Az izgalom abból táplálkozik, hogy egy román történelmi figurát láthatunk, kinek diktatúra közben és után emelt lovas szobrából jutott bőven az erdélyi városokba. Kolozsváron például a Fadrusz-féle Mátyás királynak is „pandanja”, s a teret, amelyen áll, nyomban 1919-ben keresztelték az ő nevére, azaz Mihai Viteazulra, a román győzelem szimbólumaként, hiszen Erdély első román fejedelméről van szó. Egy kortárs író, Székely Csaba pedig darabot ír róla, magyarul; igaz, hogy Romániában nem játszották a művet, viszont Szombathelyen igen, s most Budapesten vendégeskedik számos népek előtt. Van, lehet ennek így tétje.
Egy magyarul beszélő Vitéz Mihályt nézünk tehát, a törököt feltartóztatót, az Erdélyt meghódítót, a mai Románia területeinek, egykori fejedelemségeinek első egyesítőjét a 16. században. Magyar (sőt: erdélyi magyar) szerzőtől jelentős alkotói tett, hogy olyan figuráról ír történelmi bohózatot (bár „komikus tragédiának” jelöli), akin keresztül megszólalhat egy magyar–román és összeurópai viszony, még ha történelmi távlatból és a nevetéskultúra felől nézve is. Mihály felemelkedése és bukása vezeti az eseményeket, ám a műfaj követelményei szerint a szóbeli és játékbeli petárdák, a folyamatosan eldurranó komikum a motor. A szombathelyi társulattal dolgozó Béres Attila látványosan nyers, közönséges és mai, az amatőr színház történelmi játékaira utaló groteszk színjátékot teremt, és ez a közönségesség bár riasztó, mégis elfogadtatja magát, mert bumfordi és vicces. A nyelv is komikusan archaizál, kevés és sokszor ismételt fordulattal él („megtépázni az én szakállamat nekem”), így a szöveg, a párbeszédek sokkal hosszabbak, ráérősebbek, s ez hol humoros, hol, mivel egy pörgős bohózatban vagyunk, gátfutáshoz hasonlít. A drámai szöveget rendezői aktuálpolitikai-kritikai utalások tarkítják; ez jó, a textus elbírja.
Ha a román fejedelem egy durva, barbár balkáni medve, egy Falstaff, aki rákap a hatalomra és a hódításra (Bajomi Nagy György elég fajsúlyos e szerephez), akkor Erdély fejelmét, Báthory „Zsigát” egy színes kis homokosnak ábrázolja az előadás, aki inkább megfutamodik a hatalom elől. Ahogy a „bunkó román” belehuppan Erdély díszes trónjába, az kilátásba helyezi a jövőt – a huszadik századot is. A legviccesebb a német-római császár udvara, ahol mindenki németesre szabott, szivárványszínekben pompázó egyenöltönyben nézi a focit a tévében Conchita Wurst társaságában. Ezzel a képpel beértünk a hanyatló Nyugat jelenébe, kedélyes paródiájába. A görög származású köpönyegforgató tanácsadó, kém és kavarógép Mertz Tibor alakításában a legkomolyabban vehető szereplő. Minden nemzet ábrázolása komikus és elnyomó, kíméletlen, mindenki ostoba, a bunkó, érthetetlen székelyek is, ahogy nehéz fejükkel nem fogják fel a legegyszerűbb dolgokat sem – ennyi sztereotípiát és nevetségessé tételt ez a komikus műfaj elvisel. De a nők ábrázolása (és ez tisztán rendezői kérdés, bár nemigen írt a szerző sem számottevő nőfigurát) elfogadhatatlan, nemcsak azért, mert nincs egy normális nő sem, hanem mert a női test olyan szinten szexualizált és kizsákmányolt, ahogy a férfié nem, és ennek az elnyomásnak a megmutatása nem tudatosít a nézőben semmit, hanem jóváhagy egy jóváhagyhatatlan viszonyrendszert. Az asztalon sokáig minimálruhában idomokat düllesztő, vonagló nők, a csak szexualitása által ábrázolt feleség még bohózati szinten is kínosan egyszerű.
A jelenetek közti váltásokat zenei betétekkel hidalják át – a zenei választások is humorosak, nagyjából az első, legnyersebb, de működő ötlet már pozicionálja kulturálisan a helyszínt. Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy Erdély külföldre szakadt, nosztalgiázó csalogánya, Tamás Gábor „Erdély felől fúj a szél” kezdetű nótája is helyet kapott, a románokat pedig az eredetileg moldáv O-Zone zenekar másképpen nyálas zenéje „írja le”.
Ám amennyire lendületes és innovatív az előadás eleinte az alapötletével és kezdeti energiáival, amennyire tétje volt egykori történelmi és jelenbeli viszonyaink villongásainak, úgy halványul mindennek az ereje a második részben. Bizonyára a bohózati forma roppan meg ennyi „történelmi viszony”, ennyi udvari intrika súlya alatt, amelynek céljait, a hatalmi derbiket fel kéne fognunk. Az író végig akarja mondani a történetet, de a jelenhez való kapcsolata, általánosabb hatalomkritikai nézőpontja, ami a mához kötné, elhalványul. Bohózat és tartalma egyre kevésbé találkoznak, és háromórányi anyag ebben a szövegben és előadásban biztosan nincs, túlírtnak tűnik. A sötét, már-már drámai tónusok, amelyeket az előadás második része pedzeget a csaták megjelenítésével, a fejedelem meghátrálásával és bukásával, lassan tét nélkülivé válnak, hosszúra nyúlnak, humoruk elveszik.
A szombathelyi Weöres Sándor Színház vendégjátéka a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Budapesti Nyári Fesztivál, június 18.
