesztője tehetségesnek találta. Novellái már éppen sorra kezdtek megjelenni jól fizető és felkapott lapokban, amikor besorozták. 1944-ben részt vett a normandiai partraszállásban, a koncentrációs táborok felszabadításában.
A háború megviselte, ideg-összeroppanást kapott, Európában rövid ideig kórházban ápolták. (Háborús élményeiről alig írt, egyik kivétel a legjobb alkotásai közt számon tartott novella, az Alpári történet Esmének, szeretettel.) Még lábadozása idején ismerkedett meg első feleségével, egy Sylvia nevű német nővel, aki állítólag gyűlölte a zsidókat - a házasság nyolc hónapig tartott. 1948-ban három elbeszélését elfogadta a New Yorker, ahol korábban írói példaképeinek, F. Scott Fitzgeraldnak és Ernest Hemingwaynek is megjelentek művei – ettől fogva csak ennek a lapnak dolgozott.
Az 1951-ben kiadott Zabhegyező – a második világháborúból szuperhatalomként kikerülő, anyagi javakat hajszoló, gazdagságát kiélvező
Amerikában helyét nem találó
érzékeny, intelligens, tizenhat éves kamasz fiú háromnapi kóborlásának története – egy csapásra híressé tette. A főhős alakja az amerikai irodalomban nem előzmény nélküli: Huckleberry Finn épp olyan ártatlan és jó szándékú, szabadszájú kamasz, mint a huszadik század közepének metropolisában csetlő-botló, a felnőtté válástól szorongó Holden Caulfield.
A hidegháború, a kezdődő kommunistaüldözések, a mccarthyzmus időszakában napvilágot látott regényt, bár szinte azonnal kultuszkönyvvé vált, nem fogadta osztatlan elismerés: néhány államban betiltották az iskolákban, főként „vulgárisnak” minősített, korabeli diákszlenget (goddam, sonovabitch) használó nyelvezete, bizarr szexuális jelenetei és szókimondó főhősének morális hozzáállása miatt, de azt sem mindenki vette jó néven, hogy Holden éppen egy piros, tehát a gyanakvók szemében kommunista színű sapkát vesz magának. (Annak idején Mark Twain regényét is betiltották, nem kis részben ugyancsak a főhős „illetlen”, az ifjúságnak rossz példával szolgáló beszéde miatt.)
Viszont talán éppen baloldali társadalomkritikájának köszönhető, hogy a képmutatás ellen lázadó New York-i tinédzser egyes szám első személyben elbeszélt történetét ábrázoló amerikai könyv Gyepes Judit fordításában már 1964-ben megjelenhetett magyarul. Itthon is rögtön kultuszkönyv lett belőle, s úgy tűnik, kötelező olvasmányaik közül az angol és amerikanisztika szakos hallgatók máig ezt a regényt olvassák el a legszívesebben. (Angolul állítólag eddig 65 millió példányban adták ki.)
| ||
.jpg "false")
Következő sikerét 1953-ban aratta, ekkor jelent meg Kilenc történet című novelláskötete, s bár közülük több elbeszélés különféle irodalmi magazinokban már írói pályája kezdetén olvasható volt, mint például az 1948-ban napvilágot látott, azóta is legtöbbet elemzett Ilyenkor harap a banánhal, csak ekkor vált világossá, hogy a történetek összefüggenek. A szereplők már e novellák többségében is a népes New York-i Glass család kivétel nélkül kiemelkedő képességű, hajdan csodagyerek tagjai: Seymour, Buddy, Boo Boo, Walt, Waker, Franny és Zooey.
A továbbiakban pedig Salinger a tinédzser vagy fiatal felnőtt korukban ábrázolt testvéreket állította művei középpontjába – 1961-ben jelent meg a Franny és Zooey, 1963-ban a Magasabbra a tetőt, ácsok; Seymour: Bemutatás. (A legidősebb testvér, Seymour is még csak 31 éves, amikor az elsőként megírt Ilyenkor harap a banánhal című elbeszélésben egy floridai nyaralás alatt váratlanul öngyilkos lesz.)
Úgy tudni, a világtól elvonulva is az ő történeteiket írta tovább: a 90-es évek végén szomszédai láttak a házában egy páncéltermet, amiben, amint az író állítólag elárulta nekik, 15 vagy 16, a Glass gyerekekről szóló kéziratot helyezett el. A Franny és Zooey megjelenését követően egyre többen bírálták a zen buddhizmus, mahájána buddhizmus és más
keleti tanok
iránt egyre mélyülő érdeklődését a szereplőire is átruházó szerzőt. Az elégedetlenkedők szemében Seymour, Franny és a többiek túlságosan koraérett, valószínűtlenül művelt, csak egymásnak élő, befelé forduló, abnormális teremtményeknek tűntek.
A század másik jelentős írója, John Updike, aki mesterének tartotta, fel is rótta Salingernek, hogy „jobban szereti Glassékat, mint ahogy Isten szereti őket. Túl kizárólagosan. Létrehozta őket, és a menedéke lettek. Irántuk érzett szeretetének a művészi önmérséklet szenvedi kárát.” Salinger, ha érdekelte egyáltalán a külvilág, szerencsére megélhette, hogy a mérvadó New York Review of Books kiáll mellette. Hasábjain 2001-ben az irodalmár Janet Malcolm kijelentette, hogy az értetlenkedők éppen olyan rövidlátóak, mint azok, akik annak idején Manet-t vagy Tolsztojt is félreértették. Nézetei szerint Salinger éppen attól nagy író, amit kárhoztatnak benne.
Művei ugyanis arról szólnak, hogy még ártatlan, érzékeny fiatal hősei nem találják helyüket a világban. Miként megteremtőjük sem. „Ez az egész, amit mindenki csinál, ez – mit tudom én – nem rossz, nem ocsmány, még csak nem is feltétlenül ostoba dolog, de olyan kicsinyes, olyan jelentéktelen, olyan elszomorító" – mondatja Salinger az egyetemista Frannyvel 1955 körül, már biztonságos cornishi magányából, hogy a publikálással felhagyva hamarosan kedvenc hőseit is megmenekítse az értetlen bírálatoktól.
Remeteként élt, de nem egyedül
Éppen Franny alakján dolgozott, amikor megismerte a 19 éves Claire Douglast, akivel 1955-ben összeházasodtak. Két gyerekük született, ám házasságuk tizenegy év után válással végződött – felesége nem bírta elviselni az elszigeteltséget. Negyven évvel fiatalabb harmadik feleségét, Colleen O'Neillt valamikor az 1980-as évek végén vette el – a körülmények ismeretlenek, a magánélet védelmére tett erőfeszítései ezúttal eredményesnek bizonyultak.
A privát szféráját ért, bizonyára legfájóbb támadást mégis hozzá közel álló személyek követték el: magyarul Otthon a világban címmel megjelent önéletrajzában 1998-ban egyik volt szeretője, a tizenévesen figyelemre méltó írói tehetséget mutató Joyce Maynard teregetett ki bizalmas, még Salinger szexuális szokásaira is kitérő részleteket – Maynard könyvéről ezt írtuk, a szerzővel interjút is készítettünk – 2000-ben saját lánya, Margaret adta ki az íróról kedvezőtlen képet festő visszaemlékezéseit (Dream Catcher: A Memoir).
*
Egyik írótársa szerint akkora hatással volt az angolszász irodalomra, mint Hemingway óta senki. John Updike mellett többek közt Philip Roth, Hunter S. Thompson vagy Jay McInerneyis sokat köszönhet az irodalmi nyelvet szleng kifejezésekkel, hétköznapi szóhasználattal felfrissítő műveinek.
2010. január 27-e óta már Salingerre is érvényesek W. H. Auden szavai: „városok százai közt szétszórva lebeg, / ismeretlen vonzalmaknak kiszolgáltatva egészen”, de rajongói reménykedhetnek, hogy a világból immár végleg kivonult író nagyvonalúan rendelkezett, s végre megismerhetik életében féltve őrzött, ítéletüktől védelmezett alkotásait.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Narancs 2010. február 2-i számában jelent meg.
Borítókép: A Time magazin címlapképe; 1961
