Az a baj, hogy a pofon soha nem jó ritmusra jön – erős volt a felhozatal a Thealter fesztiválon

  • Sándor Panka
  • 2022. augusztus 10.

Színház

Idén 32. alkalommal rendezték meg Szegeden a Thealter Nemzetközi Színházi Fesztivált. A válogatás tükrében egyértelmű, hogy a szervezők nem a legpopulárisabb műfajok mentén alakították a programot. A prózai előadások mellett láthattunk performanszt, zenés előadásokat, négy bábelőadást és kiemelkedően sok, hét monodrámát is. Feltűnő a fiatalabb generációk erőteljes jelenléte is. Az utolsó három napot szemléztük.

Augusztus 4-én a Régi Zsinagóga kertjébe a Ptah Theater a Róza és Alfréd történetét hozta el. Domonkos Ágnes és Mykola Bondarchuk egy idős párt játszanak, a fejbábokat a térdükre ültetve. Az öregek rádiót hallgatnak, és a zenék fiatalkori emlékeket elevenítenek fel bennük. Egy szó nem hangzik el az egész előadás alatt, de nincs is rá szükség: pontosan értünk minden gesztust, minden mozdulatot. Incselkednek egymással, civakodnak, de abban is szeretet van, ahogy egymás agyára mennek.

A félórás bábelőadás után Vilmányi Benett 1v1 című zenés stand-upját láthatjuk. (A darabról korábbi kritikánk itt olvasható.) A nap utolsó előadása pedig a FreeSzfe és a Gólem Színház közös produkciója, Ladislav Fuks Mundstock úr című darabjának bábos változata (kritikánk).

Ahogy Jászay Tamás, a fesztivál művészeti tanácsadója hangsúlyozza, a fesztivál fontos célja a női történetek beemelése. Tökéletes példa erre a MáSzínház Anya-e vagy? című előadása, amely a pénteki nap első előadása volt. A monodráma bemutatja a Huzella Júlia által alakított nő útját egészen a terhességi teszt megvásárlásától kezdve az anyaság mindennapjainak megéléséig. A szöveget Róbert Júlia írta az alkotók személyes tapasztalatai alapján és Bakonyvári Krisztina rendezte meg.

Látjuk, ahogy a főszereplő egyszerre próbál megfelelni a külső elvárásoknak és reflektálni is egyben saját érzelmi állapotára az új életfeladatával kapcsolatban. A szülési jelenet, ami „tiszta wellnessnek indul”, tökéletesen ábrázolja, hogy mekkora traumát tud okozni mindez az anyának. A komplikációk miatt ugyanis egyetlen másodperc alatt csúszik ki a kontroll a szülő nő kezéből, kiszolgáltatottsága fájdalmasan tárul elénk. 

 
Anya-e vagy?
Fotó: Oláh Gergely/Thealter.hu

Az alkotók igyekeznek minden tabut ledönteni, ami az anyaság kapcsán felmerülhet. Van itt szó beöntésről, bimbóvédőről, gátsebről, de leginkább arról, hogy mit lehet kezdeni az anyasággal megkapott újfajta identitással, és hogy miképp lehet figyelmen kívül hagyni a belső hangot, amelyik nap mint nap azt ismételgeti: szar anya vagy. Van, aki Facebook-csoportokhoz kapcsolódik, hátha ott segítségre lel, más hősanya lesz, de a vége ugyanaz: a folyamatos kudarcélmény. Hiszen lehetetlen mindent úgy csinálni, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Egyáltalán: hol az a nagykönyv? Az anyaságnak nem csak eufóriája van, hanem csúnya és riasztó mélységei is, ezek pedig ugyanúgy hozzátartoznak a valósághoz, részei annak, hiába minden igyekezet ezek elfedésére. Hihetetlenül fontosak az ehhez hasonló előadások, azzal, hogy kimondják azokat a dolgokat is, amiket a legtöbb anya még saját magának is csak félve mer bevallani, elfogadhatóvá, feldolgozhatóvá teszik azokat. (A darabról korábban itt írtunk.)

A Szegedi Nemzeti Színház balett-termében kap helyet Annie Baker Körtükör című előadása, és talán nem is lehetett volna ennél tökéletesebb helyszínt kiválasztani. A KV társulat már 2019-es Médeia előadásával – mely abban az évben szintén szerepelt a Thealteren – foglalkozott a pszichodráma témájával, most pedig egy csoportterápia folyamatát nézhetjük végig. Egy vidéki kisvárosban Márta (Urbanovits Kriszta) szervezi a csoportot, akinek szakmai felkészültségével kapcsolatban felmerülnek kérdések, kezdve ott, hogy saját férje, Vilmos (Terhes Sándor) is részt vesz a foglalkozásokon (kritikánk).

A Grand Caféban két ember beszélget. Meghitt hangulat, andalító zongoraszó. Ez a FAQ Színház Gyakran ismételt kérdések „interjúszínháza”, a két ember pedig Őze Lajos és Gobbi Hilda, illetve az őket alakító Martinkovics Máté és Messaoudi Emina. 2018-ban végeztek a Fullajtár-Zsámbéki osztályban, most színműs élményeikről mesélnek, kiderül, hogy pályakezdő színészként hogyan kapcsolódnak az elődőkhöz. Al Farman Petra dramaturgiai munkájának eredményeként a valós interjúkból idézett szövegek és a színészek személyes élményei, véleménye finom hálót alkotva szövődik össze.

A legnagyobb természetességgel váltanak szerepből önmagukra (ami persze egy előre megírt önmaguk, így ugyanúgy szerep). Nem a tökéletes imitáció a fontos, a színészóriásokat inkább csak megidézik egy-egy gesztus erejéig. A hanghordozásból, testtartásból rögtön egyértelmű, mikor váltanak. Őze interjúvolja Gobbit, majd Gobbi Őzét, Martinkovics Messaoudit, és így tovább, a lehetséges összes változatban. Az előadás végén nekünk is alkalmunk van kérdéseket feltenni nekik, őszinte beszélgetés alakul arról, hogy mit is jelent ma színésznek lenni Magyarországon. 

Az utolsó nap első előadása a Színműhely Produkció Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – Z generációs pandémia paradigma című előadása. Lezárások és kezdések. Olyan érettségiző, vagy éppen egyetemet kezdő társaságról van szó, akiknek az életét a karantén olyan pillanatoktól fosztotta meg, amit már soha nem fognak visszakapni. Akik éppen most robbantak volna bele a felnőtt(ebb) korba.

A fiatalok meglepően nyíltan politizálnak, az előadást követő beszélgetésből az is kiderült, hogy őket egyértelműen ez a vonal izgatta. Esetlenségeivel együtt végtelenül őszinte és bátor, amit látunk. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy beengednek minket világukba, hiszen kicsit olyan néha, mintha naplóbejegyzéseket olvasnánk. Ez az előadás valóban a Z generációról szól, senki más nem tudta volna ennyire hitelesen megírni és színpadra állítani. Lerombolják a róluk szóló sztereotípiákat, bátran vállalják a véleményüket aktuálpolitikai kérdésekben, alapjaiban kérdőjelezik meg az oktatási rendszert és nem félnek elénk tárni a lelküket. 

A Szegedi Nemzeti Színház produkcióját láthattuk ezután a kisteremben. Cédric Chapuis: Élet-ritmusra című darabját itthon még nem játszották, most Varsányi Anna dramaturg kitűnő fordításában hallhatja a magyar közönség. A monodráma főszerepét Medveczky Balázs játssza, a rendező Hojsza Henrietta, aki 2020-ban végzett Horváth Csaba osztályában. Adrien Lepage autista (bár ez egyszer sem hangzik el) kamaszfiú, életének egyetlen értelme a dobolás. Az iskolában bukdácsol, minden idejét a mosóporos dobozok püfölésével tölti, amíg nehezen, de végül megkapja élete első dobszerkóját.

 
Élet-ritmusra
Fotó: Szabó Luca/Thealter.hu
 

Végtelenül szerethető karakter, akivel azonban a környezete nagyon kegyetlenül bánik. Ő ezt alig, mi annál jobban érzékeljük. Minimálisan sem tudják, akarják megérteni, hogy egyszerűen máshogy működik, mint a többség. Ő maga csak azt kifogásolja, hogy a pofon soha nem jó ritmusra jön. A traumatizáló élethelyzeteket szinte lényegtelen körülményként említi csak, amik elveszik az idejét a dobolástól. Azért, hogy szenvedélyének élhessen, bármilyen áldozatra képes, sőt ezeket nem is áldozatként éli meg, hiszen számára nem léteznek a számunkra természetes iránytűk. A zenén kívül más nem jut be a lelkébe. „A dobolásban az a zseniális, hogy nem kell hozzá hangszer” – árulja el nekünk már az elején, majd a mondat fájdalmasan koppanva, teljesen új jelentéssel telik meg a végére. 

Medveczky egymaga testesíti meg az összes karaktert, de játéka annyira intenzív,  hogy szinte elfelejtjük, hogy egyedül van a színpadon. Az izgalmas koreográfia klasszikus táncos elemei közé keveredik a dobbal való mozgásos párbeszéd és a szinte artisztikus mutatványok. Kivételes alakítást nyújt, csodálattal bámuljuk, hogyan képes ennyire megtölteni a teret jelenlétével, táncos és dobos képességei önmagukban is bámulatra méltóak. Az előadás egyértelműen fénypontja az idén is változatos programmal jelentkező fesztiválnak.

(Borítóképünkön a Mundstock úr című előadás egy részlete) 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk