Pár éve járta be a sajtót, hogy a Nobel-díjas francia író, Albert Camus halálát 1960-ban olyan autóbaleset okozta, amit a KGB aktív közreműködése előzött meg. Noha a hírt szenzációnak szánták – még a Blikkben is megjelent –, valószínűleg kevesen voltak, akiket meglepett volna.
Legfeljebb az furcsállhatták, hogy a moszkvai irányítású állambiztonságiaknak, akikről tudvalevő, hogy mindenre képesek voltak (és képesek mostanában is), nem volt jobb dolguk, mint hogy nagyszájú nyugati-európai írókat likvidáljanak.
| ||
De bárhogy is volt, ahhoz nem férhet kétség, hogy Camus mindent megtett azért, hogy felkerüljön az elvtársak (értve ez alatt az akkoriban jelentős számú francia kommunistát is) feketelistájára.
Igaz ugyan, hogy a harmincas években ő is tagja volt a francia kommunista pártnak (már 1937-ben kilépett), a háborúban pedig az ellenállási mozgalomnak, de nem tekintett szövetségesként a Szovjetunióra, és ahol tehette, kritizálta is a Sztálin-rezsimet. Az író talán akkor húzhatta ki a gyufát az oroszoknál, amikor az ötvenes évektől egyre gyakrabban hangoztatta
a demokrácia és a létező szocializmus kibékíthetetlen ellentétét.
Camus már 1953-as kelet-berlini és az 1956-os poznani munkásfelkeléseket is védelmébe vette – „a legszörnyűbb az, hogy még ma is embereket ölnek, amiért kiáltani mernek a munkásszabadságért” –, és a magyar forradalomról is megemlékezett több ízben. Mi több, amikor a Magyar Írószövetség 1956. november elején táviratban kért segítséget a világ értelmiségétől, a személyesen is megszólított Camus már 1956. november 10-én aláírt egy kiáltványt, amelynek címe A francia értelmiségiek a közös fellépésért az ENSZ-ben.
Más lapra tartozik, hogy a későbbi Nobel-díjas szinte egyedüliként vette szívére a magyar forradalom ügyét a francia ún. haladó értelmiség körében. Három olyan nyilvánosság előtt elhangzott „beszédét” ismerjük, amelyekben a magyarok iránt érzett szolidaritás tükröződik. A Szabad Franciák Szövetségének 1956. november 23-i, magyarokat támogató gyűlésén a szövetség egyik tagja, Michel Dalbret olvasta fel az Üzenet fiatal franciáknak című szöveget, 1957. március 15-én a Nemzeti Antifasiszta Szolidaritás esemény Camus-t állt a mikrofon mögé és mondta el az A nap, amikor Kádár rettegett című szónoklatát, 1957. november 4-én pedig Fejtő Ferenc olvasta fel Londonban, a Magyar Írók Szövetségének gyűlésén Camus Üzenetét a száműzött magyar íróknak.
Az utóbbiban ezt írta: „A magyaroknak nincs szükségük arra, hogy sírjunk vagy sajnálkozzunk a sorsukon. Csak arra van szükségük, hogy kiáltásuk mindenütt visszhangozzék, és tudja meg a világ, tisztelje törekvésüket: hogy le akarnak számolni a hazugsággal…”
| ||
Az író pedig ezt mondta a magyar forradalomról 1957. március 15-én: „Egy totalitárius államban nem lehetséges a fejlődés. A terror nem fejlődik, legfeljebb fokozódik, a vérpad sosem lesz szabadelvű, és
az akasztófa sem lesz toleráns.
Sehol a világon nem láttunk még olyan pártot vagy embert, aki ha az abszolút hatalmat birtokolta, ne élt volna vele abszolút módon”.
A Jelenkor kiadó Albert Camus életmű-sorozatában a napokban jelent meg Előadások és beszédek -- Üzenet a száműzött magyar íróknak címmel az a kötet, ami az író harmincöt, 1937-1959 között, a nyilvánosság előtt elhangzott beszédét gyűjti egybe.
Az alcím annyiban megtévesztő, hogy túlnyomórészt nem 1956-ről, és nem Magyarországról szólnak ezek a szövegek, például az algériai háború - érthető módon - sokkal gyakrabban szóba kerül, de olvashatunk Dosztojevszkijről, a fasiszta Spanyolországról, és természetesen az a beszéd is helyet kapott a kötetben, amit 1957. december 10-én mondott Stockholmban, a Nobel-díj átadási ceremónián.
„Nyilván minden nemzedék azt hiszi, hogy az ő dolga megváltoztatni a világot. A mienk azonban tudja, hogy nem fogja. De a feladata talán még nagyobb. Meg kell akadályoznia, hogy a világ megsemmisüljön” – mondta Camus 42 évvel ezelőtt, és szavain ma is érdemes elgondolkodni.
