„…a hátrább állók közt az egyik, az ösztövér, akit lánykorából ismert, a birgeri csizmás alak, Grün vaskereskedő fia, most Gyenes. Egy időben ő volt az egyetlen ember Csomorkányon, aki Párizsban járt és művészeket ismert. […] Zsidó létére maga is a csomorkányi hibásak közé számította magát, s büszke volt a többiek különcségére” – olvasható Németh László Égető Eszter című regényében.
Gyenes: Galyasi Miklós (1903–1974), eredetileg Reisinger, akinek nagyapja és édesapja is pékmester volt. Édesanyja ugyan okleveles tanárnő, de szintén a sütőüzemben dolgozott. Miklós Hódmezővásárhelyen járt elemi és középiskolába, 1921-ben érettségizett a református főgimnáziumban. Műszerészsegédnek állt, jogosítványt szerzett, szerepet vállalt az izraelita hitközség kulturális bizottságában, közben jogot tanult, le is doktorált, Münchenben, majd Párizsban képzőművészeti tanulmányokat folytatott, mégis költő szeretett volna lenni. 1929-ben Fut a lidérc, 1934-ben pedig A nagy törvény mentén címmel adott ki verseskötetet, és bizonyára tényleg büszke volt a különcségére. Galyasi lakásán gyakori vendég és vitapartner volt – amikor ráunt sógoráék polgári otthonára – József Attila helyi képzőművészekkel együtt, beugrott néha Baktay Ervin orientalista. Galyasi részt vett a városi kulturális programok szervezésében, amíg zsidó létére tehette.
Édesanyját haláltáborban ölték meg. Keresztény felesége kitartott mellette. Őt többször behívták munkaszolgálatra, amikor épp otthon volt, a rendőrkapitány vegzálta, hogy igazolja már a magyar állampolgárságát. Megjárta a keleti frontot, később megszökött, és orosz fogságból szabadulva, 45 kilóra lefogyva térhetett vissza feleségével, arra, hogy nincs lakásuk, s a 2500 kötetes könyvgyűjteménye eltűnt. Galyasi múzeumigazgató lett, megint tudományos társaságok tagja, elismert kultúraszervező, folyóirat-alapító.
Közben, amikor alkalma volt rá, írt.
A kommunista hatalomátvétel után megint ellenségnek nézte az állam. Bár 1956-ban józanságra intett, utóbb börtönbe csukták nevetséges vádakkal, 1959-ben szabadult Márianosztráról. Akik tudták róla, kicsoda, tisztelték benne a város élő lelkiismeretét. Nem adott ki több könyvet, de haláláig költőnek tartotta magát.
Hódmezővásárhelyen maradt.
„Szöget ütött a fejemben a Gyenes mondása – hozta elő Eszternek másnap. – Azt mondja, aki idegen idekerült, még nemigen kívánkozott el Csomorkányról. Akármilyen álmos, ronda hely, ahogy ő mondja, van benne valami asszimiláló erő. Erre különben ő maga a legjobb bizonyíték. A legősibb zsidó reflexeibe is beférkőzött valami csomorkányias. A kultúraszervezést, a liberális tehetségvédelmet, a barátkozást is csomorkányian csinálja […] Az új kultúrpalotára és a Kotormán képtárra vonatkozó tervei közt mellesleg a találmányait is elmondta. Alumíniummal akart fűteni. Az alumíniumoxid leöntésekor ugyanis hő fejlődik. Azt azonban magam is érzem, hogy van valami iszapszerű ebben a városban. Tán épp az, hogy a szorgalom, sebesség, az idő elkerülte. Aki lemondott arról, hogy Pesten nagy ember legyen, itt követheti a hajlamait. Közönyt, figyelmet, időt, mindent kap hozzá. Igazi elefánttemető…” – írja Németh.
A hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár most megjelentette Galyasi Miklós összegyűjtött verseit. A szerkesztő, Béres Dezső tanulmányából kiderül, hogy Németh is Galyasitól kapta azokat a régi hírlapi cikkeket, amelyek Kenéz Katalin elbeszélései mellett hozzájárultak az Égető Eszter megszületéséhez. Gyenes mégsem felel meg teljesen Galyasinak. A regényben például nincs szó a munkaszolgálatról, Gyenest „bújtatták” a háború alatt – és a verseket sem említi a regény.
Milyenek ezek a versek?
Az egyikben Diogenész nézi a hordóból a jövő-menő embereket, és „lélektelen kísértetrajokat”, „egyszer látott árnyéklovagokat” jegyez föl. A költő visszavárja a pogány isteneket, akiknek össze kellene hozniuk valami új feltámadást. Muzsikáló óráról ír, amely két dalt tudott, vidámat és szomorút, és amikor megpróbálja visszafelé forgatni a mutatóját, valami roppan belül, és végleg megáll a szerkezet. Ezüstkapcsos, szentelt, öreg bibliák bukkannak fel, „hosszantűrő Rózák, hallgatag Mátyások”, ördög sárga kimonóban, verses levél jön a feleséghez a téli Oroszországból. Metaforák, hasonlatok, szimbólumok sorjáznak, szomorúság és metsző irónia. Tornyai János festőművész temetésére írja: „Hát elföldeltek másodszor is, vén sas,/ Eltemettek szajkók, papagájok.” Ír szabadverseket is, de mintha jobban vonzódna a kötött, fél- vagy keresztrímes formához. Az olvasó érzi Petőfi Sándor, Ady Endre, Szép Ernő, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc hatását, szelídekét és vadakét egyszerre. Vannak szép sorok, versszakok és átlagosak, meg lehet örülni ismerős arcoknak, helyeknek. A Sasérben például már nyolcvan éve is telepben fészkeltek a szürkegémek, ahogyan most, Galyasi Tiszán (Sas-ér) című verse tanú rá.
Két-három jó verset mindenki tud írni, hibátlant pedig százat, kétszázat is, ha megtanulja a mesterséget. Ezen túl talán tényleg csak az időn múlik – az írásra fordított időn –, hogy valaki biztosan verselő műkedvelő marad, vagy belibben az öröklétbe. Akárhogyan alakul, a versírás, az a tudat, hogy ki tudja fejezni magát, mindent el tud mondani így, amit akar, vigaszt nyújt az embernek a legnehezebb időkben is.
Amikor – még elítélése és bebörtönzése előtt – szóba került, hogy talán megjelenhet harmadik kötete, Galyasi arra kérte a Magvető Kiadó szerkesztőjét, hogy csak akkor adják ki a könyvét, ha a bírálók egyöntetűen úgy találják, ezek tényleg jó versek, egyébként hagyják az egészet. Ismerve a korabeli kiadói tempót, a könyv az idő tájt jelent volna meg, amikor Pilinszky Jánostól a Harmadnapon (1959), benne olyan versekkel, mint az Apokrif vagy a Francia fogoly.
Galyasi harmadik kötete végül politikai okokból maradt kiadatlan. Ám „a jelen idejű befogadás élményhorizontján” közelítve hozzá Kovács Imre Attila a gyűjteményhez írt másik tanulmányban megállapítja, e minőségi kisember életművének nincs helye a nemzeti fősodorban. Galyasi poétai működésére nem is a fejlődés, sokkal inkább egyfajta visszafejlődés, befelé fordulás jellemző. Mégis jó, hogy megjelent a gyűjtemény, mert „Galyasi költészete egy kor- és kultúrkritikai, létbölcseleti és szenvedélyesen kitárulkozó önéletírás »árnyéka«”. Lírai napló. Leginkább így érdemes olvasni.
A könyv azért érdekes még, mert Béres Dezső és Kovács Imre Attila tanulmánya is szeretetteljes, kíváncsiságot ébreszt. Mindketten magától értetődőnek tekintik, hogy ma ugyanúgy érdekli a vásárhelyieket a város mentalitástörténete, eszmetörténete, mint a harmincas évekbeli polgárság krémjét. Talán tényleg akadnak olvasó emberek, akik hallottak az életműről, és most belenéznek. Sznobok is lehetnek, akik megörülnek neki, üdvözlik, megveszik, anélkül, hogy kinyitnák. Mindenesetre megtehetik. Aki szeretné jobban megérteni városát (és országát), az alapján is, hogy száz évvel ezelőtt miféle emberek éltek itt, némelyek miért nem akartak elmenni innen, pedig egyszer vagy kétszer is meg akarta őket ölni a hatalom, miért ragaszkodtak a helyükhöz, és mire gondoltak, mit éreztek, azok ezt élvezni fogják. Kaptak egy kézikönyvet a kollektív önismereti tréninghez.
A névtelen harmadik: Galyasi Miklós összegyűjtött versei. Németh László Városi Könyvtár, 2022, 298 oldal, 1500 forint
A Sorköz további remek cikkeit itt olvashatja:
