Ben Lerner: „Trump valami ősi, fasiszta agressziót képviselt”

Nemrég magyarul is megjelent harmadik regénye, Az iskola Topekában lelkes fogadtatásra talált Amerikában. A New Yorkban élő íróval a város jövőjéről, a Trump-korszak gyökereiről és a költőket érő kínos kérdésekről is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Az átlag amerikai tudja, hogy hol van Topeka?

Ben Lerner: Tudni talán tudja, de valószínűleg sosem járt ott. Ha valakit megállít itt, New Yorkban, szinte biztosan ezt a választ kapja. Egy amerikainak két dologról ugorhat be Topeka. Az egyik egy híres polgárjogi ügy, a Brown kontra topekai oktatási tanács, amely az iskolai szegregáció felszámolását szolgálta. És felderenghetnek a leghíresebb topekaiak, Phelpsék, akik fel is tűnnek a regényben. Fred Phelps alapította a Westboro Baptist Church nevű szélsőséges és gyűlöletkeltő gyülekezetet – azt a homofób társaságot, amelynek tagjai God Hates Fags (Isten gyűlöli a buzikat) feliratú táblákkal és hasonlókkal demonstrálnak az utcasarkokon. Topeka nem a legjobb hírű városként él az amerikaiak fejében, de legalább motoszkál bennük valami a név hallatán.

MN: Ön Topekában volt kamasz a kilencvenes években. Sokan úgy vélekednek, hogy az Egyesült Államokat ma jellemző megosztottság ebből a korszakból ered. Ott érezhető volt ebből bármi is?

BL: Az amerikaiak még mindig a jobb- és baloldal, vagy ha úgy tetszik, a konzervatívok és liberálisok nyelvét beszélik, és ez a megosztottság már a kilencvenes években is létezett. A szakadékot aztán a kultúrharcok továbbmélyítették. Elindult például a radikalizálódás a keresztény fundamentalisták, az ún. megagyülekezetek (angolban: megachurch – K. G.) köreiben, a másik oldalon pedig ott voltak a Clinton-féle liberális technokraták és az a fehér fantázia, amelyet csak úgy emlegettek, hogy „a történelem vége”. Hogy a liberálisok majd megoldják a világ problémáit, a republikánusok meg majd szépen felszívódnak, hiszen mi szükség is lenne az ő régimódi konzervativizmusukra. Csakhogy sokasodni kezdtek az intő jelek, hogy valami nagyon nincs rendben a mainstream fehér Amerikában. Az egyik első ilyen jel a Columbine középiskolai mészárlás volt. 9/11-et a Bush kontra Gore világban éltük meg, az embernek könnyen az az érzése támadhatott, hogy a Republikánus Párt a saját céljaira használja az evangéliumi keresztények vagy a kulturális konzervatívok táborát, a velük szemben állók ellen fordítja őket. De amiről senki nem beszélt, pedig ott volt a levegőben, az a fehérek mély, szinte zsigeri félelme volt, amit a demográfiai változások okoztak. És ezzel együtt erősödött az elitekkel szemben érzett bizalmatlanság és gyanú is. Ekkor jött Trump, de ő nem a konzervativizmust képviselte, sokkal inkább valami ősi, fasiszta agressziót. Mint egy Molotov-koktél, amit a fennálló politikai rendre dobtak. Részben azért is írtam ezt a regényt, hogy mai szemmel nézzek vissza a ma már történelminek számító kilencvenes évekre.

MN: A regény főhőse, Adam a középiskolai vitakör sztárja. A szülei pszichológusok – ez akár az ön életrajzában is szerepelhetne.

BL: Igen, ez mind igaz rám is. Lévén anyám és apám is pszichológus, olyan családban nőttem fel, ahol a beszédnek különösen nagy szerep jutott. Ez sok előnnyel járt, de van ebben valami nagy naivitás is, ahogy azt bele is írtam a regénybe. Adam szülei abban a meggyőződésben élnek, hogy ha beszélsz az érzéseidről, minden rendben lesz, ám közben nem is sejtik, milyen dolgokat művel a fiuk. Én mindenesetre mindig is meghitt viszonyban éltem a nyelvvel, a keresztkérdések közelharcában különösen jónak bizonyultam a vitabajnokságokon. A legtöbb helyzetben hamar feltaláltam magam, de kerültem a valódi munkát, próbáltam ener­gia­befektetés nélkül megúszni. Jellemző ezekre az iskolai vitaversenyekre, hogy sokszor valami szélsőséges, a valóságtól teljesen elrugaszkodott nyelvi rituáléba torkollanak, miközben egy konkrét kérdést kellene megvitatni. Jól hangzó, extatikus, bizarr szónoklattá fajul a dolog, amit gyerekek adnak elő. Tetszetős szövegek, különösebb jelentés nélkül. Ha metaforát keres a Trump-féle politika katasztrofális voltára, akkor ez elég erős.

 

 

Fotó: Patrice Normand/Europress Fotóügynökség

MN: Az, hogy valaki a vitabajnokságban első, milyen előjogokat biztosít a gimiben?

BL: Adam éppen csak megússza, hogy ne a kockafejekhez sorolják, épphogy befér a menők táborába. De csak azért, mert tekintélyt parancsoló, ahogy a szavakkal bánik. Nyelvi agresszor, akitől tartanak a többiek. Ezekben az években lett a mainstream része a freestyle rap és a hiphop, a nyelvi fölényt könnyen népszerűségre lehetett váltani. Adam nagy félelme, hogy egyszer csak lelepleződik, hogy kiderül, mégsem teljes jogú tagja a menőknek. Mert nem elég kemény, nem elég férfias.

MN: Költőként kezdte. A The Hatred of Poetry (A költészet utálata) című esszéjében arról ír, hogy felnőttként nem szerencsés elárulnunk, hogy versírással foglalkozunk, mert a reakció valami leereszkedő együttérzésféle lesz. Sokszor kellett ilyesmit átélnie?

BL: Előfordult. De azért is volt jó Topekában felnőni, mert a város számos költőt adott Amerikának. Hogy miért pont Topeka, rejtély, de így van. Szóval konkrét példák lebegtek a szemem előtt. De egy költő mindig számíthat olyan helyzetekre, amikor felteszik neki a kérdést, miért nincs rendes állása. Még szerencse, hogy ez a fajta kínosság, ami körülveszi a művészetet, egyben nagyon is termékeny talaja az alkotásnak.

MN: Mivel tudott volna visszavágni erre a „rendes állást” firtató kérdésre?

BL: Szerencsés voltam, mert amikor a barátnőm – aki ma már a feleségem – nagymamája nekem szegezte a kérdést, hogy miből fogom eltartani a családomat, azt tudtam neki válaszolni, hogy egyetemi oktató vagyok. Hogy emellett költő is, nem hangsúlyoztam. Minden más helyzetben egyszerűen az igazat mondtam: azért, mert semmi máshoz nem értek. De ezzel még nem úszom meg, mert legtöbbször még azt is megkérdezik, miféle verseket írok. Ez egyébként érdekes kérdés. Csak hát, aki felteszi, rendszerint iskoláskora óta egyetlen verssort sem olvasott. Vajon arra kíváncsi, vannak-e rímek a verseimben? Vagy hogy milyen versformákat használok? Ilyenkor megpróbálok puhatolózni. Gyakori kérdés még, hogy megjelentek-e a verseim már? Ha azt mondom, igen, azzal jó pontot szerzek, noha valószínűleg a beszélgetőtársam soha nem hallott arról a kizárólag költészettel foglalkozó lapról, ahol publikáltam őket. De a publikálás puszta ténye meggyőző érv, egyfajta igazolása, hivatalos elismerése annak, hogy költőként létezel.

MN: Az első regényének címét – Leaving the Atocha Station – egy John Ashbery-versből kölcsönözte. A főhős gyakran egy Ashbery-kötettel a kezében tűnik fel. Ez a fiatalember ön lenne?

BL: Sok minden én vagyok ebben az alakban, fiatalkori énem fiktív változata, akibe beleírhattam a saját hajdani szorongásaimat, persze jócskán eltúlozva. De a regény minden szereplője kitalált személy. Jó, én is éltem Spanyolországban, de én egy nővel éltem együtt, aki ma már a feleségem. Remeteéletet éltem és sok hasist szívtam – ez mondjuk valóban önéletrajzi adalék a regényben.

MN: Ashbery olvasta a regényét?

BL: Mindig elküldtem a verseimet Ashberynek, de oda se bagózott. A regényem viszont felkeltette az érdeklődését. Megismerkedtünk. Szerettem volna, ha ír egy kis ajánlást a borítóra, egy vacsora alkalmával fel is hoztam a dolgot, mire vonakodni kezdett, hogy persze szívesen írna ajánlást, mert szerette a könyvet, de nem tudja, mit írjon. Mire én, hogy írjon valami olyat, hogy „nagyszerű elmélkedés a művészet és az élet határáról”. Azt válaszolta, majd gondolkodik a dolgon. Másnap a kiadóm közölte, hogy kaptak egy ajánlást Ashberytől. Szóról szóra megegyezett azzal, amit előző nap vacsora közben kiötlöttem. Nagyon ashberys húzás volt. Kibújt a feladat alól, hagyta, hogy kitaláljak egy ashberysen hangzó ajánlót, miközben a könyv főhőse mást se csinál, mint mások szövegeit, történeteit adja elő a sajátjaként. Ashbery a második regényemet is olvasta, és igen nagyvonalúan nyilatkozott róla. Az iskola Topekábant már nem olvashatta, mert meghalt, mielőtt megjelent, de az alakját beleírtam a regénybe.

MN: Egy irodalmi bonmot szerint ön lenne Karl Ove Knausgård brooklyni mása.

BL: Kedvelem Knausgård-t, de csak annyi hasonlóságot látok, hogy mindketten önéletrajzi anyagból dolgozunk, és mindkettőnket érdekel a próza és a költészet viszonya. Knausgård elmondja mindig, hogy bukott költőnek tartja magát, aki prózát ír. A Harcom-sorozatban hosszasan értekezik például az általa imádott Celanról. Az is összeköt minket, hogy mindkettőnket megszállottan érdekel a bukás. Ő nem egy neurotikus zsidó, mint én, benne a negativitás északi képviselőjét látom. Mindkettőnket izgat, hogyan lehet irodalmat csinálni azokból a dolgokból, amiket az ember szégyell. Ám ettől még íróként nagyon is különbözünk egymástól. Ő ferde szemmel nézi az irodalmi formákat, számára minden gyanús, ami irodalmi. Erről szólnak a Harcom-könyvek: feladom a rendes regényírást, helyette leírok minden istenverte dolgot, amire csak emlékszem. És nála ebben van művészet. Hol lenyűgöző, hol unalmas ez a hatalmas szövegfolyam. Ezzel szemben én nagyon is hiszek az irodalmi formákban. Szíves-örömest változtatok a regényeim önéletrajzi részein, ha ezzel tökéletesíteni tudom a választott formát. De izgalmasnak tartom, amit Knausgård csinál, és őt magát is kedvelem, párszor találkoztunk. Őszinte embernek tartom, az irónia legcsekélyebb jelét sem érzem benne. Olyan író, aki tényleg hajlandó kockáztatni.

MN: A második regénye, a 10:04 igazi New York-regény. Útikönyvként is forgatható?

BL: A Leaving the Atocha Station és a 10:04 sétáló regények, persze, ki tudja, mi változott a pandémia alatt, mi maradt meg és mi tűnt el a megörökített helyekből. Hosszú hónapok óta nem ültem a New York-i metrón, pedig a fejemben New York elválaszthatatlan a metrótól. Persze, szerencsés vagyok, megtehettem, hogy úgy döntök, nem metrózom. Nagy kérdés, hogy ha egyszer eljön az az idő, amikor ismét félelem nélkül tartózkodhatunk tömegben, lesznek-e egyáltalán izgalmas, karakteres helyek New Yorkban, vagy csak az Amazon-raktárak és a multik láncai maradnak. Egy ennél jóval optimistább verzió szerint, ha sokan el is hagyják New Yorkot, és a város már nem is lesz a régi, az egyre nagyobb igény a közterekre elindíthat egy alulról szerveződő mozgalmat. Miért is ne? Ha egy iskolának például több külső térre van szüksége, az új helyzetben joggal merülhet fel akár az is, hogy egyszerűen csak kisajátítsák azt. Persze senki nem tudja, hogy mi fog történni, ami egyrészt rémisztő, másrészt azért már nem tartunk ott, mint nemrég, amikor New Yorkot azzal temettük, hogy úgyis bevásárlóközpont lesz belőle a gazdag turisták részére.