Mi tagadás, az operaénekesi memoárok sablonja oly könnyen kiismerhetőnek tűnik, hogy szinte azt hihetnénk, ha egyet elolvastunk közülük, voltaképpen már az összeset ismerjük. De azután elénk kerül Birgit Nilsson (1918–2005) önéletrajza, és a fájdalmasan sokszor beigazolt előítélet megdől. Jóllehet, a korszakos svéd szoprán, akitől hajdan Mensáros László – világszerte sokezernyi más operarajongóval egyetemben – remegő kézzel kért autogramot, szemre nagyon is tartja magát a fentebb eldarált sémához. Csakhogy mindezt kikezdhetetlen személyes hitellel és ép humorérzékkel, sőt jól fejlett öniróniával teszi.
Nilsson humorérzéke persze már jóval e könyv 1995-ös megírása és megjelentetése előtt ismeretes volt az opera világában, hiszen ő volt az, aki a nagy Wagner-alakításainak titkát firtató riporteri kérdésre a strapabíró cipők alapvető szerepét emelte ki. S éppígy neki köszönhetjük azt a Plácido Domingóról adott találó jellemzést, amely mindmáig érvényes a csodálatos tenor (és vitatható teljesítményű bariton) működésére: „Plácido sok nyelven beszél, de egyiken sem képes azt mondani, hogy »nem«.” S mégis, Nilsson visszaemlékezéseiből kiáradó, még a gúnytól sem idegenkedő önreflexivitás számos bemondás és anekdota előzetes ismeretében is váratlan ajándéknak bizonyul az olvasó számára. Egy díva, aki a legkevésbé sem ájul el önmagától – elvégre úgyis annyian ájultak már el tőle a pályafutása során.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
