A Budapest Sportaréna kapujában örömmel tapasztalom, hogy a honi demokrácia kiválóan mûködik: teljesen mindegy, milyen árfekvésû, milyen nézõközönséget vonzó rendezvény szervezõdik, a beléptetõ emberek egyformán el-viselhetetlenek. Az 1000 forintos parkolójegy és a 4-12 ezer forintos belépõk után azon már nem is csodálkozom, hogy a ruhatár sem ingyenes. Igaz, ez nem gáláns rendezvény, hanem motoros gála.
Odabent két ötméteres homokkupac, kidobórámpák - ezekrõl repülnek a levegõbe az erre illetékesek -, feliratok jobbra-balra, és természetesen az õrök. Az Airtime MX Freestyle Show rendezõinek javára írandó, hogy a mûsorszámok nem csúsznak, bár a két, féldebilre fazonírozott mûsorvezetõ nehezen birkózik meg a tapsolásra tohonya közönséggel. Az elsõ szám: nézõalázás.
A közönség vállalkozó kedvû tagjai papírmotorokkal a lábuk közt boldogan futnak homokkupacra föl, aztán meg le, hogy övék legyen a fõdíj: egy kártyás mobiltelefon. Közben persze esnek-kelnek, a publikum élvezi, de a szomorú verseny csúcspontja mégsem a nyertes lesz. Már az eredményhirdetésen is túl vagyunk, amikor a mezõnytõl teljesen leszakadva az egyik ötméteres kupacra lihegve felkapaszkodik egy túlsúlyos, 15 éves forma fiú. Szerencsétlenségére odafent még ott pompázik az egyik szpíker. Megállítja a légszomjjal küszködõ fiút, s arra kéri, hogy lába közt a papírmotorral mutasson be valami látványos ugrást a meredek rámpáról. A srácra az összes reflektor rászegezõdik, minden kivetítõn õ látszik, 9000 ember pedig kéjesen biztatja a biztos eséssel végzõdõ ugrásra. A fiú kényszeredetten rázza az öklét a közönségnek, de aztán megérzi, eljött az a bizonyos warholi negyedóra, s ugrik. Persze hatalmasat esik, a közönség tombol.
A hangulatot tizenéves pom-pomlányok zenére végzett koordinálatlan rángatózása próbálja emelni, de a publikum olyannyira lehiggad, hogy mire a mountain bike-os Nagy Attila és két bmx-es fiú, Krizsák János és Kogler Ferenc teker a pályára, szinte mindenki ásítozik. Utána is. Az a technikai apróság sem kelt érdeklõdést, hogy Nagy - a világon egyedüliként - fejmikrofonnal kommentálja saját és csapattársai ugrását.
A kerékpársportban Gizmo néven ismert harmincegy éves versenyzõ tizenkét évvel ezelõtt ült át az országúti kerékpárról a montira, s a szakágon belül egyre
inkább a brutális
változatok felé vette az irányt. 1995-ben kezdett downhillezni, 1997-ben a duál szlalom világkupán második helyezést ért el. Nagy Attila elmondta, a downhill mellett azért dirt jumpozik - így nevezik a mountain bike-os ugrókat -, mert ez nagyon szórakoztató sport.
Mivel a komolyabb eredmények ellenére sem lehet itthon megélni ebbõl a sportból, Nagy még versenyzõként diplomát szerzett, nyelveket tanult, s most termékforgalmazóként dolgozik. De a sportról sem akart lemondani, így az ugrást választotta, ami a legkönnyebben ûzhetõ a munka mellett. Ehhez ugyanis egy 2-300 ezer forintos bicikli is elég, és olyan terep, ahol ugratókat lehet építeni.
Ma azonban Gizmónak a közönséggel is meg kell küzdenie, mivel a sportarénában senkit sem érdekel, hogy az országban õk a legjobb ugrók. Úgy tûnik, a két nyelvi akrobata is lemondott arról, hogy lelkesítse a közönséget. Gizmo ugrik és beszél, a nézõk pedig elvétve, véletlenül összeütik a tenyerüket. A lelkesedés csak akkor válik kicsit erõsebbé, amikor az egyik szpíker megszánja Nagyékat, és felkonferálja a mountain bike-os hátraszaltót. Így kívülrõl nézve az ugrást, egyáltalán nem tûnik nehéznek, olyan könnyedén, gyorsan és egyszerûen történik az egész.
Pedig Nagy Attila nagyon régóta készült rá. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy a gyakorló ugrások nem a szárazföldön, hanem a vízben végzõdnek, így bátrabban lehet hibázni. Gizmo elsõ szárazföldi landolási kísérlete mégsem sikerült: tavasszal a szép hátas mellett egy kerékpárroncs lett a végeredmény, de most, õszre, végre valóra vált a régi álom.
Csak mindez önmagában - kevés. Nagy szerint a programjuk bemutatózásra alkalmas, de nemzetközi versenyekre ez még nem elég. Lehet, hogy tudja ezt a közönség is?
A Nagy Attiláék után következõ produkció például hatalmas sikert arat, a szponzorokat ugyanis csupasz mellû, tangás hölgyek jelenítik meg: mindegyikük fedetlen keblére testfestékkel a szponzoráló cég nevét "hímezték". A férfiak kocsányon lógó szemmel véresre tapsolják a tenyerüket, a mûsorvezetõk is felélednek: jöhetnek a motorosok.
Kifelé menet a delejes tekinteteket figyelem, illetve a fülbevalós apuka ölében ülõ, értetlenkedõ, zavartan vihorászó, kilencévesforma kisfiút, aki apu digitális fényképezõgépén nézi a szponzorciciket. Úgy látszik, mégiscsak annak a barátomnak van igaza, aki azt mondta, neki az lesz a világszám, ha valaki a régi, fekete Csepel biciklivel ugorja meg a hátraszaltót.
Czifrik Balázs
