Színház

A román, aki rákapott a hatalomra

Székely Csaba: Vitéz Mihály

  • Tompa Andrea
  • 2015. augusztus 2.

Színház

Van valami izgalmas és üdítő az első percektől kezdve, amikor a színpadon ott lóg, mint egy Brecht-darabban, a helyszínfelírás, hogy „Havasalföld” és „Cra­iova” (vagy inkább Krajova?), s egy bizonyos Mihály bán, a macsó „román” pedig ízléstelen hálós trikóban és valódi pocakkal uralja a színpadot.

Az izgalom abból táplálkozik, hogy egy román történelmi figurát láthatunk, kinek diktatúra közben és után emelt lovas szobrából jutott bőven az erdélyi városokba. Kolozsváron például a Fadrusz-féle Mátyás királynak is „pandanja”, s a teret, amelyen áll, nyomban 1919-ben keresztelték az ő nevére, azaz Mihai Viteazulra, a román győzelem szimbólumaként, hiszen Erdély első román fejedelméről van szó. Egy kortárs író, Székely Csaba pedig darabot ír róla, magyarul; igaz, hogy Romániában nem játszották a művet, viszont Szombathelyen igen, s most Budapesten vendégeskedik számos népek előtt. Van, lehet ennek így tétje.

Egy magyarul beszélő Vitéz Mihályt nézünk tehát, a törököt feltartóztatót, az Erdélyt meghódítót, a mai Románia területeinek, egykori fejedelemségeinek első egyesítőjét a 16. században. Magyar (sőt: erdélyi magyar) szerzőtől jelentős alkotói tett, hogy olyan figuráról ír történelmi bohózatot (bár „komikus tragédiának” jelöli), akin keresztül megszólalhat egy magyar–román és össz­európai viszony, még ha történelmi távlatból és a nevetéskultúra felől nézve is. Mihály felemelkedése és bukása vezeti az eseményeket, ám a műfaj követelményei szerint a szóbeli és játékbeli petárdák, a folyamatosan eldurranó komikum a motor. A szombathelyi társulattal dolgozó Béres Attila látványosan nyers, közönséges és mai, az amatőr színház történelmi játékaira utaló groteszk színjátékot teremt, és ez a közönségesség bár riasztó, mégis elfogadtatja magát, mert bumfordi és vicces. A nyelv is komikusan archaizál, kevés és sokszor ismételt fordulattal él („megtépázni az én szakállamat nekem”), így a szöveg, a párbeszédek sokkal hosszabbak, ráérősebbek, s ez hol humoros, hol, mivel egy pörgős bohózatban vagyunk, gátfutáshoz hasonlít. A drámai szöveget rendezői aktuálpolitikai-kritikai utalások tarkítják; ez jó, a textus elbírja.

Ha a román fejedelem egy durva, barbár balkáni medve, egy Falstaff, aki rákap a hatalomra és a hódításra (Bajomi Nagy György elég fajsúlyos e szerephez), akkor Erdély fejelmét, Báthory „Zsigát” egy színes kis homokosnak ábrázolja az előadás, aki inkább megfutamodik a hatalom elől. Ahogy a „bunkó román” belehuppan Erdély díszes trónjába, az kilátásba helyezi a jövőt – a huszadik századot is. A legviccesebb a német-római császár udvara, ahol mindenki németesre szabott, szivárványszínekben pompázó egyenöltönyben nézi a focit a tévében Conchita Wurst társaságában. Ezzel a képpel beértünk a hanyatló Nyugat jelenébe, kedélyes paródiájába. A görög származású köpönyegforgató tanácsadó, kém és kavarógép Mertz Tibor alakításában a legkomolyabban vehető szereplő. Minden nemzet ábrázolása komikus és elnyomó, kíméletlen, mindenki ostoba, a bunkó, érthetetlen székelyek is, ahogy nehéz fejükkel nem fogják fel a leg­egyszerűbb dolgokat sem – ennyi sztereotípiát és nevetségessé tételt ez a komikus műfaj elvisel. De a nők ábrázolása (és ez tisztán rendezői kérdés, bár nemigen írt a szerző sem számottevő nőfigurát) elfogadhatatlan, nemcsak azért, mert nincs egy normális nő sem, hanem mert a női test olyan szinten szexualizált és kizsákmányolt, ahogy a férfié nem, és ennek az elnyomásnak a megmutatása nem tudatosít a nézőben semmit, hanem jóváhagy egy jóváhagyhatatlan viszonyrendszert. Az asztalon sokáig minimálruhában idomokat düllesztő, vonagló nők, a csak szexualitása által ábrázolt feleség még bohózati szinten is kínosan egyszerű.

A jelenetek közti váltásokat zenei betétekkel hidalják át – a zenei választások is humorosak, nagyjából az első, legnyersebb, de működő ötlet már pozicionálja kulturálisan a helyszínt. Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy Erdély külföldre szakadt, nosztalgiázó csalogánya, Tamás Gábor „Erdély felől fúj a szél” kezdetű nótája is helyet kapott, a románokat pedig az eredetileg moldáv O-Zone zenekar másképpen nyálas zenéje „írja le”.

Ám amennyire lendületes és innovatív az előadás eleinte az alap­ötletével és kezdeti energiáival, amennyire tétje volt egykori történelmi és jelenbeli viszonyaink villongásainak, úgy halványul mindennek az ereje a második részben. Bizonyára a bohózati forma roppan meg ennyi „történelmi viszony”, ennyi udvari intrika súlya alatt, amelynek céljait, a hatalmi derbiket fel kéne fognunk. Az író végig akarja mondani a történetet, de a jelenhez való kapcsolata, általánosabb hatalomkritikai nézőpontja, ami a mához kötné, elhalványul. Bohózat és tartalma egyre kevésbé találkoznak, és háromórányi anyag ebben a szövegben és előadásban biztosan nincs, túlírtnak tűnik. A sötét, már-már drámai tónusok, amelyeket az előadás második része pe­dzeget a csaták megjelenítésével, a fejedelem meghátrálásával és bukásával, lassan tét nélkülivé válnak, hosszúra nyúlnak, humoruk elveszik.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház vendégjátéka a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Budapesti Nyári Fesztivál, június 18.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány a tettes

A DK-s politikus visszavonulásának mindenki örül. Örül a Fidesz, örülnek azok is, akik őszintén a pokolra kívánják Orbánt és a rendszerét. Hiszen Gyurcsány távozása felér egy beismeréssel: tényleg mindenért ő a hibás.