Ez a huszadik. Február 10-26. között hét sportág, nyolc versenyszínhely, 82 szám: lesz miért izgulni, nyilván. Ráadásul a további adatok is ígéretesek: több mint 80 ország, 2500 versenyző és 1,5 millió néző csak helyben.
A huszadik, már ezen is van mit ízlelgetni. Hovatovább egy szűkös történelemleckére is módot ad. Az úgy kezdődött, hogy nem is úgy kezdődött..., vagyis az 1924-es párizsi olimpia évében Chamonix-ban megtartott "téli nemzetközi sporthetet", bár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szervezte, csak utólag, a nagy sikerre való tekintettel keresztelték el téli olimpiának. Úgy ment akkoriban, hogy a hoki meg a műkorcsolya a nyári játékok műsorán szerepelt, így a síszámok és a gyorskorcsolya jelentették a hagyományteremtő alkalom attrakcióját, de a curling és a biatlon is megjelent, legalábbis a bemutató szintjén. A versenyben a svájci bobosok voltak a nagy királyok, mint Funes a Horgász a pácban felejthetetlen kockáin: ott, a helyszínen fusiztak össze fából valami alkalmatosságot, amivel, ahogy az már lenni szokott, laposra verték a kor műszaki csodáival ellenük induló mezőnyt... (A bob, úgy látszik, tömegesen fialja a legendákat, gondoljunk csak a jamaicai csapat sikereire a hollywoodi téli olimpián. Ám eszembe jut az a horror is, amikor négy évvel ezelőtt a monacói csapat a nyilvánvalóan csuda bátor trónörökös vezérletével szerencsétlenkedett a teknőben - az arisztokrácia elmebeli sajátosságairól csak azért nem értekezünk e helyt, mert a maestro azóta trónra lépett, s hátha messzire ér el a keze. Persze az is jellemző, hogy a bátor Albert akkor a magyarokat nevezte meg legfőbb ellenfelüknek. Akár a fociról mondhatta volna... Mindenesetre a mieink most is ott lesznek - hajrá! A monacóiaktól a magam részéről szívesen tekintenék el.)
Sonja történelemórája
1928-ban - az amszterdami nyári játékok idején - Saint Moritzban már "igazi" téli olimpia volt, olyan hősökkel, mint a 15 évesen beköszönő műkorcsolya-fenomén, Sonja Henie, vagy a négy évvel azelőtti triplázását még két arannyal megfejelő norvég gyorskorcsolyázó, A. Clas Thunberg. Persze adódtak nehézségek is, a sífutók 50 kilométeres versenyét 0 Celsius-fokon kezdték, és +25-ön fejezték be, Per Eric Hedlunnak ez meg se kottyant, majd' negyedórával nyert.
E kis kitérő után visszatértek ahhoz a szisztémához, hogy abban az országban a téli olimpia, ahol a nyári. Így harminckettőben Los Angeles/Lake Placid párosítás volt, a Jégtündér szerepében ismét Sonja Henie-vel. Harminchatban meg Berlin/Garmisch Partenkirchen, a Jégtündér szerepében újra Sonja Henie.
A háborús szünet után óvatosan lehasadtak e közösködésről, noha '52-ben akár még logikus is lett volna, hisz kell-e Finnországnál alkalmasabb téli helyszín? De ha nem, nem. A Helsinki/Oslo párosítás se fakutya (aki az Oslótól kábé húszpercnyi sétával elérhető Holmenkollen sáncait, pályáit látta már, ma is megnyal-hatja mind a tíz szakértői ujját). És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Sonja Henie... - szülővárosában járunk. S ha már a műkorcsolya szóba jött, nagy évünk volt ez nekünk: a Nagy testvérek (Marianna és László) párosban bronzérmet szereztek! Nem mintha nem lettünk volna elkényeztetve a szakágban, hiszen Rotter Emilia és Szollás László már '32-ben Lake Placidben szerzett bronzot, mely dicsőséget négy év múlva Garmischból is szállították. Ám példájuk kétségkívül ragadósnak volt mondható, hisz Nagyék sem voltak restek: négy év múlva a festői és különösen jónevű Cortina d'Ampezzóban ők is megismételték nagyszerű teljesítményüket. E téren is beszélhetünk persze némi hagyományról, hisz a Regőczy Krisztina-Sallay András jégtáncospár 1980-as Lake Placid-i bronzára még mindenki élénken emlékezhet. Természeti adottságainkra való tekin-tettel téli olimpiai érmeseinknek nem olyan hosszú a sora, hogy ne lehetne megemlékezni itt a többiekről is. Hisz a folytonosságot 1948-ban St. Moritzban a Kékesy Andrea-Király Ede műkorcsolyázó-páros biztosította a maga módján (egy ezüsttel). Nos, ha rendesen néztem utána, ennyi. De majd az idén.
A történelemről nyilván a végtelenségig lehetne mesélni, de már csak annyit idézünk fel, hogy a nekünk oly kedves rendszerváltozás idején (akkor történtek a nagy dolgok) valakinek az a páratlan ideája támadt, hogy mi lenne, ha a téli játékokat nem a nyáriak évében rendeznék, hanem pont a kettő között. Mi lenne? Jó lenne! Az écát tett követte, így a 16. albertville-i (1992) versenyt 1994-ben már egy újabb követte Lillehammerben (mely név csak hobbiskandinavisták fordításában értelmezhető úgy, hogy kis hableány nagy kalapáccsal, különben is Norvégiában van). A magam részéről abba is beleegyeztem volna, hogy aztán mindig kétévente legyen, de meggyőztek, hogy úgy sérülne az olimpiai varázs.
Fel Pinerolóba!
A téli olimpiák, ellentétben nyári nagy testvéreikkel, nem annyira a világ híres fővárosainak vetélkedéséről (ki feledné a tavalyi New Yorkkal spékelt London-Párizs-Madrid-Moszkva meccset) szólnak, mint inkább a kis téli üdülőhelyek versengéseinek terepei. Mármost, hogy a manóba jön ide Torino, a maga jó 250 méteres tengerszint feletti magasságával? (Hacsak úgy nem, hogy a Juventus - mely ugye eddig a város és a sport vonatkozásában elsőként ugrott be mindig - pályáját Stadio delle Alpinak hívják.) Ilyenformán arról szól a fáma, hogy az idei lesz a sporttörténet legnagyobb földrajzi kiterjedésű téli olimpiája. A bevezetőnkben is említett nyolc versenyhelyszín jó része a városon kívül, zömmel 50-60 kilométeres távolságban található. Többségük nyugatra, közvetlenül a francia határnál. Tehát aki cikkünk hatására dönt úgy, hogy jobb, ha mégsem a magyar királyi televízió cirka 100 órányira tervezett adását választja, s nem is az Eurosport versenynapokon 24 órás műsorát, hanem jelenlétével tiszteli meg az eseményeket, az egyrészt még kereshet valamit a torino2006.ticketone.it weboldalon, másrészt semmiképpen ne hagyja itthon a kocsiját. Hisz benn a városban jószerivel csak a műkorcsolyaversenyek és a hokimeccsek vannak, személyes kedvenceinket némileg odébb rendezik (a biatlont Cesana San Sicarióban, az alpesi számokat Sestriere-ben, a síugrást, -futást a fagylaltjáról is hírhedt Pragelatóban, a curlinget meg az ugyancsak vonzó nevű Pinerolóban, ami speciel inkább délnyugatra van).
Persze hallottunk mindenféle - olimpiák előtt úgyszólván már szokásosnak tekinthető - rossz hírt az adott és várható nehézségekről, miszerint nincs elég hó (január 28-a után: túl sok hó van), nincs elég della, a torinói szervezők - nem eléggé dicsérhető módon - még cikkünk írásának perceiben is lankadatlan elszánással pumpolják a mindenféle megszorításokkal dobálózó híres sportbarátot, Berlusconit. Hajrá, rázzátok ki az aprót is a zsebiből! De ezeket tanácsos a helyi értékükön kezelni. Az athéni sírás-rívást követő fényes diadal után a kétkedést jobb inkább píárfogásnak tekinteni. Jó kis olimpia lesz ez, akárki meglátja!
Einar ajnározása
S hogy mitől lesz jó, azt nyilván nem is kellene mondanunk. Aki minimális mértékben is odafigyelt az olimpiai sportágak jelen szezonjának eseményeire, már dörzsöli a tenyerét. Mi lesz itt! A bőség letagadhatatlan zavarával inkább barátkozva, mint küzdve voltaképpen elégséges lenne csak arra szorítkoznunk, amiről a versenyévadban már harangoztunk. De tekintsünk azért távolabb, négy esztendeje olimpiai beszámolónk központjában az Ole Einar Bjsrndalen előtti hódolat állt. A kétségkívül nagy formátumú biatlonfenoméntól idén is sok szép és jó várható. Az idény úgy kezdődött, hogy azt tippeltük, 2002-es Salt Lake City-beli négy aranya után ez alkalommal már ötöt nyer majd - lévén a boldogabb világban hallatlanul népszerű biatlonsport ötödik szakágát is felvették időközben az olimpia műsorába. Csakhogy a szezon alatt például az örök vetélytárs, a francia Raffael Poiret is nekilátott régi fényében tündökölni, nem beszélve a mindig veszélyes, magát rendre középszernek álcázó német elszántságról, mely a már jó ideje számon tartott Sven Fischer mellett Michael Geiss vagy Alexander Wolff, de akár Michael Rösch személyében is képes méltó kihívót állítani. Az oroszoktól meg amúgy is minden kitelik. A nőknél még ennél is kiegyensúlyozottabb a helyzet, amit csak tovább nehezít, hogy Poiret b. neje, a szülés után másfél szezont halványabban végigzenélő Lív-Grete Poiret (valaha Skjelberjt) megint Világkupa-futamokat nyerdes. A norvég-német-orosz-francia lövöldözés nagyobb vérfürdőt ígér, mint a legbrutálisabb western. A négysáncversenyről cikkünk nyomán felkészülni hazaszökött Adam Malysz tartozik ugyan a világnak egy arannyal, de mi lesz a Világkupában vezető cseh Jakub Jandával vagy az évek óta szárnyaló finn Janne Ahonennel? Bár a hétvégén Willingenben az osztrák Morgenstern ugrásainak leméréséhez a kőszáli sasokat kellett kihívniÉ Hogy a norvégokat ne is emlegessük, mondjuk itt kevésbé kell tartani a németektől, Sven Hannavald pótlása nemhogy helyi, de globális szinten sem tekinthető megoldottnak. A téli olimpiák éremtáblázatain rendszeresen dáridózó németek (egy ideig, ugye, NDK-sok) ezúttal nyilvánvalóan alpesi számokban szorulnak alsókutya szerepbe (ez voltaképpen nóvum, noha így van egy ideje, de mondjuk Rosi Mittermaiert vagy Katja Seizingert még mindig egy kéjmámor felidézni a múlt hófüggönye mögül). A legnagyobb párharc a női szlalommezőn várható, a svéd Anja Persson és a horvát Janica Kostelic között (hajrá, Jancsika). És tényleg sorolhatnánk reggelig. A műkorcsolyában persze megint jönnek az oroszok, de mi lesz a hokiban? És így és így, így...
Ami a legfontosabb, megint ott leszünk mi is. Ha nem is minden kilométerkőnél, de műkorcsolyában, sífutásban, bobbal meg itt-ott. Érem éppenséggel nem nagyon néz ki, de mit lehessen tudni. Az is kész csoda, hogy ebből az országból - és itt nem csak kétségkívül szűkös természeti adottságainkra gondolunk - egyesek mégis képesek kvalifikálni magukat. Szép volt, fiúk, lányok! Az olimpia szelleme e ponton válik széppé és igazzá. Nekünk valóban a részvétel a fontos.
