Kétféle olvasó gyermeke vagyok.
Apám talán egy évig is olvas egy könyvet. Tulajdonképpen nem is olvassa, hanem memorizálja. Megtanulja. Bemagolja. Ha évek múlva kérdezed, meg tudja mondani, hogy a hetvenharmadik oldalon felül miről volt szó. „Švejknek gyomormosást és beöntést rendel dr. Grünstein, a katonaorvos. Valamint teljes diétát” – mondja nemzőm. „Honnan tudod?” – kérdezem döbbentem. „Olvastam” – válaszolja szerényen. (Valamint nagyon sokáig tudja mondani oroszul az Anyegint, állítólag mindig ez volt a büntetése az iskolában – ötvenes évek! –; ha valami rosszat művelt, még két oldalt be kellett bifláznia Puskin verses regényéből. De ez most nem tartozik szorosan ide.)
| ||
Szóval. Anyám a másik véglet volt – már ami az olvasást illeti. Hasra feküdt a díványon, és ha tetszett neki a könyv, nem hagyta abba, egyetlen éjszaka alatt végigolvasta. Reggelre kész volt. Szerette a mennyiséget. Úgy nézett egy ezeroldalas kötetre, olyan kívánkozva és éhesen, akár egy húsevő a zsírtól csöpögő sült kolbászra. Példátlanul gyorsan olvasott, és hihetetlenül gyorsan el is felejtette a cselekményt, a szereplők nevét, sőt még a könyv címét is. Szerencsés volt, kedvenc könyveit akárhányszor el tudta olvasni, nem unta őket, mert nem emlékezett rájuk. Két egymás utáni karácsonyra simán meg lehetett neki venni ugyanazt a vaskos nagyregényt, nem tűnt fel neki, hogy már olvasta, pár nap múlva rajongva hívott fel, kisfiam, ez a Rushdie egy csoda, hozzál még ilyet!
Anyám nem érzett a könyv iránt birtoklási vágyat. Tőle, ha már elolvasta, mehetett a könyv, ahová akart. Könyvtárba vissza, kölcsönbe valakinek, a szekrény tetejére, nem érdekelte a könyv mint vagyontárgy. (Én szörnyülködve néztem, és közben azon tűnődtem, milyen kegyetlenséget tennék azzal, aki a Sátántangómra vagy a Budapesti skizómra törne.) Nem volt saját könyvespolca sem. Apámnak óriási és szépen rendszerezett könyvtára van, anyámnak – a világ egyik legnagyobb olvasójának – nem voltak könyvei. Leszámítva talán két sorozatot. Nagyjából két elgyötört állagú és salátaborítójú szériát birtokolt: a Márait és a Szabó Magdát.
Soha nem mondta, hogy ezek lennének kedvenc szerzői – nem nagyon szeretett beszélgetni az irodalomról, ő olvasni szeretett: sokat, mindig, végtelenül –, de hát a tények (a ronggyá olvasott könyvek) magukért beszéltek. Ha éppen nem volt mit olvasnia, hát rögvest végigszáguldott a Szabó Magda- és a Márai-összesen. Abból baj nem lehet! Addig meg hátha kinyit a könyvtár vagy kap ajándékba valami vastagot.
E két szerző hamar gyanússá vált nekem. Ha anyám szereti őket, akkor ezek biztosan nőknek való irományok: romantikus, nyálas, régimódi szövegek. Jó ideig hozzá nem értem volna egy Szabó Magdához, se egy Máraihoz. Szinte hihetetlen, de Esterházyval hajszálra éppen ez történt. „Úgy járt (velem, nálam) Szabó Magda hajdanán, miként Márai. Amúgy nem volna ez rossz járás; minden könyve megvolt édesanyámnak; sorakoztak, akárcsak a Máraik, és én ettől bizalmatlan lettem; nőiesbe, úrinősbe, polgárisba, valami lágyba vagy kontúrtalanba, biztonsági kűrbe, kultúrkellemesbe utaltam, olvasatlanul…” Ebből is látszik, anya csak 1 van.
Aztán a Márai-fóbiát lassan kinőttem, fogyasztottam is egy-két eléggé tűrhető Márait, mondjuk a Szindbád hazamegy című utolsó krúdyt vagy az Egy polgár vallomásait, jóval később a Válás Budánt. Bírtam, nagyjából ennyi, és én ostoba akkor még nem sejtettem, hogy a világirodalom egyik legnagyobb és legmodernebb regényét ugyanez a Sándor írta San Gennaro vére címmel (micsoda szerkezet, te jó ég).
Aztán egyszer – unalomból vagy kíváncsiságból vagy anyaszeretetből? – levettem otthon a polcról a Katalin utca című Szabó Magda-regényt. Pár oldal után éreztem, hogy egyik kedvenc magyar regényírómat olvasom. Ez a könyv a világ egyik legszomorúbb könyve: elsüllyed benne az utcánk, a házunk, a hazánk, végül még a szerelmünk is. Igen, elmerül a nagy túlélő, a Szerelem is. Mire a jegyesek végre házasok lesznek – a páratlan kataklizma-széria után –, már kicsit se szeretik egymást, mire ágyba bújnak, már nem is emberek, csak „véletlenül egymásra zuhant kőcubákok”. Ilyen szavai vannak Szabó Magdának, ámultam. Nem testek, akik összebújnak és szeretkeznek, hanem kőcubákok, akik csak úgy egymásra zuhannak.
| ||
Mit kell még elolvasni ettől a nőtől? – rohantam anyámhoz, amikor a Katalin utca végére értem. Ő felnézett – vagy a főzésből vagy az olvasásból –, és azt mondta nyűgösen: mindent, de leginkább a Régimódi történetet. Láttam a szemén, hogy ezt gondolja közben: „Na ezt is megértük, okostojás! Hozzám fordulsz olvasnivalóért. Ki gondolta volna? Legközelebb majd még recepteket is kérsz tőlem…”
És akkor elkezdtem olvasni a Régimódit.
Szabó Magda családregénye annak a kornak hajnalán íródott, mikor a történet ósdi, gyanús és korszerűtlen holmi lett a regnáló irodalmi elit szemében, mikor a tartalom és a forma ősi harmóniája (vagy éppen disszonanciája) a forma egyeduralkodásává egyszerűsödött, mikor posztmodern esztéták habos szájjal magyarázták az egyre fásultabb olvasóknak, miért kell szeretniük azt, amiből egyébiránt egy mukkot sem értenek.
Magda a kor szelével mit sem törődött, más dolga volt. Gereblyézte a múltat, famíliája csaknem elsüllyedt históriája után loholt, családtagokat faggatott, háztartási és anyakönyveket bújt, naplókat, leveleket olvasott. Gyűlt-gyűlt az anyag, hűvös halomba, az anya, Jablonczay Lenke annyi titokkal csipkézett élete. Talán az írónő is meglepődött, mikor a történet összeállt, s azt kiáltotta, eposzi köntöst kíván magának. Mert ámítja magát az az író, aki úgy képzeli, a formáról csakis ő dönt. A formát mindig a tartalom választja, ennek a döntésnek ellene menni szakmai botorság, végzetes hübrisz, csakis bukás lehet a vége.
El tudom képzelni, milyen frászban lehetett Magda, miután az eposzi szerkezet kedvéért megírta könyve első három fejezetét. Ugyanazt a frászt érezhette, mint Umberto Eco, miután kész lett A rózsa neve első száz oldalával. Ugyan ki fogja azt manapság végigvárni – kérdezhette kétségbeesve Szabó Magda a kálvinisták és a pápisták Istenét –, amíg én itt in medias res-kezdéssel, propozícióval, invokációval, enumerációval és más eposzi kellékekkel bíbelődöm? De a történet csak kötötte az ebet a karóhoz: vagy eposzi forma, vagy semmilyen, punktum.
| Tíz éve jelent meg Cserna-Szabó András József Attila-díjas író esszékötete a Mérgezett hajtűk, az idei könyvhétre pedig kijött a kötet második kiadása, tíz új írással. A több mint ötven rövid szöveg egyfajta szubjektív irodalomtörténetként is olvasható; így látja Cserna-Szabó a Bibliától Bereményiig és Bodorig azt a hagyományt, amiről beszélni igyekszik. Vagy ahogy a 2009-es fülszöveg írta: „Olyan szerzőkre és művekre hívja föl a figyelmet, melyek kihullottak a kollektív irodalmi emlékezet hálóján, illetve ismert szerzők életművét világítja meg teljesen új szögből.” Az új kiadás ajánlójában pedig azt olvassuk: „A szövegek folyamatosan egyensúlyoznak a széppróza (a novella, a tárca) és az esszé határán, s hol erre, hol arra billen az egyensúly, az ún. mérleg nyelve.” Így vagy úgy, irodalomról, olvasmányélményekről, egyáltalán az olvasás mámoráról kevesen tudnak ilyen élvezettel számot adni. (Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk, Helikon, 260 oldal, 3999 forint) |
Így aztán az olvasó az első nyolcvan oldalon vagy szundikál a helytörténeti traktátusok alatt, vagy csak kapkodja a fejét, hogy akkor most ki kivel van, mi merre hány méter. Máskor már rég a sarokba hajította volna a könyvet, de most valami titokzatos mágnes vonzza őt a könyv sűrűje felé (éppen úgy, mint Eco krimije olvasásakor).
És azután egyszer csak beindul a mese, ez a családmese, ez a nőmese, és szempillantás alatt beszippant minket, mint pókot a porszívó. Már nem figyelünk az állandó jelzőkre és a deus ex machinára, már nincs időnk konstatálni, Magda milyen magabiztosan kezeli a formát, micsoda szókinccsel dolgozik, milyen elképesztően tud magyarul, hogyan váltogatja a tempót, hogyan lassít vagy gyorsít, micsoda mondatokat fabrikál. Mert részei leszünk az egésznek, családtagokká válnunk, csak gyűlöljük a szörnyeteg matróna-párt: a katolikus Rickl Máriát és a református Bányay Rákhelt egyformán, csak kívánjuk a gyönyörű Gacsáry Emmát, csak együtt búsulunk Kálmánkával a kártyaasztaltól hazafelé.
Arra is csak akkor eszmélünk rá, hogy ennek az írónak micsoda barokk humora van, mily csokonais csibészség lakik benne, mikor a velünk egy háztartásban élők ránk szólnak, göcögésünktől nem hallják a tévét (ebből a szempontból a Gacsáry Emma emlékkönyve körül íródott rész talán a legfrenetikusabb!).
Azt persze nem kell leírnunk, hogy remekműről van szó, kimondta ezt már szakma és közönség elégszer, itthon és külhonban egyaránt.
Mi, kanok pedig ne áltassuk magunkat e könyv után, nem valami ócska feminizmus mondatja Magdával, hogy a világ szoknyás szörnyek és büszke tündérek örökös harca. Ez az igazság. A férfi ebben a gigászi küzdelemben csak mellékszereplő lehet. És ezt Szabó Mária Magdolna annyi bájjal hozza a tudomásunkra, hogy talán már nem is olyan fájdalmas.
P. s.: Visszatérve anyámhoz és apámhoz. Mint mondottam volt, apám lassan olvas, de mindenre emlékszik, anyám szélsebesen olvasott, és mindent elfelejtett. Biztos az ő gyerekük vagyok, mert rohadtul lassan olvasok, és baromira gyorsan felejtek el mindent. Csöpe nagyanyámat látom magam előtt, ahogy sápítozva csapja össze a kezét: „Kisfiam, hát miért nem lehet egyszer, csak egyetlenegyszer az életben a jót elörökölni?” Na, hát ez is egy családregény.
