Magyar Narancs: Az online színházi előadások korát éljük, a nagy sikerrel játszott nőNYUGAT is látható volt a neten. Az előadásban megidézett nyugatos nők, lányok és asszonyok sorában Kaffka Margitot is alakította. Kaffka 38 évesen, az 1918-as spanyolnáthajárványban halt meg, a fia csak egy nappal élte őt túl.
Für Anikó: Amikor 2010-ben elkezdtük játszani a darabot, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam annak, hogyan halt meg, de most nagyon is eszembe jutott a sorsának tragikus rímelése a mai időkre. A próbák kezdetén ez a szörnyűség csak egy volt az akkori borzalmak sorában. Ha csak a nagyszüleink generációját nézem, hogy min mentek keresztül – volt világháború, éhezés, üldöztetés, óvóhely, bombázás, fagy és lótetem –, meg se kottyan, ami most történik. Persze nagyon is kottyan, isten ments, hogy elbagatellizáljam.
| ||
De tény, a Nyugat körüli nők közül sokan tragikusan végezték. Osvát Ernő felesége öngyilkos lett, csakúgy, mint Holics Janka, Móricz felesége. Kemény sorsok ezek. Hozzám talán Harmos Ilona, vagyis Kosztolányiné áll a legközelebb. Nagyon klassz nő volt. És nagyszerű a Kosztolányi-életrajza is. Babits feleségétől, Török Sophie-tól is olvastam néhány verset, elképesztően magas szinten művelte a költészetet. És azt mondják, Csinszka is elég jó verseket írt. De ezeknek a gigászoknak, a nyugatos férfiaknak az árnyékában éltek. Tudjuk, a jó ellensége a jobb, a férfi élcsapat irodalmi munkássága mellett nehéz volt labdába rúgni. A nyugatos nők közül Karinthy felesége, Böhm Aranka tűnt nekem a legszuverénebb személyiségnek, de hát az ő élete sem volt egy habos torta. Valami irtózatos belső feszültségtől hajtva ámokfutott végig az életen, míg végül Auschwitzban gyilkolták meg.
MN: Munkahelyén, az Örkény Színházban legutóbb A hattyúban láttam, a hercegnő szerepében. Az aznapi előadásban Mácsai Pál egy bravúros mozdulattal úgy igazította meg lábbal az egyik színpadi reflektort, amely az első sorban ülők arcába világított, mintha azt maga Molnár Ferenc írta volna bele a darabba. Ön jónak számít az ilyen „szerepben szerelni” vészhelyzetekben?
FA: Ez is része a színészi munkának. The show must go on, nincs az a beakadt ponthúzó vagy más díszletmozgató eszköz, amit ne lehetne valahogy darab közben megjavítani.
MN: És ha nem a ponthúzó akad be, hanem a szöveg?
FA: A redőny minden színész rémálma. Így hívjuk azt az állapotot, amikor se kép, se hang. Ez tényleg rettenetes, de meg kell tanulni kezelni a helyzetet. Én már korán, pályakezdőként átestem rajta, a Hyppolit a lakájban történt. A partnerem segített ki. Ha mellettem áll a súgó, és ordít a fülembe, azt se hallottam volna meg. Az évek során megtanulja az ember, hogy meghallja a súgót ilyen helyzetekben. Ilyenkor valami szinonima után kutatok a fejemben, vagy onnan folytatom a szöveget, ahonnan már megy. Hál’ istennek, a nézők ebből nem szoktak észrevenni semmit. Legutóbb az Édes Annában volt egy pillanat; egy mondat esett ki, de mentem gyorsan a következőre.
MN: Színpadi röhögőgörcs ellen mi az ellenszer?
FA: Nagyon röhögős vagyok, sajnos nehezen tudom elfojtani, ha netán rám jön. Egy elszólás vagy bármi kiválthatja. Egy vígjátékban még csak-csak elmegy, de egy drámánál baj van. Mit teszel, amikor a veled szemben álló, mérgesen deklamáló kollégának önállósítja magát a bajusza? Ott lobog az orrod előtt. Ilyenkor nagyon nehéz nem meglátni, ahogy minden mondatba beleremeg a bajusz egyik fele.
MN: Híres szerepe volt Az üvegcipőben Adél. A hattyú próbáin biztonságot adott, hogy van már némi jártassága Molnár Ferencben?
FA: Jaj, nincs énnekem otthonosságom semmiben! Még mindig úgy vagyok vele, hogy a bemutató előtt két héttel a legszívesebben elhagynám a pályát. Ilyenkor azt kérdezem, miért nem vitt el az anyukám pályaválasztási tanácsadásra! Az, hogy miként áll össze végül az előadás, a mai napig rejtély a számomra, pedig a századik szerepemen is túl vagyok. Ezt mindenféle túlzás nélkül mondom. És tényleg nem lehet sosem megmondani, mi miért működik vagy miért nem. Egy bukásban ugyanannyi meló van, mint a sikerben.
Amikor például 2014-ben Mácsai Pál előállt azzal, hogy két felvonáson keresztül verseket fogunk mondani, akkor egy-két ember kivételével mindannyian azt gondoltuk, hogy ugyan már! Oké, jön a költészet napja, megcsináljuk, mindenki a legjobbját adja bele, aztán lesz maximum hét előadás. Ez volt az első Anyám tyúkja – most már a századik előadáson is túl vagyunk. És olyan is van, hogy a tutinak gondolt darab tíz előadást él meg csupán.
MN: Volt, amikor komolyan fontolóra vette, hogy elhagyja a pályát?
FA: Én mindig outsidernek éreztem magam. Ebben a mostani, karanténos időszak is csak megerősít. Egyáltalán nem vagyok kétségbeesve attól, hogy nem szerepelhetek. Baromi jól érzem magam így, persze lehet, hogy egy idő után elvonási tüneteim lesznek és megszólal bennem a színészpsziché. Az elmúlt harminc évben szénné dolgoztam magam, jólesik egy kicsit leállni. Most talán törleszthetek a családom felé, akiktől sokszor megvontam magam. Persze nagyon is átérzem azt a félelmet, amit a helyzet okoz, az egzisztenciális félelmek is ott lógnak a levegőben.
MN: Végvári Tamás számos előadásban volt a partnere, Az üvegcipőben is. Népszerű szinkronszínész is volt, akárcsak ön. Szinkronban is dolgoztak együtt?
FA: Ott talán nem, de színpadon sokszor. Apám helyett apám volt. Sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne, ha ilyen klassz apukám lenne, mint ő. Elvált szülők gyermeke vagyok, talán ezért is. Nagyon irigyeltem a lányait. Fergeteges humora volt, huncutul bölcs lénye. Volt egy délután a szöuli vendégszereplésünk alatt, sosem felejtem el. Pedig nem történt más, mint hogy a társulatból néhányan leragadtunk az ő kis szállodai szobájában. Vannak olyan áldott pillanatok, amelyeket ha ugyanazokkal az emberekkel, ugyanott meg akarna ismételni, sosem jönne össze. Nekünk ez a délután abban a szöuli szállodai szobában ilyen volt.
| ||
MN: Olyan színészek tartoznak az ön szinkronrepertoárjába, mint Cameron Diaz, Uma Thurman, Sandra Bullock, Charlize Theron és Kovakövi Vilma, akinek eredetileg Psota Irén volt a magyar hangja.
FA: A nagy kedvencem Cate Blanchett, az Elizabethben és Jarmusch Kávé és cigarettájában voltam a hangja. Ez a munka nem a hang változtatásáról szól, amikor szinkronizálok, el kell játszani ugyanazt a szerepet, amit az tesz, aki a kamera előtt áll. Csak én nem látszom, az én alakításom a hangomból áll. És sosem szabad másolni. A Frédi és Béni esetében tényleg csodálatos volt az eredeti – Csákányi László, Psota Irén, Márkus Lászó, Váradi Hédi alkotta – négyes, de Psota Irént utánozni? Ki van zárva. Tökéletes Vilma volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Nagyon nyeltem akkor is, mikor a Mazsola hangoskönyveket csináltam, hiszen Havas Gertrúd olyan csodálatos volt a bábfilmben. Aztán valahogy megtaláltam magam Mazsolában.
MN: Nagy Ervin tavaly heves szavakkal ostorozta a szinkronpiaci viszonyokat, a színészeket sújtó áldatlan állapotokat. Változott valami?
FA: Örültem, hogy történt valami összefogás, tény és való, hogy méltatlanul olcsón kellett dolgoznunk. Kíváncsi vagyok, lesz-e ennek gyakorlati következménye.
MN: Az összefogás, illetve annak a hiánya kurrens téma manapság. Az Örkény igazgatója, Mácsai Pál például az év elején, a kormány kultúrpolitikai húzásaira reagálva, keserűen nyilatkozta, hogy nincs színházszakmai szolidaritás (lásd: „Mindenki magányos”, Magyar Narancs, 2020. január 9. – a szerk.).
FA: Minket, színészeket nehéz összefogni. Létezik ugyan színészszakszervezet, vannak érdekképviseletek, amelyek összefognának bennünket, de ez tényleg nehéz ügy. Egyrészt azonosak az érdekeink, másrészt meg nem. Ez egy individualista pálya. Mindig van olyan kiskapu, amin valaki ki fog bújni.
MN: Azért lelkesítően hatott a színházi szabadságért tartott, tavaly decemberi, Madách téri tüntetés?
FA: Egyáltalán nem volt lelkesítő, hiszen ami előidézte, az minden volt, csak nem lélekemelő. De nagyon jóleső érzés volt, hogy ennyien kint voltak és közösséget vállaltak velünk ebben a kérdésben.
MN: Mielőtt bezártak a színházak, hat futó darabja volt az Örkényben: Édes Anna, Hamlet, A hattyú, A legyek és a két Anyám tyúkja. Karban kell tartani a szövegeket a kényszerpihenő alatt?
FA: Nem tudom, általában a színészagy hogyan működik, de az enyém olyan, hogy amiről tudom, hogy még kell, az ott is marad a fejemben. Amit viszont levettünk, az heteken belül nyomtalanul eltűnik. Kivétel ez alól a nőNYUGAT, amit most is el tudnék mondani végig, szinte hibátlanul. Szerintem mindnyájan, akik játszottunk benne, így vagyunk vele, annyira belénk égett, annyira szerelmetes előadás volt.
MN: Ha azt mondanák, holnap nyit a színház, akkor Gertrúd, Vizyné és a többiek gond nélkül előjönnének?
FA: Abszolút. Természetesen át kell majd nézni a szöveget. Az „aludjunk rá egyet” gyakorlata nálam jól működik, ezért én mindig az előadást megelőző este szeretem ezt a felidézést. Ezzel természetesen még nem a szerep van kész, csak a szöveg. Nevezzük konyhakész állapotnak.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. május 28-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
