Olvasni muszáj

"Minőségi mészárlás, méreg és gyilok! Dupla halál duellumban! Bemutató!"

Sorköz

Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámáját láthattuk már számtalan színpadi adaptációban, és talán legtöbben a filmverzióját ismerjük. Tény, hogy az is remek. De most kicsit arról ejtünk szót, hogy a könyvet is érdemes leemelni a polcról.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!

Nem tudom, vajon csak a szerencsén múlt-e, a véletlenen (egy-egy!), hogy Tom Stoppard drámája a gimnáziumi olvasmányaim legmeghatározóbb darabja lehetett, hogy nálunk a két mű, a Hamlet és Rosencrantz és Guildenstern halott összefonódott, a tanrend része lett. A filmváltozatot is valamelyik irodalomórán néztük meg, élénken él bennem az emlék, ahogy ülünk a teremben és találkozunk ezzel a rendhagyó darabbal. Legalábbis akkori korunk, tudásunk, tapasztalataink alapján igenis rendhagyóval. Azóta is hálás vagyok ezért a tanárunknak.

Mert Tom Stoppard darabja, amely mára már tagadhatatlanul az abszurd dráma klasszikusává vált, annyi mindent tud adni. Ott van a Godot-ra várva mellett, de mégis másabb a kicsengése, és mennyivel több benne a fény!

Bár tudjuk, mi a két szereplő sorsa, valahogy mégsem a teljes nihil, a semminek semmi értelme nyomasztó gondolatát hagyja maga után. Az élet bizonytalan sodródás az elkerülhetetlen végzet felé, ezzel a gondolattal Rosencrantzcal (Ros.) és Guildensternnel (Guil.) együtt az olvasónak is meg kell barátkoznia. De a darab nemcsak a végzet (értsd: halál) köré épül, hanem

mindarról is szól, ami előtte van, ami lehet bizonytalan, lehet céltalan, de mégis játékos, szertelen és mi több, élvezetes. 

  

De ugorjunk vissza egyet. Már a cím sem rejti véka alá, mi fog történni, mondhatni, spoiler, ha az ember nem emlékezne arra, amire egyébként bizton emlékszik, hogy nevezett Ros. és Guil. Shakespeare Hamletjének bizonyos szempontból legszerencsétlenebb mellékszereplői. Ők a dán királyfi barátai, akik mint Pilátus a krédóba, belekeverednek ebbe az egész bosszú- és örületkavalkádba. Őket csak megkérik, kicsit faggassák ki a régi iskolai barátot, aztán ennek az lesz a vége, hogy önmaga helyett Hamlet őket küldi egy hajóra, egyenesen a kivégzésükre. Kész, ennél többet nem is tudunk meg e két jelentéktelen, teljes félreértésből elhalálozó ifjúról.

Ezen változtat Stoppard, és teszi főszereplővé a két barátot. Többet viszont ő sem tesz értük. Nem ad nekik magyarázatot, nem ad nekik döntési lehetőségeket, csak ugyanazt az érthetetlen, de sorsszerűen követendő utat, amit a Hamletben is bejárnak. Hívatják őket, ők mennek, majd meghalnak.

Közben azért történik egy s más, mert a két szereplő a fejkapkodások közepette próbálja megfejteni, mi is folyik itt. És ez a fejtegetés, a parádés párbeszédek, ironikus és önironikus riposztok, a filozofálásba torkolló össze-vissza beszédek adják a velejét Stoppard drámájának. A szöveg beszippant és nyomot hagy, emlékszem, az könyv első, második, majd sokadik elolvasása után évekig voltak mondatok, idézetek, amelyek fel-felbukkantak a fejemben csak úgy hirtelen. 

Szóval ezért érdemes elővenni a könyvet, és persze azért is, hogy utána még megnézzük a filmet, amely azért is érdekes, mert Stoppard maga rendezte, ugyanis – ahogy a vele készített interjúnkban is elmondta – tudta, hogy ha másnak adja, utálni fogja a végeredményt. Ő ugyanis mert a saját szövegével tiszteletlen lenni és megváltoztatni mindazt, ami írva jól, de vásznon kevésbé jól működhet. Szóval mindenképp izgalmas a két változatot szemügyre venni, utóbbit ráadásul Tim Roth és Gary Oldman kettőse is feledhetetlenné teszi.

(Utóirat: Egyébként, fun fact, Rosencrantz és Guildenstern akár létező személyek is lehettek, ugyanis a 16. században ezek létező menesi családnevek voltak. Sőt, egyes kutatók szerint a két figurát két egykori wittenbergi diákról nevezhették el, Frederick Rosenkrantzról és Knud Gyldenstierne-ről, akik nem másnak, mint a  neves csillagásznak, Tycho Brahénak voltak a rokonai.)

William Shakespeare, Tom Stoppard: Hamlet – Rosencrantz és Guildenstern halott, M-érték Kiadó, 2004, 276.

Az Olvasni muszáj sorozat korábbi részei:

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk