"Korán kezdtem verselni, rengeteget olvastam, fordítottam - meséli Kótzián Katalin, aki gimnazistaként tűnt fel verseivel, és hamar bekerült az Újhold folyóirat körébe is. - Már kislánykoromban boszszantott, hogy a nőket mindig másodrangúként kezelik, pedig meggyőződésem volt, hogy nagyszerű dolgokat csináltak. Úgy éreztem, a férfiaké a világ, és ez sértette az önérzetemet. A közelünkben lakott Gobbi Hilda, ő mutatott be Ilonkának (Török Sophie eredeti neve Tanner Ilona - O. I.). Tudta, hogy sokat foglalkoztam külföldi költőnőkkel, Ilonka pedig egy női antológia összeállítását tervezte."
Ebben az időben Török Sophie magányos volt és búskomor. Közismert, hogy nehezen élte meg a költőfeleség-szerepet. Fiatalon irodalmi ambíciókat dédelgetve kitartóan ostromolta a nőkerülő Babi-tsot, hogy a várat végül a macsóként elhíresült Szabó Lőrincen keresztül vegye be (a Moll Flanders-i ihletettségű részletekért lásd Sophie naplóját). A költőóriás mellett íróként nemigen tudott kibontakozni, feleségként állandó szerepzavarral küzdött. A függés és felépítettség jelképes momentuma, hogy Tanner Ilona Babitstól kapta a Kazinczy nejétől kölcsönzött Török Sophie nevet.
Török Sophie idegrendszere férje betegsége, majd 1941-ben bekövetkezett halála után végképp megrendült. Elszigetelődött, a mellőzöttség miatt súlyosbodott a depressziója. Babits összes műveit öt kötetben akarta kiadni, de csak az elsővel készült el, tervezte Majtényi Flóra költőnő életrajzának megírását, de ez sem valósult meg. Anyaként kudarcot vallott: gyermeke nem lehetett, fogadott lányukkal, Ildikóval élete végén elmérgesedett a viszonya. Élete egyre jobban beszűkült, amire a kommunista kultúrpropaganda Babits-ellenes hadjárata még egy lapáttal rátett. 1955-ben szinte teljes magányban halt meg.
A Költőnők antológiája az ötvenegy éves Török Sophie egyik
utolsó próbálkozása
volt, bár ez az ötlet is Babitstól származott. Az antológia magyar szerzőit Török Sophie válogatta, a külföldieket a több nyelven beszélő, huszonegy esztendős Kótzián Katalin. A kortársakkal, különösen a nőkkel hadilábon álló Babits-özvegy nem vállalta a még élő köl-tőnők közti szelektálást, úgyhogy a hazai mezőnyt kilenc, vegyes színvonalú lírikus képviseli. A kánonba már beépült Petrőczy Kata Szidónia, Dukai-Takách Judit és Kaffka Margit mellett méltatlanul elfeledett jó, jól ismert rossz szerzőket is találunk a Holt Költőnők Társaságában.
A külföldieknél nem volt szempont, hogy a költő él-e, hal-e. Legtöbbjükre már korábban rábukkantak nagyszerű lírikusaink, például Babits, Kosztolányi, Radnóti, más fordítások kifejezetten az antológia számára készültek. A klasszikusok, Sappho, Navarrai Margit, Elizabeth Browning vagy Christina Rossetti mellett itt is van pár, ma már nehezen igazolható választás és karcos tolmácsolás. Jellemző a korabeli irodalom férfiarcúságára, hogy női fordító csupán kettő akad: a szerkesztő Kótzián Katalin és Hajnal Anna. (De jön már nagy léptekkel Nemes Nagy Ágnes, Károlyi Amy!)
Az antológia innen nézve inkább kuriózum, mint reprezentatív gyűjtemény.
"Az asszonylírikusok szakadozott kis menetét"
nézve megfigyelhető, hogy bárhonnan is jöjjenek, egy nyelvet beszélnek. Babitsné, aki egész életében lázadt a kategóriák és sztereotípiák ellen, kétségbeesetten próbálja az összes nőnemű lírikust begyömöszölni ugyanabba a bugyogóba: "A női lírikus sietségében csak jelez, részeket villogtat (É) A női líra majdnem sohasem nyugodt szemlélődés, - kapkodó, lihegő félelem hajszolja a zsúfolt mondatokat (É) ezért tudják a nők oly gyakran szabadversben kifejezni magukat (É) nem kell a mívesség gyönyörködtető, sidőpocsékoló munkájára áldozniok türelmetlen türelmüket."
Kótzián Katalin ideálja más volt, mint szerkesztőtársáé: előszeretettel válogatott és nagy műgonddal fordított kötött formákat, életrajzai feszesebbek. Első kötete egy szonettkoszorú - ehhez is Török Sophie írt előszót. Katalin otthonosan mozgott a Centrál kávéházban, az újholdasok közt. A nagy tehetségként induló fiatal lány azonban hamarosan elhajózott az irodalmi vizekről. Szerepe volt ebben Ranódy László filmrendezőnek, akihez korán nőül ment. Míg férje irodalmi adaptációkat készített (Árvácska, Pacsirta), addig ő a Mafilm sajtófőnökeként dolgozott, utazott. Közben a rádió számára összekötő és dalszövegeket írt, valamint Kisfaludy Kérőkjéből egy operalibrettót, melyet 1955-ben bemutattak az operaházban (néhány éve pedig elővette a Thália). Az utóbbi években újra foglalkoztatja a költészet, több, régi és új verseket tartalmazó könyvét adták ki.
"Életének abban a szakaszában ismertem meg Ilonkát, amikor szomorú és elhagyatott volt, tele félelmekkel és szorongásokkal a haláltól, az emberektől, a kritikától, mindentől. Azt hiszem, azért is szeretett velem lenni, mert én olyan >>vidám kislány>grübliző<<, vagyis mindenből problémát csináló embernek láttam. Volt, hogy reggel felhívott: olyan egyedül vagyok. Átmegyek hozzád, mondtam, mire ő: ne gyere, nem vagyok megfésülködve. Tiszteltem őt, de azért mindig megmondtam neki, ha valami nem tetszett. Hogy például: nézd, hogy lóg a harisnyád."
Orosz Ildikó
Nap Kiadó, 2003
Analitikus szemmel
Az odaadás és lázadás, a feleség és a független alkotó szerepe közti feszültség Török Sophie életútjának és identitásának talán leglényegesebb része. Közeledése Babitshoz a kreatív, ambiciózus nők rendelkezésére álló kevés "stratégia" egyike volt a korban, ám a kapcsolatból származó helyzeti előny komoly pszichés, szimbolikus és valós gáttá vált. Babits megtermékenyítő hatása kétségtelen, közelsége egy ponton túl mégis inkább "súlyosbító tényező", mint Török Sophie írói önmegvalósításának elősegítője. "Nekem sajnos nem adatott meg valami maradandót alkotni, hiába készültem írónak, ma - mint a legnagyobb élő magyar író felesége - távolabb vagyok ettől, mint valaha" - reflektál élesen a helyzetre.
Naplójegyzeteiben többek között a Babitscsal való megismerkedés véletlenszerűségét fájlalja, s ezzel voltaképpen saját önértékelési bizonytalanságairól ad számot: "Nem a sors hozott össze minket, hanem egy ostoba véletlen, nem érdemeim tettek Babits Mihály kedvesévé, hanem mert éppen kéznél voltam..." Ugyanakkor a Babitshoz való közelség, a sikereiből való közvetett részesülés identitásának jelentős, értékesnek megélt része, mely bizonyos fokig kompenzálta is az alkotással kapcsolatos elégtelenségérzést, helyettesítette az írói sikereket.
Babits halálával ez a törékeny biztonságérzet összeomlott. Utolsó tíz-tizenöt évében minden szerepében kudarccal vagy hiánnyal szembesült. Egyfelől elveszett a Babitsné-szerep, ami ellen mindvégig hadakozott, de életének alapzata mégiscsak ez volt. Másfelől a létrehozott alkotói életmű is igen töredékes és egyenetlen.
Keresztury Dezső írja visszaemlékezéseiben: "Török Sophie kivételesen fogékony és önfejű, alázatos és lázadó, lobogó és tehetetlen tehetség volt: korának nőírói közt a legszínesebbek, legmerészebbek és legügyetlenebbek egyike. Az óriás fa, amelyre folyondárként fölindázhatott, egyszerre emelte és árnyékba is borította, égette, s égett vele, míg ki nem dőlt."
Borgos Anna
