Az asszonyi agresszió: Anyaöl

szerző
Mészáros Orsolya
publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyre gyakrabban hallhatunk különböző médiumokban gyermeküket brutálisan bántalmazó anyákról. Felidézhetnénk az Amerikában ipari kamerával felvett parkolóbeli jelenetet is, de nem kell a tengerentúlra mennünk hátborzongató példákért. Néhány hete a szombathelyi Fő téren állítottak elő a járőrök egy hétéves kislányát ütlegelő-rugdaló ittas nőt, pár nappal később pedig az egyik kereskedelmi csatorna esti híradójában láthattunk egy csúnyán megvert csöppséget, akit sintén az anyja juttatott kórházba. Többségünk reakciója gyors és egyértelmű: "nem anya az ilyen!", holott érdemesebb lenne egy kicsit elgondolkodnunk azon is: miért?

Egyre gyakrabban hallhatunk különböző médiumokban gyermeküket brutálisan bántalmazó anyákról. Felidézhetnénk az Amerikában ipari kamerával felvett parkolóbeli jelenetet is, de nem kell a tengerentúlra mennünk hátborzongató példákért. Néhány hete a szombathelyi Fő téren állítottak elő a járőrök egy hétéves kislányát ütlegelő-rugdaló ittas nőt, pár nappal később pedig az egyik kereskedelmi csatorna esti híradójában láthattunk egy csúnyán megvert csöppséget, akit sintén az anyja juttatott kórházba. Többségünk reakciója gyors és egyértelmű: "nem anya az ilyen!", holott érdemesebb lenne egy kicsit elgondolkodnunk azon is: miért?

Persze ezek az esetek a gyermekbántalmazás extrém példái, és a médiában legtöbbször puszta szenzációként jelennek meg a "tisztes, rendes családok" elborzasztására. A hír tálalását követően viszont a valódi okok, tágabb összefüggések feltárása és megbeszélése rendszeresen elmarad. Mennyi gyereket és milyen családokat érint, honnan ered és mit okoz az abúzus érzelmi és fizikai formája? Hol és hogyan kell és érdemes közbelépni, hogy minél hatékonyabban meg tudjuk védeni nemcsak a bántalmazott kicsiket, hanem magunkat is az egyre növekvő agressziótól?

Herczog Mária szociológus, az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa szerint Magyarországon nincsenek pontos statisztikai adatok arra vonatkozóan, hogy a gyerekek hány százalékát éri szülői erőszak. Nemzetközi felmérések egyértelműen arra mutatnak, és ennek nem szoktak örülni a nőszervezetek, hogy ha nem büntetőjogi, hanem gyermek- vagy családvédelmi szempontból nézzük, a gyerekek fizikai vagy lelki bántalmazása tekintetében a női, azaz anyai abúzus vezet. Ez persze nem azért van, mert a nők agresszívabbak és rosszabbak a férfiaknál, hanem mert átlagosan hússzor annyi időt töltenek a gyerekükkel, és a felgyülemlett feszültségek nagy részét rajtuk vezetik le.

Herczog szerint a családi erőszakot nem szabadna külön kezelnünk az intézményitől. Ez egyrészt azt jelenti, hogy magukban az oktatási vagy egészségügyi-gondozó intézményekben is éri abúzus a gyerekeket, öregeket és gyengéket. "Másrészt a dolognak van egy más megközelítésű és talán még izgalmasabb vetülete, mely a közvéleményt sajnos alig-alig érdekli: ez pedig maga a >>system abuse nem hajtja végre a rábízott gyenge emberek képviseletét. Számomra abszurd kép, hogy Kovács apukát, aki alkoholos befolyásoltság alatt döngeti otthon a Pistikét, megcsípjük, és jól megmutatjuk, hogy tudunk erőt demonstrálni, de mikor maga a rendszer hibázik vagy mulaszt, és soha senki nem felel a döntéseiért és beavatkozásaiért, mikor szembe kéne menni a döntéshozókkal és a jogalkalmazókkal, akkor mindenki hallgat vagy másról kezd beszélni, és persze nem történik semmi."

A rendszerabúzus

azért kapcsolódik a szülői erőszakhoz, mert ahol a későbbi anyai agresszió ered, és ahol a prevenciónak meg kellene történnie, ott az intézmények nem tudják, mit és hogyan kellene tenni, és ami még rosszabb: legtöbbször nem is érdekeltek benne, hogy elébe menjenek annak, ami húsz évvel később be fog következni. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a gyermekbántalmazás megelőzésének van egy viszonylag egyszerű technikája, hiszen ma már nem nehéz kiszűrni azt, aki azzal veszélyeztetett, hogy agresszív szülő lesz. Ilyen például, aki maga bántalmazott gyerek volt, vagy alacsony iskolázottságú, nehéz társadalmi körülmények között él, mentális betegség van vagy volt a családjában, ha nagyon fiatalon lett anya. Kockázatnövelő tényező lehet még az ikerterhesség vagy a 18 hónapnál hamarabb bekövetkező újabb szülés (tehát ha nagyon kicsi a gyerekek közti korkülönbség), az életkor és a társadalmi izoláció. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy akinek ikrei születnek, az abúzív lesz, hanem azt, hogy ha valakinél együtt jelenik meg néhány a felsorolt veszélyeztető tényezők közül, akkor fokozottan oda kell figyelni. Ezt legkönnyebben és legkorábban például az orvos és a védőnő teheti meg.

Különösen fontos a gyerekkor, a szülői magatartásminta szerepe. Herczog Mária magyarázata szerint: ha úgy növök fel, hogy nem lehetek biztos magamban, nem vagyok elfogadva, a konfliktuskezelésre, feszültségoldásra nem tanítanak meg, ha nem adekvát büntetést kapok (tehát nem akkor van a büntetés, amikor a büntetendő dolog megtörtént, és nem a cselekedetemet ítélik el, hanem engem), akkor ezt megtanulom, és később továbbadom a saját gyermekemnek. F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus véleménye nem sokban különbözik a szociológusétól: elmélete szerint mindnyájan készítünk egy forgatókönyvet az életünkről, ez az ún. sorskönyv vagy script, melynek egyes elemeit már az első két-három évünkben összerakjuk. Bizonyos érzelmi emlékeket, mintákat őrzünk, és ezeket adjuk tovább a következő generációnak mindaddig kontroll nélkül, ameddig ezt valamelyik nemzedékben nem tudatosítja valaki. Az első másfél évünkben kapott érzelmek, érzelmi reakciók úgy tárolódnak a fejünkben, hogy szülőként azonnal előjönnek, amikor kisbabánk születik. De közben összekeverjük a két szerepet. "Nagyon érdekes - mondja F. Várkonyi -, hogy az első gyerekével a sérült ember (és rengeteg lelkileg sérült ember van) úgy viselkedik, mintha igazából a kisgyerek az ő szülője lenne, és úgy haragszik rá, ahogy gyerekként haragudhatott volna az apjára és az anyjára, amikor azok nem elégítették ki az alapvető igényeit. Ha az van az elraktározott életprogramban, hogy a gyerek mint olyan útban van, teher, és ő az agresszor, akkor a szülő is agresszív vele szemben. Nagyon sok anya például a szülést is úgy éli át, hogy a gyerek okozta neki a pokoli fájdalmat, ami persze nem szükségszerű, sok anya pedig úgy gondolja, hogy együtt küzdöttünk. Tehát ha a mi életünk nem volt jó hír, akkor nagyon nagy valószínűséggel átadjuk a gyerekünknek, hogy az ő élete sem jó hír."

És mit okozunk az agresszióval?

A verés mögött

a gyerek mindig halálkívánságot érez. Ha a bántalmazó nagyon elengedné a tudati kontrollt, akkor valóban kiderülhetne, hogy ami ütés közben kijönne a száján, az minimum a "pusztulj innen!", a "ne legyél!". Tehát a fizikai és a verbális agresszió is mindig megsemmisítő impulzus, melynek hatására a kisgyerek vagy visszahúzódóbb, zárkózottabb lesz, vagy maga is agresszívvé válik. Valamit kezd azzal az élménnyel, hogy bántás van a világban, és erre fel kell készülnie. Lehet, hogy ez úgy történik, hogy azt mondja, én is megtanulok bántani, és akkor nem leszek védtelen. Ez a mintaátvétel. Lehet, hogy teljesen bezárkózik, és megtanulja venni a vészjeleket, majd, ha később találkozik velük, kimenekül az adott szituációból, de valójában a rettegésről szól akkor az egész élete. És van nem egy gyerek, aki kimenekül a valóságból (mert az a totális menekülés), őket hívjuk elmebetegnek. A pszichiátriai osztályon fekvő betegek nagy része megsemmisítő impulzusok sorát kapta az élete első három évében, megnyugtató támpontok és biztonság helyett.

Herczog Mária szerint az agresszor társadalmi helyzete nem sokat számít, ha gyermekbántalmazásról beszélünk: "A jobb módú, magasabban kvalifikált ember jobban kommunikálja és jobban rejti, ha agresszív a gyermekével. Ráadásul sokkal könnyebb megtalálni és megtámadni szociálisan deprivált szülőket. Egy bankigazgató vagy táncdalénekes anyukát szinte képtelenség elérni, főleg egy szegényebb szociális munkásnak vagy pedagógusnak. És ugyanez a helyzet a szexuális zaklatás vagy a drog esetében is. Ezek mítoszok, hogy >>jó ártalmas, mint a fizikai bántalmazás, egészen kifinomult módszereket tud ölteni értelmiségi vagy magas státusú szülőknél, ebben egész biztos vagyok. Feszültség ugyanis mindenhol van, legfeljebb más az eredete, és ha nem tanulta meg ezt annak idején megfelelően kezelni, a magasan kvalifikált ember családjában is a gyereken fog csattanni az ostor."

Az általunk megkérdezett szociológus és pszichológus is egyetért abban, hogy a gyermekbántalmazás kezelését népegészségügyi problémaként kellene elindítani, kiegészítve a törvényi szigorral, a "nulla tolerancia" elvével (mely kimondja, hogy a gyermekek testi fenyítése szigorúan tilos). Különösen fontos a várandósság időszaka, illetve a szülés élménye, mindkét folyamatra fokozottan oda kellene figyelni. A gyermekvárás lelki-leg rendkívül érzékeny hónapjai ugyanis kiválóan alkalmasak a gyermekkori és későbbi traumák, szorongások feloldására, ami szinte nélkülözhetetlen a sikeres szüléshez és anyasághoz. A háborítatlan szülés közben pedig az anya azt tanulja meg, hogy a saját szükségletei a fontosak, ő irányíthatja a szülés folyamatát a belső megérzései szerint, akár otthon, akár a kórházban: ahol a saját biztonságérzete megkívánja.

Az ilyen típusú odafigyelésre azonban a mai magyar rendszerben nincsenek se az orvosok, se a szülésznők, se a védőnők felkészülve, illetve nem kapnak hozzá megfelelő segítséget. Pedig az ő szerepük a legfontosabb, mert mire a szociális szakember megérkezik, vagy belép az óvoda és az iskola, már "elment a hajó". Herczog szerint az egészségügyi

és az oktatási

intézmények

még nagyon nehezen fogadják el, hogy ők valójában szolgáltatók: "azért megyek oda, hogy igénybe vegyek egy szolgáltatást, nem pedig azért, hogy móresre tanítsanak". Ez az egész társadalmat behálózó hatalmi játszma szűrődik le aztán a legkisebb egységbe, a családba is. A folyamat tehát mindenképpen kétirányú, vagy ha úgy tetszik: az abúzus körbe-körbe jár.

Nem könnyíti meg az anyák helyzetét a szülői elvárások és szerepek - 20. században - rendkívül gyors változása sem. Nálunk még mindig széles körben él az a nézet, hogy aki "liberálisan" nevel, az nem az életre készíti fel a gyermekét, tehát nem jól nevel; illetve ezt a fogalmat sok szülő hajlamos összekeverni a korlátoknélküliséggel. Egyik sem helytálló szempont ma már. Fegyelmezni, határokat állítani mindenképpen kell, csak ennek a módjával és helyével a gyermekvállalók nagy része nincsen tisztában. De hogyan is lennének, mikor a társadalom sem segít nekik ebben, csak a "hagyományos családi értékek" kissé homályos kliséjével szembesíti őket nap mint nap.

A magyar társadalom pedig kimondottan tolerálja az erőszakot, főleg az Európai Unió országaihoz képest. A gyermekvédelmi törvény néhány hónappal ezelőtti módosításakor a felkért szakértőknek nem sikerült elérniük, hogy törvény mondja ki a gyermekek testi fenyítésének tilalmát. Holott ezt a lépést előbb-utóbb nekünk is meg kell tennünk. Ma még sokan felhördülnek: milyen eszköz marad akkor a kezemben? Holott megengedhetetlen és rettenetes az a sajnos mindennapi tapasztalat, hogy a szülők tulajdonuknak tekintik a gyereküket, és ha köztéren, ABC -ben megütik őket, szinte soha senki nem háborodik fel. Természetesen egy fejbe kólintás és az összeverés közé így sem tehetünk egyenlőségjelet, de hátha az előbbi egy kiadós ütlegelésnek a kezdete.

Mészáros Orsolya

szerző
Mészáros Orsolya
publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...
https://ad.doubleclick.net/ddm/trackclk/N9356.3064282ADA-MANCS-ROS-DES/B20258930.204432256;dc_trk_aid=404585362;dc_trk_cid=92488506;dc_lat=;dc_rdid=;tag_for_child_directed_treatment=