Olvasni muszáj

A megértés az öröm, nem a nyomor

Sorköz

Géczi János még nem volt harminc, amikor fű alatt megjelent a Vadnarancsok, és rögtön botrányt okozott. Miért rettegett az állampárt négy pszichiátriai gondozott vallomásától? Az Olvasni muszáj legújabb részében Csabai Máté megírta, miért van ereje újra és újra elolvasni ezt a cseppet sem vidám könyvet.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!

„Vallomástevő állat – íme, ez lett a nyugat-európai emberből” – fakad ki Michel Foucalt A szexualitás történetében, azt taglalva, miként lett a tudomány az erotikáról való beszéd majd’ kizárólagos módja. Bezzeg a keleti ember az ars eroticát műveli, megőrzi a hálószobatitkait, amik a hallgatásban mégsem vesznek el. Pár oldallal odébb Foucault csavar egyet a gondolatmenetén: talán nem véletlen, hogy mi így csináljuk. Történeteink, analízisünk van, sok-sok tabunk és elhajlásunk, amelyek felfedése újabb élvezetet kínál.

Géczi János Vadnarancsok című könyve persze nem pusztán a szexuális devianciákról szól: négy valós élettörténet a hetvenes évek végéről, a pesthidegkúti pszichiátriáról. Berta nem ismerte az apját, az anyjával nyomorogtak egy szörnyű albérletben, míg az meg nem halt, utána árvaházba került, onnan kikerülve meg bejött a narkó, Beatrice-koncertekre járt a csövesekkel. Tibor orvosnak készült volna, de apja hiánya és egy válás teszi tönkre az életét; autoerotikus működése és elfojtott melegsége képtelenné teszi az intim kapcsolatokra. Julit viszont a túlfűtött vágy nem hagyja nyugodni, Guiness-rekordot akar állítani az ágyban nyújtott teljesítményével. Elvarázsolta Amerika, ahol hallucinogéneket szedett és szexpartikba járt, visszatérve jól látja a Kádár-rendszer zsákutcáit és megkeseredettségét. „És miért olyan szomorúak az emberek? – kérdezi. – Marx ezt egészen másképpen gondolta. Fetrengne a sírjában, ha látná, ami itt van.” A könyv utolsó elbeszélője Józsi, fiatal cigány férfi, akit a többségi társadalomból egyedül Jehova tanúi vesznek emberszámba.

Amikor 1981 márciusában a Mozgó Világ új számában megjelent Berta vallomása Narkó címmel, a szociográfiai írás miatt az állampárt visszahívta a boltokból és bezúzatta a lapot. Egy évvel később kinyomták mind a négyet Vadnarancsok címmel, könyvalakban a Szépirodalminál. Hiba volt a gépezetben, hogy megtörténhetett. A bátor és erős tartású szerkesztő Mátis Lívia volt, aki később sem tántorodott el szerzőjétől, pedig a könyv felzúdulást okozott, kézről kézre járt.

Beszerezhetetlen volt, állítólag a legjobb barátok is meglopták egymást érte.

Miért riasztotta meg ennyire a mindenhol kezekkel és fülekkel bíró állampártot a Goldschmidt-intézet kihelyezett pszichiátriai és drogprevenciós osztályának négy betege? Azért, amiért a Beszélő szerkesztői számára is fontos volt, hogy a szamizdat folyóiratban megjelenjenek a politikai pszichiátriával foglalkozó történetek, azoké is, akiket a rendszer ellenzékiségük miatt távolított el a társadalomból, és azokét, akiken egyszerűen nem tudott segíteni. Amiért Hajnóczy Péternek, mielőtt még író lett, fontos volt az az alig negyven oldalas szöveg, az Elkülönítő, és annak a 25 ezer olvasónak, aki megvette Bakonyi Péter Téboly, terápia, stigma című szociografikus kötetét. A Kádár-korszakban a pszichiátria egyszerre volt fegyver és látlelete annak, hogy valami nagyon nem működik. A nyolcvanas években a magyar népesség mintegy negyven százalékát tartották deviánsnak: cigányokat, liberálisokat, narkósokat, melegeket, csöveseket, punkokat, akik pedig tényleg semmire nem vágytak, csak boldognak lenni. Ha Párkán kellett hozzá, akkor azzal, ha ragasztó, akkor úgy. És valahogy sosem sikerült. „Gyerekkorom legerősebb élménye, hogy nem szívesen voltam gyerek. Tini sem szívesen voltam. Felnőtt sem vagyok szívesen” – fogalmazza meg Juli (276. oldal).

Többször is elolvastam a könyvet az elmúlt években, és biztos vagyok benne, hogy még lesz, hogy elolvasom. Igyekszem megmagyarázni, hogy miért, ha egyszer ez nem egy vidám könyv. A Vadnarancsok erőssége, hogy nem 100% irodalom, annál élesebb, annál több. Ha nem irodalom, akkor szociográfia, de ez sem kielégítő terminus. Berta természetes egyszerűséggel beszéli el saját Árvácska-sorsát, Juli dacosan, egy cseppnyi gőggel számol be kalandjairól, amikhez hasonlót kevesen éltek meg a vasfüggöny mögött, Józsi pedig úgy mesél szétesett házasságáról, hogy svungja van, de a kínjai okát nem érti. Bajban lenne az író, ha E/3-ban maga akarná elbeszélni a történeteiket: ha nincs a „vallomástevő állat”, először a szöveg hitelessége veszne oda, aztán a tabuk megsértésének könnyűsége, mert a tabuk tényleg fakszni nélkül törnek meg ebben a könyvben.

És még egy: a Vadnarancsok semmiképpen nem azért jó olvasmány, mert utána hálásabb vagyok a saját kis életemért. Hanem azért, mert az embernek alkalma van megérteni. Ez az öröm, nem a nyomor. Olvasás közben többször éreztem úgy, hogy legszívesebben felpattannék, megkeresném Tibort, Julit vagy Józsit, de főként Bertát, aki kedvencem a négyük közül, és kitalálnánk valami kiutat. Hogy mit, azt persze nem tudom, nem vagyok pszichológus, csak olvasó.

Géczi János: Vadnarancsok. Athenaeum Kiadó, 2015, 394 oldal

Az Olvasni muszáj sorozatának korábbi részeit itt találja:

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk