Kutyás rendőrjárőrök, drónok, kamerával felszerelt „műveleti autók” vigyáztak és vigyáznak a napokban arra, hogy senki se bántson senkit Budapesten. A magyar hatóságok ez idő alatt kapcsolatban lesznek más országok titkosszolgálataival, feltehető a korábbi hírek alapján, hogy a némettel is.
Ezek az előkészületek egy történelmi esemény 80. évfordulójának szólnak. A második világháború alatt, 1945. február 11-én a Budapestet védő német és magyar katonák Budán megpróbálták áttörni az orosz hadsereg vonalait. A döntést a parancsnok, Karl-Pfeffer Wildenbruch hozta meg, Hitler határozott utasítása ellenére, mert a katonák akkorra másfél négyzetkilométeres területen zsúfolódtak össze. A kitörésben mintegy 24 ezren vettek részt. A városból az utcai harcok közepette tízezren értek ki, a frontvonal német oldalát hétszáz ember érte el, az induló létszám másfél százaléka. Akik a városban maradtak és megadták magukat, jó eséllyel túlélték az oroszokkal való találkozást. A kitörés közben elfogott katonák egy részét azonban – erről orosz katonai dokumentumok is szólnak – nem ejtették foglyul, hanem agyonlőtték. Már az induláskor nagy veszteségeket szenvedett el a menet. A páncélosaikat néhány sarok után kilőtték.
A Retek utca a Fény utcától a Széna tér felé nézve, 1945-ben. Német Panther típusú harckocsi roncsa
Fotó: Fortepan/Kramer István dr.
Miközben az oroszok lőttek mindenfelől, hangszórókból egyes visszaemlékezések szerint korabeli könnyűzene szólt, többek között Karády Katalin előadásában a Hiába menekülsz című dal. A halottak nagy részéről máig nem derült ki, hol, milyen tömegsírban nyugszanak. A kitörés katonai és emberi szempontból is rossz döntésnek bizonyult, rettenetes eredménnyel járt. Ettől függetlenül mítosza lett. Túrát – sporteseményt – rendeznek az évfordulóján. Vannak megemlékezők, akik a ruhájukkal mutatják ki: azonosulnak egy olyan hagyománnyal, amelynek emlékétől mások joggal szoronganak.
Lehet gyászolni úgy, hogy az ember ne bántson meg másokat, sem más halottak emlékét. Ezek a megemlékezők azonban nem tudnak nagyvonalúak lenni, és sokan közülük nem is gyászolnak. Német katonai egyenruhában feszítenek olyan halottak tiszteletére, akik a hősiességből nem kértek, szívesebben haltak volna meg családi körben megöregedve, sok volt közöttük a kényszersorozott magyarországi német. Olyan emberek is hősöknek vannak tekintve az egyszerűség kedvéért, akik a harctéri kötelességükön túl aljasságokat is elkövettek. Az egész demonstráció a civilizált együttélés hagyományai ellen hat.
A kitörés napjának története tavalyelőtt vett fordulatot, amikor úgynevezett „antifák” olyan járókelőket vertek össze Budapesten, akikről ruhájuk, kinézetük alapján feltételezték, újnácik és a kitörés napjára jöttek.
Az álarcos elkövetők ugyanazon az erkölcsi alapon állnak, mint azok, akiket eredetileg meg akartak leckéztetni. Szerintük nem kell megismerni az embert ahhoz, hogy ítéletet mondjanak fölötte. Agyon lehet verni – vagy szentté lehet avatni – bárkit az alapján, ahogy kinéz, és ahol áll.
A 2021-ben megjelent Utak a senkiföldjén című könyv alapelve az, hogy civilizált ember, legyen történész, ellenség vagy családtag, igyekszik megismerni az embert és körülményeit, mielőtt véleményt formál róla. A szerző, Ungváry Krisztán történész több könyvet írt a budapesti csatáról. A koronavírus-járvány idején honlapot hozott létre azok számára, akik a zárlat miatt virtuálisan mégis teljesítenék a túrát, végighaladva az egykori útvonalon. Az Utak a senkiföldjén a történtek bemutatása mellett tizenhét visszaemlékezést közöl. Németek és magyarok mondták el, írták le, mivel teltek napjaik a kitörés előtt, milyen viszontagságokon mentek keresztül, hogyan öltek, miképp estek fogságba, roppantak össze, zuhantak katatóniába az erdőszélen, fagyott lábbal, vagy jutottak át a saját vonalakhoz.
„Miután öt-hat alkalommal harcálláspontot változtattunk a Duna-parton, a Várba húzódtunk fel. Aludni és lakni a koronázási templomnak egy nagyobb pincehelyiségében tudtunk, közvetlenül egy oltár alatt. A közismert Halászbástya csipkézett tornyai és párkányzata rengeteg lehetőséget nyújtott arra, hogy felállítsam a tüzérségi látcsöveket. Amikor tétlenül üldögéltem a megfigyelőállásban, mindig a csodaszép Parlament épülete tárult elém. Keserű csalódással láttam, hogy a német tüzérség újra és újra belelő az épületbe, hátha szovjet katonákat talál” – írta Herbert Kledtke tüzér. Ez az a hadsereg, amely végigpusztította Európát egy olyan rendszer nevében, amely ártatlan civileket ölt tömegével.
Az olvasó itt olyan emberi viszonyokba lát bele, amelyek ma is mindennaposak. A normális és aljas jellemeknek nagyjából ugyanaz az aránya látható, mint más körülmények között, ahol más tetteket követel meg a helytállás vagy az életben maradás szándéka.
Közösség ez is, amelyben többnyire megbecsülik egymást. A kedvelt tisztnek egy katonája alumíniumkanálból készíti el a parancsnokság által megítélt kitüntetést, amit ő élete végéig őriz, nem igényli a hivatalos változatot. Aki kiállhatatlan, azt kórusban utálják.
A háborúról ebből a szempontból nézve az derül ki, hogy bár parancsok alapján, sokszor mérnöki pontossággal megtervezett folyamatokkal próbálják irányítani mindkét oldalon, gyakran inkább a lélekjelenléten múlik, hogyan alakul. A Budáról szerencsésen kijutott, nagyobb csoportba összeverődő emberek a nagy hó miatt az úton próbálnak haladni, inkább sötétben. Megesik, hogy lőnek rájuk a közelből, kúsznak tovább – aztán egy adott jelre elüvöltik magukat, mintha rohamra indulnának. Ez elég ahhoz, hogy akik rájuk lőttek, megijedjenek a sötétben felmérhetetlen méretű tömegtől, és elfussanak. A menettel szembejön élelmiszert szállító orosz katonai teherautó, a sofőr kiugrik és elszalad. A menekülő németek olykor orosz hadifoglyot ejtenek, akivel lehet beszélgetni, van közös nyelv. Rendes embernek tűnik, nem kötik össze a kezét. Éjjel meglép, és lehet, így bukkantak az oroszok a csoport nyomára.
Jellemző kép, hogy a végletekig kimerült emberek kunyhót látnak a szőlőben, bemennek, van tűzifa, víz, ágy is. A csönd és az otthonosság illúziója elég ahhoz, hogy fejben kilépjenek a háborúból. Lefekszenek, aztán hajnalban az oroszok ébresztik őket.
Nem azt adja a háború, amit a katona megérdemel, hanem többnyire sokkal rosszabbat. Néha jót. Hermann Koch elbúcsúzott a családjától több levélben. Ezeket tartalmuk miatt nem bízta a tábori postára, hanem magyar szállásadójának adta. Nem deríthető ki, milyen úton-módon, de a borítékot valaki a nyolcvanas években bevitte az NSZK nagykövetségére. A német hatósági emberek pedig negyven év után jobbnak látták, ha nem a címzettet, hanem a feladót keresi meg. Neki küldték el a leveleket, hátha van benne olyasmi, amit ennyi idő után nem osztana meg szívesen a hozzátartozóival.
Mennyire voltak ezek az emberek nácik? Akad elkötelezett hívő, olyan, aki csalódott, és olyan is, aki sosem volt az. Besorozták, és ezzel eldőlt a sorsa. Az utóbbiakban nyilván megmozdul valaki, amikor éjjel az erdőben az oroszok kiabálnak neki németül. Bajtársnak nevezik, akinek nem kellene hagynia, hogy a hitlerista tisztek a halálba hajszolják.
1945, Budapest. A Várfok utca a Mátray utca felől, a Vérmező út felé nézve
Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg
Karl-Pfeffer Wildenbruchról valaki epésen megjegyzi: ha följön végre a bunkeréből, okvetlenül
sebesülési érmet fog kapni, mert megvakul a természetes fénytől, olyan hosszú ideje nem mutatkozott odafenn, ahol a katonái hullanak.
Szó esik párszor a magukat megadó, átálló, civil ruhába öltöző, elbujdosó magyarokról, akikről a német katonának általában megvan a véleménye. És van, aki őket is megérti. Egy helyen szó esik arról, hogy amikor szorult a hurok a főváros körül, a kiürült lakóházakba egy időre tanyát verő németek nagyon finom „hentesárukat” és gyümölcsbefőtteket esznek, és mennyire abszurd helyzet ez, fejedelmi lakomák a pokolban.
Szól a könyv segítőkész civilekről, akik ennivalót adnak a menekülőnek – egy város egy egész vonatnyi, étel nélkül veszteglő sebesült hadifoglyot istápol –, mert bár megszállók voltak nemrég, mégis szánni való emberek. A segítő szándék alapja sokszor az a vágy, hogy az idegenben lévő családtagot, a magyar katonát is megszánják az ottaniak.
Az egyik leginkább megindító történet Anton Fuchsé, akit gyorstalpalón mesterlövésszé képeznek. Rettenetes mészárlást visz véghez az ostrom végén és menet közben. Nem törődik azzal, hogy a sebe körül egyre nagyobb darabon gyulladt a lába. Joggal számít arra, amikor fogságba esik egy lángszóróval kiégetett épületben, hogy megölik.
„Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki hátulról megragad. Mielőtt megfordulhattam volna, kihúztak és a járdára fektettek. Egy orosz hajolt fölém. Tiszt volt, negyven-negyvenöt éves lehetett, és rangja szerint százados. Arra számítottam, hogy golyót röpít a fejembe, de nem, hagyott nyugodtan felállni, átkutatott fegyverek és lőszer után, én pedig mutattam neki, hogy az összes holmim a pincében maradt. Egy szót sem szólva intett, hogy feltartott kézzel menjek előtte. Mintegy kétszáz méter után azt kiáltotta, »sztoj!«. Kinyitott egy kaput és beengedett. Két SS-katona és három Wermachtos már ott álltak az udvaron […]. Kis idő múlva a kapitány újra visszajött, és két SS-foglyot hozott. Németül kezdett el beszélni hozzánk. Elmondta, hogy
ő zsidó, és Csehszlovákiából származik. Hitler elhurcoltatta a feleségét és a gyermekeit, de ő nem akar a gyűlöletért gyűlölettel fizetni,
hanem be akarja bizonyítani, hogy a zsidó is lehet jó ember. Azt is mondta, hogy vágjuk le az SS-jelvényeket, és dobáljuk el a kitüntetéseinket, mert később az őrök ezért megverhetnek minket.”
Felmerül a kérdés közben, hogy valós saját emléket olvasunk, vagy valamilyen közös élmény privatizált változatát, esetleg szépirodalomnak szánt szöveget. Ungváry minden közölt visszaemlékezés előtt tisztázza, a rendelkezésére álló információk alapján milyen szándékkal, milyen körülmények között készültek ezek a vallomások. Jó néhány túlélővel ő készített interjút, volt, akivel többször is. Ettől függetlenül az olvasó a maga meggyőződése alapján hiheti, amit olvas, vagy kételkedhet.
Ítélkezhet is, aki akar.
A könyvről és a kitörés napja körül felhevült arccal tülekedő utódokról eszembe jutott egy interjúalanyom, a makói Szentpéteri Imre, egykori járásbírósági elnök, aki kortársa és kis híján sorstársa volt ezeknek a katonáknak. Ahogy elvégezte a jogot, úgy volt, bevonul ő is, aztán katona helyett bíró lett. Egy tanára mégis azzal bocsátotta el, „most pedig háborúba mégy, sebeket kapsz, és kitüntetnek”. El is magyarázta, ez alatt azt értette, hogy aki ítélkezik, az óhatatlanul részesévé válik a konfliktusnak, amelyben igazságot kell tennie. Sokszor nagyon megszenvedi, ahogy a törvények alapján a megfelelő irányba taszítja az emberi sorsokat. A kitüntetés az, amikor az elsőfokon hozott ítéletét a fellebbezés után másodfokon helybenhagyják.
Az olvasót erre senki sem kötelezi.
Ungváry Krisztián: Utak a senkiföldjén. Kitörés, 1945. Budapest, Jaffa Kiadó, 2021
