Magyar Narancs: 2012-ben úgy nyilatkoztál, hogy soha eszedbe sem jutott eljönnöd otthonról, Marosvásárhelyről. Mi változott?
Bányai Kelemen Barna: Mindig féltem a váltástól, szeretem a biztonságot. Hogy ez inkább lustaság vagy félelem, nem tudom. Amikor 2006-ban befejeztem a főiskolát, rögtön a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatához kerültem, és kilenc évig éltem egy társulatban, megszoktam azt a társaságot – aztán meghívtak Szombathelyre egy vendégjátékra. Ez volt az a pillanat, amelyik kizökkentett a kerékvágásomból. A kíváncsiságom vezet, és az igényem az új impulzusokra. Otthon úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem, azaz szakmailag visszaigazoltak, szépeket játszom. De az ezzel járó biztonságtól, a megszokástól egy picit megijedtem az utóbbi időben.
MN: Miért?
BKB: Azt éreztem, hogy le vagyok tudva, hogy valaminek kikiáltottak a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, és ez egy idő után bélyeggé vált. Hogy ha én a színpadon a legjobb tudásom szerint próbálok fogalmazni, abban nem biztos, hogy mindig valóban a munkámat látják, hanem valamiféle státuszt. Hallottam már, hogy azt mondják: „Barnikám, mindegy, mit csinálsz a színpadon, az már jó” – és ezzel mélységesen nem értek egyet, és nem is igazán inspirál. Nem éreztem, hogy őszinte vagyok magammal, attól féltem, hogy talán kezdem megúszni a munkákat. Ha elhiszem, hogy nekem már tényleg könnyen jönnek a dolgok, akkor végem van. A váltással most más környezetben és új helyzetekben is kipróbálhatom magam. Spontán döntésről van szó: már megvolt a szombathelyi Weöres Sándor Színház évada, amikor Jordán Tamás feltette a kérdést. Volt két álmatlan éjszakám, aztán döntöttem.
MN: Mennyiben különbözik az erdélyi magyar, a román és a magyarországi magyar színjátszás?
BKB: Ránk és a magyarországi színjátszásra nagyon erős hatást gyakorolt a Sztanyiszlavszkij-módszer, leginkább a mélylélektani realizmus lehetőségeit keressük. Egy magyarországi színész számára ez a munka alapja, indítómotorja, és ez így van Erdélyben is. A román színjátszás sokkal játékosabb. Ők nem teszik fel azt a rengeteg kérdést, amiket a magyar színészek feltesznek: ezt miért csinálom, ezt miért kéred tőlem? Ha megvan a feladat, százféle variációt hoznak egy témára, és nem építik fel annyira tudatosan és elemzően azt a gesztussorozatot, mondatot vagy jelenetet, mint a magyar színész. Beledobják magukat a mély vízbe, minden eszközüket bevetik, hogy megoldják a helyzetet, és majd utána tisztítanak.
MN: Milyen az átjárás a két színházi nyelv között?
BKB: Biztos, hogy akarva-akaratlanul elsajátít az ember új megoldásokat. De sokszor gondolok arra, hogy ez talán vérmérséklet kérdése is. A mi színházunkban egy fedél alatt működik két társulat (a magyar Tompa Miklós Társulat mellett ugyanabban az épületben, szintén Gáspárik Attila igazgatásával a román Trupa Liviu Rebreanu – K. B.), és ez az átjárás biztosan segített abban, hogy találkozzon a két kultúra, és kialakuljon egy egészen sajátos színházi nyelvezet. Ugyanakkor mindig az a lényeg, hogy a rendező és a színész megtalálják-e a közös hangot. Radu Afrim (két rendezésének kritikáját lásd: Látványszínház – a szerk.) mondta, hogy ő azért szeret magyar színészekkel dolgozni, mert minden instrukcióját megpróbáljuk végrehajtani, vérből, nyálból, testnedvekből, zsigerből alkotunk, és gyönyörűnek találja a fejlődés folyamatát a próbákon. Elégünk a színpadon, és neki ez nagyon tetszett.
MN: A román–magyar határon átlépve mit érzel, amikor meglátod a magyar bevándorlóellenes plakátokat?
BKB: Nem tudom, mit gondoljak. Komolyan nem. Próbálom a színházat valamiféle szigetnek látni – nem tudom, ez mennyire tartható. Talán ezért is lettem színész: nem értettem azt a világot, ami körülvesz, és tudtam, hogy kell nekem valami kis sziget, ahol otthon lehetek. Bejárhatnak emberek, nézhetik, amit csinálok, de ne nagyon szóljanak bele. Ez nyilván egy gyerek ábrándja, ami naivnak is tűnhet, de azért van benne valami. Amikor színpadon vagyok, és megy az előadás, az emberek már nem nagyon szólhatnak bele, maximum felállhatnak és kimehetnek, de a világomba, a szigetembe nem tudnak beavatkozni.
MN: Ugyanígy viszonyulsz a „gazdasági bevándorló” fogalmához is?
BKB: Igen, hasonlóan. Figyelj, én lakótelepi gyerek vagyok, és a tömbházban, ahol a nyolcadikon felnőttem, többnyire románok laktak, ahogy az egész környéken is. A keményebb román fiúk rögtön belénk is kötöttek, csak azért, mert nem értették, mit gagyogunk mi egymás között. Mások voltunk, mint ők. Így nőttem fel, de felnőttem. A pontos megfogalmazása annak, hogy mi vagyok én, az lenne, hogy erdélyi magyar, de tudod, Magyarországon román vagyok, ott meg bozgor. De ez valahogy már egyáltalán nem érdekel. Nem tartozom magyarázattal magamnak arról, hogy miért vagyok magyar, ha románul beszélek, vagy miért vagyok bozgor, ha ott születtem, de az anyanyelvem magyar. Én én vagyok, és ennyi.
