Magyar Narancs: Egy 2018-as interjúban arról beszéltél, hogy mennyi stresszt és szorongást okoz számodra a színészi munka. Változott ez az elmúlt négy évben?
Vilmányi Benett: Valójában igen. De ennek már nincs olyan sok jelentősége, mert eldöntöttem, hogy nem szeretnék annyira szerepelni. Tudom, ennek látszólag ellentmond, hogy épp egy monodrámát csináltam, de az egy régi tervem mostani megvalósítása volt. Ezzel még tartoztam Zsámbéki Gábornak, aki az osztályfőnököm volt az egyetemen, ő adta ugyanis feladatként nekünk ötödéven, hogy készítsünk egy monodrámát. Akkor nem készültem el, bár sokat dolgoztam vele. Az 1 V 1 ennek a munkának az eredménye.
MN: És mit szeretnél csinálni?
VB: Ami jelenleg nem okoz stresszes helyzeteket és frusztrációt, az a tanítás. Drámatanár vagyok a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban és az Erzsébetvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola és Szakgimnáziumban. Emellett hosszú távú tervem, hogy szerzői színházat csináljak: írni és rendezni szeretnék.
MN: Társulati tag voltál a Radnótiban. Ez a terv is közrejátszott abban, hogy eljöttél onnan?
VB: A társulati létben az a nehéz, hogy kiszámíthatatlan. Nem tudod, hogy a színház vezetése kiket fog meghívni rendezni, hogy az egyes előadásokban milyen szerepeid lesznek. Nincs rá garancia, hogy folyamatosan jó feladatokat kapsz. Mindemellett persze voltak nagyon jó munkáim. De amelyeket igazán szerettem, és nagy feladatom is volt bennük, azok nagyon keveset voltak műsoron. Ilyen volt például Zsótér Sándorral a Kakukkfészek vagy Fehér Balázs Benővel A játékos, és Hajdu Szabolccsal is nagyon szerettem együtt dolgozni.
MN: A színészet nagy monotóniatűrést követel. Hogy van ez egy saját monodrámánál?
VB: Ebből a szempontból ez a legnehezebb dolog, amit eddig csináltam: végig én vagyok a színpadon, végig én beszélek, saját szöveget mondok. Elkerülhetetlennek látom, hogy előbb-utóbb hullámvölgybe kerüljek, és nagy kérdés, hogy onnan hogyan tudok újra feljönni.
MN: Ez a völgy a rutin?
VB: Nem, inkább az az érzés, amit valószínűleg minden színész megtapasztal időnként: hogy arra gondol közben, legyen már vége az előadásnak. Nem szabad, hogy ez eluralkodjon rajtam, mert akkor elveszítem a kapcsolatot a nézőkkel, és nem a darabra, az előadásra fókuszálok, hanem arra, hogy valahogy visszatornázzam magam.
MN: Van erre módszer?
VB: Először is felfogni, tudatosítani, hogy épp ez történik. Aztán egy nagy levegőt kell venni, és összpontosítani az energiáimat. Fontos, hogy tudjam saját magamat is szórakoztatni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
