Horváth például Gorkij mellett a legnépszerűbb a nevezett színházban: ez a két, jórészt a múlt század első harmadában alkotó szerző újabban különös figyelemnek örvend a nagyszínpadon. Persze aligha véletlen, hogy épp hozzájuk ragaszkodnak ennyire a műsortervezéskor, függetlenül attól, hogy Zsámbéki Gábor vagy Máté Gábor az igazgató: a társadalmi közeg, a romlás, az anyagi lecsúszás aprólékos ábrázolása éppúgy jellemző az amúgy teljesen eltérő dramaturgiai rendszereket alkalmazó íróknál, mint a nyerses életábrázolás, a szereplők bonyolult viszonyrendszere, vagy az erkölcsi dilemmák körbejárása. Az 1982-es indulás óta tudhatóan fontos szempontok, témák ezek a hazai színháznak ebben a konzekvensen szigorú szegletében, a hozzá való gyújtóanyag úgyis az utcán hever. A siker mégsem garantált: Horváthtól nem élt meg nagy szériát a Mit csinál a kongresszus? (r.: Ascher Tamás), a Mesél a bécsi erdő (r.: Zsámbéki) pedig korrekt előadás volt, de ezzel az előnyeiről és a hátrányairól is elmondtunk mindent. Magyarán felettébb logikus lépésnek tűnt Bagossy belekeverése a Katona Horváth-ügyleteibe, aki már az Örkényben is megmutatta jó pár évvel ezelőtt - merész formai minimalizmusra épülő Kasimir és Karoline-rendezésével -, hogy tud bánni a szerzővel. Lehetett benne bízni, hogy az új premierrel frissesség járja be az elkényelmesedésre amúgy hajlamos nagyszínpadot.
Ez végül így is történt, meg nem is. A radikalizmus elmaradt: a redukált, egy markáns ötletre épülő színpadkép iránt máskor érzékeny rendező most a Katona hagyományaiba is jól illeszkedő térbe és puritán látványvilágba (néhány kellék és kész) helyezi az állomásfőnök szétesésének történetét. A játékmód alapja szintén a helyi erősségnek számító ironizáló-önreflektív karakterszínészet, az előadás sodra mégis feszesebb, sűrűbb, mint az itt megszokott, és ez a rendezői kvalitás eredménye. A banális pillanat tragikussá válása ebben a kisvárosi Bűn és bűnhődésben a szatíra, a krimi és a melodráma műfaját is érinti, a sokszínű anyagot Bagossy színházi nyelve finoman adagolja és építi fel, a sugalmazó zenei betétekkel és a világítással sejtelmesen hideg, ám mégsem ködösítő, hanem tiszta atmoszférájú közegbe ágyazza. Ennek eszköze az a tisztító sűrítés, amely Bagossy előadásait amúgy is jellemzi. Fókuszál és kiemel, így a nézői figyelmet is a lényeg köré tömöríti, miközben feszültséget is teremt. Egyik visszatérő stilizált fogása a kimerevítés: amikor a szereplők egy része szoborrá dermed, míg mások folytatják jelenetüket - maníros húzásnak hangzik, mégis működik.
Ahogy az előadás is. Kiemelendő a főszereplő Keresztes Tamás kisfiús, kívülálló, majd elszabaduló Hudetze. Köré épül minden: Kocsis Gergely ügyésze a kihallgatási jelenetben, Jordán Adél rosszmájú pletykaasszonya a boltos jelenetben villan, de hogy Fullajtár Andrea nem unja-e a boldogtalan asszonyokat szakmányban produkálni, abban azért nem vagyunk biztosak (igaz, Keresztesnek is két éven belül ez a második Woyzeck-közeli élménye). Afelől viszont nincs kétségünk, hogy Pálmai Anna játékának némi játékosság lassan azért jót tenne. Nincs sok kunszt Rajkai Zoltán csendőrében, de amikor azt mondja a vendéglős lányának meggyilkolása után (a tettes még ismeretlen), hogy nyilván erre kóborló "cigányok" voltak, az olyan erős, hogy azt hisszük, belenyúltak a szövegbe (pedig nem). A szikár, egyszerű mondatokat különben se bántják, inkább árnyalják a szöveg alatti játékkal. A végével azért nem tudnak mit kezdeni: Horváth ezt a részt nem oldotta meg, a némiképp stilizált, ám alapvetően realista játékmód fejest ugrik az érzelgősségbe.
De csak kicsit bántó epizód ez. Rövid az előadás, kurta száz perc. Pontos, végiggondolt, lényegre törően elemzett, friss munka, és egyre szomorúbb. Korántsem azért, mert az átütő erő mégis hiányzik belőle.
Katona József Színház, október 20.
