Nógrádi Gábor: „Összeszerelő ország vagyunk. Az iskola ne legyen az!”

Több könyve kötelező olvasmány, pár éve indult életművének új kiadása. Sokoldalú alkotó, a gyerekirodalom mellett forgatókönyv- és versírással is foglalkozik. A pályájáról, írásról, olvasásról, az oktatási rendszerről és a giccskultúráról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Édesapja kereskedő volt, ezért kereskedelmi szakközépiskolába küldték. Ugyanakkor azt állítja, hogy nem volt más választása, csak az írás.

Nógrádi Gábor: Másik pálya valóban elképzelhetetlen volt. A mélyről jövő belső motivációm már 3–4 éves koromban létezhetett. Anyám nagyon korán megtanított olvasni, és mindig fel is olvasott nekem. Adyt, ami persze egy gyerek számára nemigen értelmezhető. Hogy mi maradt meg bennem Ady indulatából és átkozódásaiból? Talán maga az érzés, ami anyám előadásában belém is átszivárgott. Anyámnak Auschwitzból hazatérve Ady egyfajta kapaszkodót nyújtott. Szegények voltunk, kevés könyvhöz jutottunk hozzá, az Öreg néne őzikéjén kívül Ady volt a könyvespolcunkon. Anyám verseket is írt, elég gyöngéket, és korán meghalt. De valahogy átszivárgott belém a szellemisége, a személyisége. Emlékmécses-gyerek vagyok. Dina Wardi izraeli pszichológus fogalma ez, ő elsősorban a holokauszt-túlélők leszármazottaira alkalmazta, de kiterjeszthető minden nagy tragédiát átélt emberre: a halálból visszajött túlélők gyermekei átveszik a szüleik traumáját, és viszik tovább az üzenetet.

MN: Hogyan érintette, hogy nem tanulhatott?

NG: A kudarcok mindig előrevittek, nélkülük nem született volna meg az úgynevezett életművem. Amikor visszakaptam egy kéziratot, mert volt erre is példa, sosem omlottam össze. Bírni kell. Hajtóerőként használni. De nekem könnyű: gyerekkoromtól ütés­álló vagyok. Hiszen például éppen abba a gimnáziumba nem vettek fel jeles tanulóként, amelyet a dédnagyapám és mind a kilenc gyereke egykor támogatott. Persze a technikumból az egyetemre sem jutottam be. Borzasztóan kellett hinni magamban, hogy túléljek.

MN: A könyveinek a többsége, a nehéz témák dacára is tele van humorral, és a végén mindig kisimulnak a dolgok.

NG: Már kicsi gyerekként is nagyon szerettem tanítani. Ez is anyám hagyatéka: ő még betegen is folyamatosan mesélt, szavalt, oktatott. Ugyanakkor a zsidóság tanítói attitűdje is a zsigereimben van. Köztudott, hogy a zsidó kisgyerekeket már négyévesen be­ültetik az úgynevezett héderbe. Nagy hatással voltak rám a bibliai mesék. És amikor valakinek kisebbrendűségi érzése van, és nekem nyilvánvalóan volt, már alapból a zsidóságom miatt, az is arra vitt, hogy mindig érezzek egyfajta bizonyítási kényszert. És a tanítás, ezen belül az ifjúsági irodalom jó eszköz ehhez. De bevallom, néha nagyon nehéz volt „pozitívnak”, optimistának maradni. Főképp, hogy a történeteim mélyén többnyire nagy tragédiák rejtőznek: elvált szülők, testvérgyűlölet, az arab-magyar kisfiú boldogulása az előítéletes közegben, vagy az Édes Munyimunyi!-ban az édesanya elvesztése. Még a Petepite első pillantásra viccesnek tűnő szerepcseréje is rettenetes traumát rejt, hiszen egy gyereknek – még ha akarja is – soha nem lenne szabad felnőttszerepbe kényszerülnie.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Vannak, akik másképp beszélnek felnőttekhez vagy gyerekekhez, de ön, ahogy Tarján Tamás írja, „a literatúra e speciális ágát nem a felnőttirodalomról leszakítva, hanem annak keretén belül helyezi el és műveli”.

NG: Nem vagyok úgynevezett profi író, nem tudok könnyed, igazán populáris tömegirodalmat írni. Amikor nagyon nehéz anyagi helyzetben voltunk, elővettem az akkor divatos filléres sorozatot, a Júlia regényújságot. Elolvastam egyet-kettőt, és azt gondoltam, írok ilyet a kenyérért. De akkor is csak magamat tudtam adni. Aki figyelmesen olvas, az felfedezheti, hogy még a verseimet vagy akár az e-mailjeimet is ugyanazzal a stílussal, szellemiséggel írom, mint a gyerekkönyveket. Ugyanaz a kifejezés- és gondolkodásmódom, persze – lehetőség szerint – a célcsoportra alkalmazott formában. Esterházy mondta egyszer, hogy Móricz Zsigmond ugyan újramesélte Tolnai Lajos és Kemény Zsigmond egy-egy regényét, de bukta volt, mert mindkét mű Móricz maradt.

MN: Megváltoztak az olvasási szokásaink, meg a könyvkiadási stratégiák is. Régebben botrányt váltott ki az ön által behozott svéd Fütyikönyv, a Puncikönyvről nem is beszélve. Ma már sok hasonló, kimondottan felvilágosító jellegű ifjúsági könyv jelenik meg.

NG: Egyre kevesebb a tabu, annak ellenére, hogy a kormányunk bizonyos rendeleteivel ezt a felvilágosítást éppen akadályozni igyekszik. De akkor is egyre nyitottabb lesz a társadalom, ezt semmiféle törvénnyel nem lehet meggátolni. És valóban: ez a fajta nyíltság elérte a gyerekirodalmat, ami nagyon fontos. A gyerekek többsége sem otthon, sem az iskolában nem kapja meg a személyre szóló válaszokat a kérdéseire. Persze a könyveknek egyre kisebb a szerepük, csökkennek a példányszámok, a nyomtatott könyv lassan eltűnik. Vicces, hogy éppen ötven éve előrevetítettem ezt egy hozzászólásomban, igaz, akkor még azt gondoltam, a mikrofilm fogja átvenni Gutenberg világát. Most azt gondolom, nem feltétlenül a könyveken keresztül kell ma a gyerekeket felvilágosítani, hanem olyan anyagokat kell feltenni a netre, amelyeket elérnek, és megfelelő tanárral, egészségügyi dolgozóval vagy a szülőkkel érteni, értelmezni tudnak. A Kis puncikönyvet nemcsak felvilágosításnak, hanem provokációnak is szántam annak idején. Felrázásnak. És még ma is aktuális az üzenetem, hiszen még mindig tabuk övezik például a női nemi szervet – kimondani sem illendő. Ha a svédeknél vagy a németeknél siker volt Dan Höjer könyve, nálunk miért nem? Óriási botrány lett, ki sem tették a polcokra. Még ma is, ha iskolákba kérnek tőlem ajánlatot, hozzáteszik, hogy azt a bizonyos könyvet ne ajánljam. A nemzet prüdériája és visszafogottsága mintha örökkévaló lenne.

MN: De a gyerek bekapcsolja a számítógépet, és mindent lát.

NG: Már csak emiatt is rossz a stratégia. Ráadásul a rosszul értelmezett szemérmesség és a tiltások miatt sok gyerek felnőttként ugyanolyan kínzó traumáktól fog szenvedni, mint én. Úgy éltem át egy házasságot, hogy azt sem tudtam, hogyan kell jól hozzányúlni egy nőhöz. És az ilyesmit az egész család megszenvedi. Ad abszurdum, be kell lássam, hogy a könyveim csaknem fele azért született, mert szerettem volna elmondani a gyerekeknek azokat a dolgokat, amelyeket nekem nem mondtak el. És ami miatt a sok-sok fiaskó, frusztráció, és a sok kegyetlen feszültség rettenetesen megkínzott. A Lángoló nyaram című, 14 éven felülieknek szó­ló könyvemet kifejezetten azért írtam, hogy szólhassak egy magyar fiú első szexuális élményéről, akit egy dán lány tanít szeretkezni.

MN: Egy menekült is szerepel ebben a regényben.

NG: Igen, Gambó, aki a Boko Haram elől menekül. Na, ez a könyvem sem lett népszerű. Szeretnivaló menekült ifjúsági regényben?! Félnek a témát érinteni is, mintha attól félnének, hogy egy kamasznak ez már túl sok, mintha az ilyesmitől félteni, óvni kellene a tiniket.

MN: Miközben ők is látják a menekülteket, a plakátokat.

NG: Ne higgyük, hogy a szülők többsége annyira képben van. Jó részük szinte semmit sem tud az életről, ahogy én sem tudtam jó ideig. A többségüknek fogalma sincs még a pénz beosztásáról sem, vagy arról, hogyan kell jövőt tervezni, vállalkozni, túlélni. A pandémia alatt kiderült, hogy a lakosság felének nincs félretett pénze. Csoda, ha a szexualitásról is csak annyit tudnak, amennyit a pornóból levesznek. Sok szülő még azt sem mondja el a gyereknek, hogyan védekezzen, de tépi a haját, amikor a lánya „bekapja a legyet”, ahogy régen mondtuk. Oké, most verd a fejed a falba, szülőtársam! – gondolom. És ne legyenek illúzióink: a pedagógusok jelentős részére is igaz mindez. A tudatlanság, a prüdéria nem ma kezdődött, de ma kellene változtatni a szemléletünkön. Nagy vita van néha köztem és a szülők meg a tanítók között, hogy kinek mi a feladata. A tanárok az életre való felkészítést a szülőkre tolnák. Csakhogy a mai bonyolult létezésben többnyire ők sem igazodnak el. Ugyanakkor a tanárokra sem lehet mindent ráterhelni. Kormányszintű programokra lenne szükség. Másfajta felvilágosításra, másfajta tanítási stratégiákra, nyitottabb, őszintébb szellemre. De mit várunk egy olyan rendszerben, ahol hazug narratívákkal mesélnek a történelmi traumáinkról is? A holokauszt és Trianon értelmezése is tele van csúsztatással, torzítással, és mostanában egyre inkább. Még egy háborúba is képes lesz belecsúszni az ország a traumák feldolgozatlansága miatt. Az a rendszer, amelyik nem próbálja meg ezeket a sebeket begyógyítani, azaz a nemzet mentálhigiénéjét rendben tartani, az a saját hóhérait nevelheti fel. Ugyanis az ilyen félrevezetett, elvakult tömeg egyik percről a másikra áll át szélsőjobbról szélsőbalra, majd vissza. Ismerjük a történelmünket. Akinek ma tapsolnak, annak holnap kötelet küldenének, és ha nem teszünk semmit, ezt a mintát örökítjük tovább.

MN: Egyszer említette, hogy nem az összes gyerekhez beszél, csak azokhoz, akiknek van fülük rá.

NG: Igen, már gyerekkorban elválik, ki tud komolyabb, bonyolultabb tartalmakat befogadni. Én ezt a szűk réteget célzom meg. Amikor író-olvasó találkozókra hívtak, kitartóan mindig csak egyetlen dologról beszéltem, és nem a könyveimről. Arról beszéltem, hogy mit jelent olvasni. Hogy mi történik közben a pszichével. Aki szépirodalmat olvas, az jobb szövegértő. És mint ilyen, okosabb az élet minden területén. Ha hülye maradsz, megvezetnek. Van, aki csak azért olvas, hogy csökkenjen benne a napok során felhalmozódott feszültség. De nem tudok haragudni azokra sem, akik nem a könyvekből szedik össze ezt a bizonyos stresszoldást, hanem a táncból, a főzésből, a gombok nyomogatásából, a társasági életből. Az olvasás csak az egyik út. A lényeg, hogy kapjuk vissza a vágyott harmóniát, és ne szomatizáljuk a napi feszültséget. A hatvanas évek végén egy kismama a rádióban arról beszélt, hogy amikor Szilvási Lajost olvas, mindig jobban tejel. Szilvásitól másokat a hideg ráz. De ha a kismamának ez segít, elítélhetem?

MN: Ezért is lenne fontos a gyerekkönyvek minősége. A minőségre is rá kell tanulni, különben mindenki a könnyen befogadható dolgok irányába megy.

NG: Ez lenne az általános iskola nyolc évének feladata. És igen, ezért kellene „felrobbantani” a rabszolgákat nevelő porosz típusú oktatást. Megújítani az egész tanárképzést. És persze ezt sem most kellene elkezdeni. De ma sem késő. Csakhogy most éppen az ellenkező irányba megyünk. Mit csináljunk? Mit csináljak? Hogyan tiltakozzak? Gyújtsam fel magam a Kossuth téren?

MN: Nemrég kiadott egy úgynevezett Európa-igazolványt. Mi ez?

NG: Egy szimbolikus kártya, kimondottan a gyerekeknek, a fiataloknak; identitáserősítésnek szántam. Egy célt szolgál: azt erősíti, hogy Európához tartozónak érezd magad. Szent István óta minden normális magyar államférfi, alkotó Nyugat felé nézett. Háromezer iskolának küldtem el az ajánlatot az EU-igazolványról, két iskola kért belőle. Félnek. Volt, aki ezt meg is írta nekem.

MN: A kötelező olvasmányok kapcsán sokszor magasra csapnak a viták.

NG: A poroszos rendszernek rengeteg hátránya van. Az iskola nevelhet az életre, és nevelhet rabszolgának. Ha életre nevel, akkor az irodalomoktatás fő feladata az, hogy megszerettesse az olvasást. A másik esetben az a cél, hogy a nemzet hű katonáját képezze ki, aki ismeri a nagy nemzeti írókat meg a nagy nemzeti fordulópontokat. A nyugati országok jelentős részében önálló, felvilágosult egyéniségeket nevelnek. Szakmát is később kell választani. Nos, el kell dönteni a kormánynak, hogy jobbágyokat akar, akik szó nélkül szerelnek össze az autógyárban, vagy autonóm személyiségeket, akik bizonyítottan jobb szakemberek is lesznek. Tapasztalatok bizonyítják, hogy aki gimnázium vagy netán bölcsészképzés után indul el reál irányba – szakmunkásnak, technikusnak, mérnöknek –, kreatívabban gondolkodik, nyitottabb, sikeresebb, mint aki csak szakmai képzést kap. Nemzeti tragédia, ha nem autonóm személyiségek lépnek ki az oktatási rendszerből. Összeszerelő ország vagyunk. Az iskola ne legyen az!