Per Petterson: "Nagyrészt klasszikusokat olvasok, Márai Sándort is!"

író

Sorköz

A Lótolvajok világhírű norvég szerzőjének tavaly jelent meg a legújabb könyve magyar fordításban. A Férfiak az én helyzetemben egy komptragédia és egy válás története, és egyben Arvid Jansen visszatérése is. Északiságról és írói műhelytitkokról beszélgettünk.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. február 25-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Az Aftonbladetnek azt mondta, elégedett a Lótolvajok filmváltozatával.

Per Petterson: Összességében tetszett, szerettem a hangulatát, ahogy a tájat ábrázolta, ügyesen jelenítve meg benne az emberek „kicsinységét”. Bátornak tartom a rendezőt azért is, hogy ennyire ragaszkodott a regény szerkezetéhez. A szereplők többsége is nagyszerű. Az első érzésem a megkönnyebbülés volt. Kényes műfaj a regényadaptáció, gyakran nagy csalódást okoz.

MN: Lát a saját szövegeiben skandináv vonásokat, vagy ez tipikusan olyan, amit a külföldiek, de főleg újságírók elemeznek bele?

PP: Tény, hogy a legkülönfélébb skandináv szerzőkkel hoztak már kapcsolatba, akiknek szerintem semmi köze nincs a könyveim világához. Épp most fejeztem be egy utószót August Strindberg Egyedüljének új dán fordításához. Nagyon közel éreztem magamhoz, de azt sem tudom eldönteni, hogy az a regény nagyon vagy eléggé skandináv-e. Mindenesetre Strindberg a késő hatvanas évek óta egyik kedvencem, ugyanakkor nem hiszem, hogy befolyásolta volna, ahogy írok. De olyan írókhoz is kötnek, mint Raymond Carver és Hemingway, bár meggyőződésem, hogy ezeket a véleményeket már előzetesen kialakították magukban, és elfogadták anélkül, hogy komolyabban átgondolták volna. Sok éve nem olvastam egyikőjüktől sem semmit, sőt, a kortársakat elkerülöm egy ideje. Nagyrészt a klasszikusokat olvasom, az oroszokat, a németeket fordításban, meg persze az angolokat és Márai Sándort! Nem is olyan rég fejeztem be A gyertyák csonkig égneket és az amerikai naplóját.

MN: A természet, illetve a tér kezelése mindig nagyon hangsúlyos a regényeiben, a Férfiak az én helyzetemben címűben különösen. Írói világában a főváros – melynek utcáit itt például hosszan sorolja – mellett az erdő, a kisvárosok meg a vidék is megkapják a maguk rangját. Tagadhatatlan „északisággal”…

PP: Északi lenne? Lehet, én ezt, benne élve nehezen látom meg, de elfogadom, hogy máshonnan északinak tűnik. A fizikai világ jelent számomra mindent. Az első könyvemtől kezdve kiaknáztam a „szabad teret”, legyen az erdő vagy városi utca, de ideértem a testnek a fizikai valóját is, illetve mindazt, amit az ember a természeti és a maga által teremtett tájban jelent. Azt is, ahogy a belső, nem éppen traumák, inkább érzelmi ellentétek megmutatkoznak a testünkön. Az utcanevekben is van valami varázslatos számomra, feltérképezik a helyszíneket, kézzelfogható teret teremtenek köréjük, vagy legalábbis ennek illúzióját. Nézzük New Yorkot! A fordításokban elfogadjuk New York városának utcaneveit úgy, hogy nincsenek lefordítva, és ez teszi őket varázslatossá: átitatódnak a zártság és az idegenség egyvelegével. Párizs utcáival ugyanez a helyzet, sosem jártál ott, de a nevek alapján erős érzeteket keltenek benned. Az oslói utcanevek talán nem hangzanak ennyire különlegesnek, mégis, már a Lótolvajok írásakor az az ötletem támadt, hogy az olvasó ne csak arra emlékezzen, ami történt, hanem ahol történt.

MN: Az Átkozom az idő folyamát után a legújabb regényében újra megjelenik Arvid Jansen, akiről korábban azt mondta, ő az irodalmi kaszkadőrje. Miért tért vissza hozzá?

PP: Úgy tűnik, Arvid Jansen minden második könyvemben „visszatér”. Igazából nem szándékosan. Egyszerűen csak észreveszem, amikor belekezdek egy új munkába, megint itt van, meghallom a hangját. És máris benne vagyok a közepében. Arvid Jansen valamiképp egy tudatállapot. Nem érzem kötelezőnek, hogy könyvről könyvre következetesen ábrázoljam, nem térek ki részletesen az aktuális körülményeire, de van néhány alapvetés, amihez ragaszkodom. Ilyen a származása, a munkásosztálybeli háttere, illetve ilyen a hajótűz, ami az életé­nek a „basszusa”. Az Átkozom az idő folyamát a prelűd, és a Férfiak az én helyzetemben az I kjølvan­nettel együtt (kb. Ébren, 2000-es regény, magyarul még nem jelent meg – a szerk.) az utóhatás. Persze az időbeli távolság lényeges, tíz évembe telt, mire egyáltalán hozzányúltam a témához (az I kjølvannetben – a szerk.). Hogy miért kaszkadőrnek és nem egyfajta írói alteregómnak tartom őt? Arvid sokkal nagyobb ütéseket szenved el, mint amilyeneket én kaptam, ami még szédülékenyebbé és horgonytalanabbá teszi az életben, mint amilyenné a csapások engem tettek annak idején.

MN: Arvid tengerészkabátban jár, megnyugtatónak találja a tengert, és úgy alapvetően köszöni szépen, jól van. Hogyan alkotta meg Arvid nyelvét?

PP: Buta lenne? Ez fáj. Akkor valami félrecsúszott. Arvid egyáltalán nem buta, sőt! Pusztán van benne valamiféle érzelmi fogyatékosság, amit ő maga is csak homályosan érzékel. Nem traumának nevezném ezt, de talán hoz valamit a gyerekkorából, egyfajta erős hiányérzetet. Vagy talán a nyugtalan elméjében van valami, ami rendre kiütközik. Nagyon gyakran megesik, hogy valami belül, talán csak egy apróság, a fikcióban teljes személyiséggé növi ki magát. Gyakori jelenség ez az írásban.

 
Fotó: Finn Ståle Felberg 

MN: Nagyon érdekes volt Arvidról külső véleményeket olvasni a szomszédasszony, a helyi kisboltos, a taxis szájából, mert ezek leleplező erejűek, olyasmiket fednek fel, amiket ő nem akar, vagy nem tud elmondani magáról.

PP: Nem az objektivitás felé törekszem ilyenkor, az egyáltalán nem érdekel. Amikor valaki külső nézőpontból beszél Arvidról, az is csak megszólal a fejemben, a megfelelő dramaturgiai pontokon. Egyszerűen a szituáció kívánja. A jellemvonások a könyv írása közben fokozatosan alakulnak ki, a tudatalattim ennek megfelelően működik, az ábrázolt jellem ki­épülésével együtt halad. Én magam is érdeklődve figyelem a folyamatot, ahogy a kívülállók kialakítják a véleményüket a főhősről.

MN: Vissza-visszatér a könyvei­ben az, hogy adódik bennük egy-egy váratlan, bensőséges pillanat, amelyen a főhős egy idegennel osztozik. Gondolja, hogy az éle­tünk perifériáján mozgó alakok valami olyat adhatnak nekünk, amit a legközelebbiek nem?

PP: Valóban fontos pillanatok, jelenetek ezek, elhelyezik a szereplőimet a világban, és egy villanásnyi ideig más fénytörésben látjuk őket, olyanban, ami akár kínos lehet nekem, az írónak és az olvasónak is. Ugyanakkor van Arvidban valami, amitől szerethetővé válik sokak szemében, főképp a nőkében, ők gyakran anyai módon viszonyulnak hozzá, elveszett gyerekként tűnik fel előttük. Ő viszont saját magát nem ilyennek látja, de az biztos, hogy valamiféle kétségbeesés tölti el, ami talán korábbi életmódjában gyökerezik, és amiről én sem tudom micsoda, csak van.

MN: Arvid korábban gyárban dolgozott, akárcsak ön, és nagyregényt akar írni erről. Miért fontos, hogy a munkások életét megjelenítse?

PP: Nem politikai irányzatokról van szó nálam, bár szerintem a marxista jelszó, a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” jobb társadalmi szervezőelv lenne, mint a kapitalista szlogen, a „gazdagodj meg a saját erődből”, ami mindig a kevesekre vonatkozik. De semmiképp nem egy egypártrendszerben gondolkodom, a szabadság kérdése fontos számomra. Ami érdekel a témában – ha valami –, azok a kommunista emberek. Akárcsak Arvid, én is tagja voltam a kommunista pártnak, de az több mint harminc évvel ezelőtt volt. Erős nyomot hagyott bennem mindez, és szeretném, ha a gondolat másban is nyomokat hagyna, Arvid gyárregényének pont egy ilyen nyomnak kell lennie. A gyárról szól és az ott dolgozókról, az ő „valódi” való életükről.

MN: Mondják, a regényeinek rétegei vannak, amelyeket a lassú olvasás egymás után hámoz le. A Férfiak… sem kivétel: a legkönyörtelenebb jelenetek a kronológiai helyüktől függetlenül a szerkesztési aranymetszés környékére kerültek. Amikor egy új regény megírásához ül, tudja előre, milyen szerkezete lesz, és mik lesznek a kulcsjelenetek? Melyik részeket írja meg először?

PP: Általában a könyveim pontosan úgy íródtak, ahogyan megjelennek. Nem igazán tudom elmagyarázni, hogyan csinálom, egyszerűen mindig így írtam. De a Férfiak az én helyzetembennel gondban voltam, bizonyos tényeket és aspektusokat tudat alatt hárítottam, túl személyesek voltak, összetett módon személyesek, nem akartam foglalkozni velük. Nem tudtam, mit tegyek, kétévnyi kétségbeesésembe került, majdnem feladtam. De nem tudtam mégsem feladni, nem volt másom. Sosem tettem félre könyvet. Most egészen addig szét voltam esve, amíg alá nem merültem a nehéz részekbe. Őszintének kell lennie annak, amit írok.

MN: Nagyon megható volt az apa után a lányánál visszatérő légszomj motívuma. Tematikai újításnak tűnik az életműben, hogy a főszereplő és szülei közötti viszony helyett a hős a gyerekeivel való kapcsolatát bontja ki.

PP: A könyv apa-lánya részébe volt talán a legnehezebb belekezdenem, de mire végre összeszedtem a bátorságomat, és elé álltam a kihívásnak, ez okozta a legnagyobb sikerélményt is. Épp belekezdtem, vagyis próbálok belekezdeni egy új regénybe, ez már egyenesen a következő nemzedék szemszögéből íródik.

MN: Egyértelmű volt, hogy angol dalszövegek is kerülnek majd a regény szövetébe?

PP: Ahogy nálam sem a szerkezet, sem a jellemek, úgy ez sem egyértelmű. Hiszek a szabad asszociációban, így tudok hozzáférni az elmémben mindahhoz, amit az évek során olvastam és gondoltam. Sokszor metaforikusan bukkan fel egy-egy elem, egy-egy emlékfoszlány, amelyet aztán átmentek a készülő munkámba. Nem vizsgálgatok, nem elemzek: csak átemelem, amit odaillőnek érzek. Vegyük a Beatles-idézetet az Abbey Roadból. A hatvanas években nőttem fel, egy zenei forradalom közepén, úgy tűnt, minden hónapban, sőt, minden héten megjelent valami zseniálisan új. Újságkihordóként dolgozva volt pénzem lemezekre, és szünet nélkül újakat vásároltam. A zene fontos része az életemnek, Puccini és Jimi Hendrix, a The Smiths és Bob Dylan, Mahler és Joni Mitchell máig különleges kifejezőerővel bírnak számomra, természetes, hogy mindez valamilyen formában megjelenik az írásaimban is.

Neked ajánljuk