Najmányi László és a fiatal írók antológiája

Sorköz

Egypercesek rossz társaságban.

1975-ben a hangzatos, de semmitmondó Eső a szilfák levelén címmel jelent meg a Magvető válogatása, amelyben tizenhárom író kapott bemutatkozási lehetőséget. De mivel volt köztük 43 éves, illetve előtte már több kötettel is jelentkező szerző, némiképp sántított a „fiatal  írók antológiája” alcím.

false

A könyv borítója – narancssárga alapon piros felkiáltójel, benne az írók képével – mintha azt sugallná, hogy valamiféle határozott közös fellépés bontakozik ki, de erről szó sincs. A könyvben tizenhárom fotó is van a szerzőkről, mini-önéletrajzokkal, amelyekből

sem közös, sem határozott fellépésre

nem számíthatunk. „Hamarosan harminc éves leszek. Néhány elbeszélésem megjelent a Kortársban, ez ugyan író indulásnak alig-alig nevezhető. Tanácstalan vagyok és bizakodó. Ezt a kettős izgatottságot kell írásművekké alakítanom” – így mutatkozik be például Farkasházi Zoltán, míg másikuk, Bistey András abban „bízik”, hogy írásai „elkerülik a »tegnapi újság« sorsát”.

A listát végigfutva kevés olyan íróval találkozhatunk, akinek neve 45 év múltán is ismerősen cseng. Leginkább Spiró Györgyé és Ungváry Rudolfé, a legnagyobb meglepetés azonban Najmányi László „szereplése”, akiről a későbbi életmű ismeretében nemcsak az mondható el, hogy a legkevésbé sem illett az efféle muszáj-antológiába, de az is, hogy úgy vélhette, rossz társaságba keveredett.

„1946-ban születtem, iskolai végzettségem szerint mérnök vagyok. 1971-ben rendezett kiállításom óta tervezek színházi díszleteket és dolgozom íróként a Kovács István Stúdióban.

Írtam és rendeztem filmeket

a Balázs Béla Stúdióban, és a Televízióban, hangjátékomat játszotta a Rádió. Igyekszem olyan szövegeket írni, amelyek maguktól értetődően tartalmazzák a valóságról szerzett ismereteimet” – írja bemutatkozójában Najmányi, akinek hat rövid írását – Ahogy Friedrich Hölderlin ablakából vidéket látta 1807 nyarán; A vessző; Kaland; A hónap hava; Az utolsó hang előtt mindig van egy utolsó előtti, azt arról ismerhetjük fel, hogy utána az utolsó hang következik; A játék – válogatta a kötetbe Bor Ambrus felelős szerkesztő (legalábbis az ő neve szerepel a könyv impresszumában), s amelyekről elmondható, hogy teljesen eltérnek attól, amit az ilyen kötetben megjelentektől várhatott a korszak elképzelt olvasója. Najmányi mintha gúny tárgyává tenné a „fiatalírós” hozzáállást, szövegei cinikusak, de eredetieskedők. Mondhatnánk a szerzőre, hogy nagy ívben tesz erre az antológiára, de azt is, hogy egy magasabb polcról figyeli a nekibuzdulást... Csakhogy  a tény, hogy „benne van”, mégis azt jelzi, hogy mintha megpróbált volna alkalmazkodni – a maga módján. Az mindenesetre árulkodó, hogy a róla készült fényképen (a fotós nevét nem tüntették fel) az akkoriban oly divatos cigarettázó író gesztusát veszi fel, de fordítva van a cigi a szájában, ami ugyanúgy lehet fricska, mint olcsó jófejeskedés. Persze az sem kizárt, hogy valóban eltévesztette az irányt.

false

Najmányi szövegeivel nem bánt kesztyűs kézzel a korabeli kritika. „Az ő választott műfaja, a rövid abszurd novella, ötletekre épül. Nyelvi és helyzeti ötletekre. Az „egyperces” abszurd novellák Örkény István nevéhez fűződnek, s Najmányi bizonyára tanult tőle, de mást csinál. Örkény abszurd eszközökkel értelmezi az abszurd világot; Najmányi inkább csak leírja. Néha befut az ötlete, néha nem” – írta Szász Imre a Magyar Hírlapban, és a Kortársban Kulin Ferenc szintén az Örkény-párhuzamot találta meg: „Najmányi László »egypercesei« a valóság nyelvi tükröződését eltorzító-meghamisító konvenciók iránti szkeptikus-ironikus szellemi indulat szülöttei”, írja de megjegyzi azt is, hogy „Najmányi szkepticizmusa (…) illúziótlan valóságtiszteletből fakad, a célját és irányát tévesztő emberi tájékozódások, törekvések nevetséges és ijesztő esélyeire figyelmeztet”.

Mások viszont egészen lesújtó véleménnyel voltak róla: „Hat kis írása még stílusgyakorlatnak sem tűnik. Hiszen amit gyakorolna – tudniillik a stílus – önmagában aligha létezik, valamit közölni kell általa.

Najmányi azonban nem tiszteli az olvasó fáradságát,

és a leírt szó lehetőségeit s éppen ezért önmagát sem” – írta B. E. a Magyar Ifjúságban, a Népszabadságban Alexa Károly pedig egyenesen arra jutott, hogy Najmányi szövegeit a „felszínesen ismert és megemésztetlen filozófiák, kezdetlegesen direkt írói módszerek kitüntetett használata, hamisan nagyképű pózok, avítt lélektani elképzelések aggálytalan újramondása, egy-egy szűk és gyarló rétegízlés szolgálata valamint elemi mondattani (főleg szórendi) hibák sora jellemzi”.

Tudomásunk szerint Najmányi Lászlónak A Kádár-korszakban ezen hat „egypercesén”  kívül nem jelent meg irodalmi műve nyomtatásban, és egészen biztosan nem azért, mert pár kegyetlen kritika kedvét szegte volna. Valószínűleg nem is érdekelte, hiszen már akkor meggyőződése lehetett, hogy jó úton halad, s a következő 45 évben pedig – „world citizenként", a munkásságával sokszorosan bizonyította, hogy mennyivel színesebb világot tud teremteni, mint egy átlagos magyar író, de ehhez kellett az is – ahogy egy későbbi önéletrajzában írja –, hogy csak „40 év próbálkozás után, 60 évesen" tudott először könyvet publikálni Magyarországon”.

Neked ajánljuk