„Ettől fogva Marika nem fogadta a köszönésemet”

Sorköz

Botrány a szigligeti alkotóház állóeszközeinek selejtezési eljárása során és egyéb sérelmek.

1980-ban a szigligeti alkotóház felújítási munkálatai előtt revizori jegyzőkönyv készült az ott található ingóságokról. A jegyzőkönyvben az ott található bútorokat is sorra vették, és megállapították, hogy a feleslegessé vált elhasználódott bútorokat mielőbb selejtezni kéne. Nem találtunk adatot arra vonatkozóan, hogy miféle bútorokról lehetett szó, ám az bizonyos, hogy az 1953 óta működő alkotóházban, amely a 2. világháború előtt az Esterházyak birtokában volt, igen szedett-vedett garnitúra volt a nyitás idején.

„Az átalakítási munkálatok 1952 szeptemberében kezdődtek, az anekdota szerint »Péter bácsi«, a kastély egykori kertésze árulta el a munká­soknak, hogy a grófné hová rejtette azokat a kincseket, amelyeket az oroszok elől menekülve nem tudott magával vinni. A történet annyiban igaz volt, hogy a munkálatok során a kastély pincéjében valóban számos műtárgyat találtak, ám ezt rendőrségi nyomozás követte, amely megállapította, hogy 1949-ben, amikor az épületet tatarozták, a vízvezeték-szerelők már eljutottak az elfalazott részhez, és »a kastély gondnokával szövetkezve« sok mindent elloptak. De még így is egy rakás értékes holmi került elő, ám ezekből semmi nem jutott vissza a kastélyba; az Irodalmi Alap elsősorban bizományiból beszerzett bútorokkal rendezte be az újonnan kialakított vendégszobákat” – írtuk a szigligeti alkotóház születéséről szóló cikkünkben, de ahhoz valószínűleg Péter bácsi szellemét kellene megidéznünk, hogy kiderüljön, az 1980-as években ezeket az eleve használt bútorokat tartotta-e a revizor selejtezésre érettnek, vagy már valamiféle újabban beszerzett garnitúrát.

A selejt bosszúja

Bárhogy is történt, erről valamilyen úton-módon a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának (ami a szigligeti alkotóház „gazdája” volt) dolgozói is tudomást szereztek, és természetesen nagy reményekkel várták az amortizálást.

Szakosztályunk dolgozói többször is szóvá tették, hogy igényt tartanak a bútorokra. (…) Egyed Istvánné úgy tájékoztatott, hogy tudomása szerint Török Béla igazgatóhelyettes körözni fogja a selejt-bútorok listáját. Ez nem történt meg, legalábbis sem én, sem szakosztályunk dolgozói nem értesültek a selejtezésről

– írta felháborodottan 1980 januárjában kelt levelében Funk Miklós, a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának vezetője főnökének, Vészits Ferenc igazgatónak, miután az alkotóház dolgozói nemcsak kiválogatták és megvették a nekik tetsző dolgokat, de a többit meg eladták a bizományinak. Funk ezzel kapcsolatban természetesen a „demokrácia hiányát” sérelmezte. „Erről az eljárásról igen rossz véleményem van. Mindenek előtt jogosnak tartom azt, hogy elsősorban a Szigligeten dolgozók juthassanak ilyen alkalmakkor a kiselejtezett holmikhoz, de lehetőséget kellett volna adni óra, hogy az Alap összes dolgozója értesüljön a selejtezésről, mert így demokratikus a dolog, nem néhány »jól értesült« kiváltsága kell legyen az ilyen lehetőség” – írta, majd ezzel zárta sorait: „Az eljárás ellen tiltakozom, kérlek szíveskedj kivizsgálni az ügyet, mert úgy érzem, jogos a dolgozók panasza, sérelem érte azokat, akiket nem tájékoztattak”.

Sajnos, olyan írásos feljegyzést nem ismerünk, ami az ezt követő vizsgálatról számolt volna be, ellenben van egy levél a nyolcvanas évek elejéről, közvetlenül a bútorselejtezést követő időből. Egy jeles műfordító írta, és csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető üdülői élménybeszámolónak. Ám van benne egy utalás arra, hogy alkotóháznak új vezetője van…

Nyitott ajtó mögött

E levél valós tartalmáról viszont azért érdemes szólni, mivel az egyértelműen mutatja, hogy a Művészeti Alap hogyan kezelte az írókat, műfordítókat…

„Funk Miklós tolmácsolta a Vezetőség ama kívánságát, hogy beutalási kérésem teljesítése érdekében írásban jelentsem ki: megígérem, hogy a jövőben magatartásommal nem sértem a szigligeti alkotóház dolgozóinak érzékenységét”

– írja az ekkor 62 éves műfordító a levél bevezetőjében, ami ettől kezdve folyamatos mentegetőzés és a sérelmek felsorolása. A szerző persze gyorsan hozzáteszi, hogy „e kívánságot annál is inkább készséggel teljesítem, mert legjobb tudásom, emlékezetem szerint a múltban sem, soha nem volt semmiféle összeütközésem az Alkotóház alkalmazottaival; sőt két évtizedes ismertségünk a legkellemesebb, mondhatni már-már baráti volt – ezt joggal érezhettem így, hiszen érkezésemkor az irodai dolgozókkal, Marikával, Zsuzsival és az egyik-másik régebbi felszolgálóval mindig baráti öleléssel, csókkal üdvözöltük egymást, így legutóbb is”.

Csakhogy a baráti hangulatot hamar felváltotta a fagyos elégedetlenség. „A félreértést most, a nyitás utáni első turnusban, talán az okozta, hogy a ház a legutóbbi átalakításának néhány hiányosságával illetve új házi- és beutalási rend egynémely pontjával kapcsolatos észrevételeimet – miként több írótársam – a vezetőnek és a személyzetnek is említettem; mindig hangsúlyozva azonban, hogy az észrevételek, s általában a rosszkedvünk semmiképp sem az ő munkájuknak szól – írja, majd következik happy endnek végképp nem nevezhető finálé: – Amikor eljövetelemkor szokás szerint bementem elbúcsúzni, szó szerint ezt mondtam az új vezetőnek: »Marika (vélhetően nem ugyanarról a Marikáról van szó, aki érkezéskor a csókot kapta – L. T.) ismételten kijelentem, hogy örülök a kinevezésének, mi Magát szeretjük, a munkáját becsüljük«. Az odavetetett rövid válasz – megint csak szó szerint – ez volt: »Én viszont nem szeretem magát!« Neveletlen, bántó tehát nem én voltam”.

Ráadásul mindez nem csak afféle kincstári mentegetőzés volt valamiféle homályos sérelem okán. A jeges bánásmód a levél írója szerint nagyon is konkrét volt: „Érkezésemkor rögtön észrevettem, hogy rossz a szobám ajtaja, nem csukódik, így a szobám mintegy megnagyobbodott a folyosóval”. A műfordító ezért szólt az egyik alkalmazottnak, hogy csináljanak valamit, ám másnap délben sem adta becsukni az ajtót, s elmondása szerint nem tudott éjszaka aludni a folyosói zajoktól. Jelezte, ha estig nem csinálják meg az ajtót, összecsomagol és hazamegy.

„Egy óra múlva jó volt az ajtó, de Marika ettől fogva nem fogadta a köszönésemet”

– írja, és hozzáteszi, hogy valószínűleg azzal is kihúzta a gyufát a személyzet körében, hogy az volt a kívánsága, a reggelijét hagyják az asztalon.

„Ha azt Alkotóház dolgozói úgy érzik, hogy egyáltalán nem nekik szóló kezdeti rosszkedvemmel megbántottam őket, ezúton fejezem ki sajnálkozásomat” – zárja sorait a „helyzetbe hozott” beutalt, aki végezetül arra kérte az Irodalmi Szakosztály vezetőségét, hogy levelét „szíveskedjenek megmutatni” a szigligeti alkotóház alkalmazottainak is.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk