Schein Gábor: Ó, rinocérosz

Részletek a járványról

  • Schein Gábor
  • 2020. április 27.

Sorköz

"Ezt a két verset Ó, rinocérosz című, készülő könyvem részeként nem most, hanem hónapokkal ezelőtt írtam. Természetesen nem gondoltam, és nem vártam, hogy amit bennük leírtam, konkrét valósággá válik. A vírus számomra akkoriban metafora volt. "

142.

Vírusködök szürke ragacsát isszuk. Isszuk reggel és este.

Isszuk és isszuk. Alagutakat ásunk, melyekbe folyékony nitrogént

fogunk önteni, hogy megfagyjon a föld, és lehűtse a túlhevült

várost. A karanténban szűken vagyunk, de hát védekezni kell,

és a vírusok szeretik a meleget. Az utakat lezárták

a katonák. Mégis van, aki besurran a lakásába, vagy szökni

próbál. Nem tudja, ez milyen veszélyes. A környéken

megjelentek az első keverékek, az erdőbe szökött kutyáktól

és a farkasoktól születtek. Az elvadult macskák nem emlékeznek

arra az időre, amikor engedelmeskedniük kellett. Az állatkertből

kitörtek az éhező vadak, állítólag egy rinocérosz vezeti őket.

Az előírásokat mindenki szigorúan tartsa be. Sötétedés után

a karantén területén se lépjen senki az utcára. Naponta többször

bő vízzel, szappannal mossunk kezet. Senki se vegye le

a védőmaszkját. Akinek nincs, nejlonzacskót használjon.

A lázas betegeket az elkülönítőbe kell vinni. A fosztogatókat,

a defetistákat és a rémhírek terjesztőit a katonaság helyben lelövi.

Vírusködök szürke ragacsát isszuk. Isszuk reggel és este.

A holttesteket a kijelölt egységek elégetik, a hamut elássák. Isszuk

és isszuk. Minél hamarabb el kell készülnünk az alagutakkal.

149.

A fedél lecsukódik, egy vírus másolni kezdi génjeit. A halál,

jegyezte föl a rinocérosz, a legérzékibb esemény. A sejtek végső

ragyogása. Másolás és evés. A rothadó húst végül baktériumok

emésztik föl, lefordítanak bennünket a maguk bakteriális

nyelvére. Ami marad, a gombáké, a férgeké. Mily csodálatos

a gondviselés, jegyezte föl a rinocérosz, amely végtelenül sok

másológépet helyezett a világűrnyi gyomorba, és azt mondta,

legyen fény. Ez volt a feltörhetetlen kód. És lett fény, lett reggel

és este. A gének őrült burjánzása. És támadt hozzá száj is,

amely beszélni tud a folyamatokról. Goethének persze ennyi fény

sem volt elég. Minden bérc fölött és minden völgyben zakatol

a másológép. Nincs nyugalom. Áldott légy, fotoszintézisünk

első reggele, és áldott legyen minden húsevő esténk.

Ezt a két verset Ó, rinocérosz című, készülő könyvem részeként nem most, hanem hónapokkal ezelőtt írtam. Természetesen nem gondoltam, és nem vártam, hogy amit bennük leírtam, konkrét valósággá válik. A vírus számomra akkoriban metafora volt.

Egy olyan mentális-társadalmi folyamat metaforája, amelyben a félelem és a bezárkózás egész Európában újra megnöveli az elfogadást a központi ellenőrzésre épülő politikai kényszerek és uralmak iránt, sőt éppen egy újfajta totalitarizmus kiépülése fogja beteljesíteni az emberek félelem és bizalmatlanság szülte vágyait. Nem csupán Magyarországon, hanem a nyugati társadalmakban is. A két vers közül az egyik ezért utal az idén száz éve született és ötven éve meghalt Paul Celan Halálfúga című versére.

A most elszabaduló járvány hónapokra átszabja hétköznapjainkat. Minden közösség, minden család mindent meg fog tenni azért, hogy megóvja az övéit. A legnehezebb most is azoknak az öregeknek és hajléktalanoknak lesz, akik körül nincsen család. Remélhetőleg kevesen kapják el a betegséget, és nem szed sok áldozatot. Ezeknek a heteknek a jó és rossz tapasztalatai hosszú időre velünk maradnak.

Európa most megváltozik. Még nem tudjuk, hogyan. Még nem tudjuk, mi előtt állunk. Még nem tudjuk, milyen társadalmi reakciókat hív elő a járvány. Érhetnek bennünket fájdalmas és kellemes meglepetések is. De most természetesen a félelmek uralják a képzeletünket. Tudjuk, hogy valaminek a kapujában állunk, amit nem ismerünk. Nem ismerjük azoknak a mentalitásoknak és gondolatoknak a bonyolult természetét, amelyek majd most születnek. Abban azonban biztos vagyok, hogy a következő éveinket ezek fogják meghatározni.

Azt kívánom, hogy a betegség árnya ne borítsa homályba a látásunkat. Azt kívánom, hogy a betegség közepette is tudjunk örülni az életnek, a napsütésnek és egymásnak. Néha éppen a beteg ember érzi legvilágosabban, mit jelent, hogy a létezés tenyerében ül.

Vigyázzunk és figyeljünk egymásra!

Neked ajánljuk