Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. április 8-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
E kötettel a kiadó a költő 85. születésnapjára, tavaly decemberre készült, de Bertók László szeptember 14-én elhunyt, az ünnepi kötetből így posztumusz megjelenés lett.
Ugyanakkor a könyv anyagát még Bertók állította össze, ő is véglegesítette, így az minden ízében a szerzői akarat hiteles hordozójának számít. Egy évvel korábban Térey János utolsó verseskötete, a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba jelent meg hasonló körülmények között, csakhogy míg Térey tragikusan hirtelen halála mintegy a köteten kívüli tényként olvasódott rá a szerző életében lezárt kéziratra, addig
Bertóknál a lesben álló halál az egyik legfontosabb köteten belüli téma és motívum.
Akár búcsúkötetként is olvashatjuk az Együtt forogot, amelyben az élettől, önmagától és a költészettől távolodó szerző rendezi el lírai végakaratát. Bertók halála után rátekintve a kötet anyagára, már-már az tűnik elképzelhetetlennek, hogy ugyanezeken a szövegeken keresztül köszönteni is lehetett volna őt. Márpedig lehetett volna, ami ezúttal is a vers és a versolvasás kiszámíthatatlanságára hívja fel a figyelmünket.
Az anyag tehát még a szerző megkívánta szigorú struktúrába rendezve jöhetett ki; egy töredékben maradt, fésületlen Bertók-kötet lehetősége az életmű logikájával és belső dinamikájával ellentétesnek is tűnne. Aki ezt a nagy formátumú, mégis majdnem az észrevehetetlenségig önmegtartóztató lírát követte az elmúlt évtizedekben, azt is pontosan látja, hogy mennyire erőteljesen előkészített pozícióba érkezett az Együtt forog 243 kétsorosa. És nemcsak a közvetlen előzménynek számító 2015-ös Firkák a szalmaszálra című gyűjteményre kell gondolnunk (jelen kötet alcíme Firkák a szalmaszálra 2), hanem az azt egy évvel megelőző Ott mi vanra, a 2004-es Háromkákra, az 1995-ös Három az ötödiken. 243 szonett című kötetre, sőt, A kettészakadt villamos című 1987-es kötet Magyar epigrammák ciklusára is. Bertók mondhatni, semmit sem bízott a véletlenre, ami egyfelől talán szerzői alkati kérdés is, másfelől azonban, és most talán ez az érdekesebb, ennek a jelentős lírának a belső logikájából, azaz magából a befelé figyelésből, a költői, emberi én atommagja körüli megállíthatatlan keringésből következik.
Ez nem egyszerű elrendezettség, sem (ön)túlszabályozás a bertóki költészetben, hanem egyfajta sajátos fizikai törvények megnyilvánulása, amelyek az egyes köteteket, s azon belül a ciklusokat, verseket mint csillagászati struktúrákat mozgatják, vagy ahogy a jelen kötet címe is utal rá: forgatják körbe-körbe.
Nagyon látványos, hogy a versterjedelem minimalizálása nem jár együtt a kötetstruktúra egyszerűsödésével.
Bertók az utolsó pillanatig hű tudott maradni a saját költészeti eszményéhez, nem veszített élességéből, koncepciózusságából, mélységéből.
Ezeken túl pedig sajátos iróniájából és könnyednek tűnő, de a legimprovizatívabb pillanatában is komoly gondolati terheket hordozni képes attitűdjéből sem.
„Forog a perc körül, elszédíti magát,
s azt képzeli, hogy a végtelent éli át.”
- olvassuk egy helyen, aztán:
„Mondja, csak mondja, nem ismer határt.
Szavakkal lökdösi arrébb a halált.”
A forgás, a repetitív mozgás, amely egyszerre a romló fizikai állapotban lévő test válságtünete (szédülés) és a világ alapműködése (körforgás), mindeközben a halált önmagától eltolni igyekvő mantraszerű gesztus. Bertók lírájának az utolsó pillanatig meglévő erőforrásait mutatja, hogy ezeket a fajsúlyos képzeteket kétsoros versekben úgy tudja egymás mellé rendelni, hogy abból nem üres szentenciózusság jön létre végül, hanem valódi költészet. A címadó versben mindez a következőképpen néz ki:
„Egy porszem, annyi sem, semmi vagy, gondolod,
s érzed, hogy tér, idő veled együtt forog.”
A 2015-ös első „firka”-kötethez képest az Együtt forog egyébként is kissé elvontabb, filozofikusabb irányba mozdul el. Míg a korábbi gyűjteményben sok önéletrajzinak mondható kétsoros kapott helyet, köztük számos emlékezetes darab, amelyek az egy évvel később megjelenő, a szerző 1956-os, kamaszkori bebörtönzését feldolgozó memoárkötethez kapcsolódnak (vö.
„Ha a versekért becsuknak, ne írj verset.
Mondta anyám sírva, mikor kiengedtek.”),
az új kötetben kevés az effajta visszatekintés. Helyette az egyre rövidülő jelen idő mibenléte, a várható halál, s a várakozás mint élettevékenység kerül előtérbe. Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy olykor az irónia, önirónia, sőt a humor ne kerülne elő a versekben.
„Egyszer a színpadon letolta nadrágját,
s láss csodát, azóta jobb költőnek tartják.”
- szól a Kivétel című „firka”.
„Úgy érzi, soha már, többé egy sort se fog,
de elkezdi, s rímnek az jön be, hogy nyafog.”
- ez pedig az Az jön be című kétsoros.
A kötetet, s azzal együtt az életművet lezáró vers
(„Összerezzensz, szorongsz, se tanulság, se hit,
de megint megfeszülsz, és elszámolsz, amíg…”)
végén a három pont egyszerre hagyja nyitva a szöveget, s vezeti át egy szavakon, betűkön túli területre. „A folytatólagos lezárás jele, a három pont, pont három”, mondta Bertók László ravatalánál Parti Nagy Lajos. De azt is mondta ugyanott, hogy „tényleg »minden megvan«, megvan a konok szerénységgel, mérnöki szorgalommal és angyali kegyelemmel összerakott építmény, az első szalmaszáltól, soha teherbíróbbat, az utolsóig”. Az Együtt forog következetes és méltó lezárása az életműnek.
Magvető Kiadó, 2021, 80 oldal, 2499 Ft
