Temesvár szinte közmondásos multikulturális sokszínűsége legjobban épp a színházzal illusztrálható, hiszen egy épületben működik az önálló román, magyar és német nyelvű társulat, illetve az opera. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Német Állami Színház a külön bejáratú, kisebb játszóhelyen osztozik. A Csiky kimondottan fiatal társulata évente vagy négy nagyszínpadi, egy-két stúdió- és egy-két bábos előadást mutat be, ezek nagy része Budapestre is eljut. A fesztivál ideje alatt délutántól hajnalig tele a ház, az összesen mintegy kétezer látogató nagy része több napig marad.
Sok a visszajáró vendég, hiszen a mai formájában hét éve üzemelő TESZT nagy hangsúlyt fektet a közösségépítésre, a szakmai partnerségek és a személyes kapcsolatok fenntartására. Ebből is következik a program szabálytalansága. A meghívott előadásokat Balázs Attila, a színház színész-igazgatója és Gálovits Zoltán művészeti vezető válogatja, több szempont alapján. Adott a fesztivál nevében is rögzített területi merítés, a három országot összerántó Duna-Körös-Maros-Tisza eurorégió, leánykori nevén a Bánság színházi világainak bemutatása, vagyis a térség szerb, román, magyar és német intézményeinek találkozása. Nem akartak azonban lemondani a budapesti színtérről sem, ráadásul az évek során bensőséges kapcsolataik alakultak ki egyes színházakkal, amelyeket mindig igyekeznek meghívni, és amelyekkel így vagy úgy dolgoztak vagy dolgozni fognak. Ezt a képletet bonyolítja még a nem kizárólagos, de érzékelhető vonzalom a kísérletezés iránt, az anyagi és térbeli korlátok, illetve a művészeti tendenciákra való figyelem. Utóbbi azt jelenti, hogy amennyiben a válogatók érzékelnek domináns folyamatokat a régióban és Magyarországon, akkor azok jelenlétére finoman ráerősítenek; így kerülhettek előtérbe egy-egy évben a zenére, illetve a mozgásra kiemelten építő előadások, a szerzői színház, vagy idén a múltfeldolgozás. Ez a látszólagos összevisz-szaság meglepően produktív. A TESZT nem egy régió seregszemléje, nem az évad legjobb előadásainak gyűjtőhelye, nem tematikus találkozó és nem produkciós műhely, de voltaképpen mindegyik egyszerre. Magyar és nemzetközi fesztivál, amelynek nincsenek díjai, de vannak céljai, és ezek szerencsére folyamatosan alakulnak.
Az idei kínálatban - illetve az általam látott öt nap műsorában - kevés volt az igazán átütő erejű, de még kevesebb az érdektelen produkció. A színpadon és a nézőtéren is megjelenő többnyelvűség felerősítette a közösségi emlékezet problematizálásának hatását. A Nézőművészeti Kft. például lengyel darabot hozott (A zsidó), de a holokauszt és a kommunizmus feldolgozatlanságával szembesülő tantestület kamaradrámája evidensen egyetemes, bár sajnálatosan papírízű tanmese. A pesti Katona és a Szabadkai Népszínház koprodukciója (Vörös) a bácskai hideg napokat és a szerb megtorlást idézte fel, amit az újvidéki Neoplanta helyezett tágabb, konkrétan 250 éves kontextusba. A helyi román színház Egyszer volt Temesváron című előadása ugyanúgy a közösség titkaiban vájkált, mint a Herta Müller botrányt kavaró novelláit színre állító Állami Német Színház. Hogy Pintér Béla miről beszél a Titkainkban, azt nem részletezném, ellenben meglepő volt, mennyire eleven Sziveri János két ország és két politikai oldal között elveszett élete és életműve - ezekből Táborosi Margaréta rakott össze érzékeny és egzaltált revüt. A angolok elnyomása alatt nyögő írek életét megzenésítő és megmozgató Irtás húsz perccel hosszabb a kelleténél, de még legalább háromszor megnézném - amit eddig is megtehettem volna Budapesten. Ellenben a Trafót igazgató Nagy József és a letaglózó színész, Bicskei István kettőse (Wilhelm-dalok) még nem járt a fővárosban, így talán ők okozták a legváratlanabb örömöt.
Utolsó este a művészeti vezetővel abban az irodában beszélgetek, ahol két nappal korábban egy improvizációban az igazgató úr tanította ízes erdélyi káromkodásra Bánki Gergőt. Gálovits sorolja, mitől lesz élő a fesztivál. Kárpáti Péter és a Titkos Társulat vajdasági és temesvári színészekkel készített három éjjeli színházi jamet; Határutak címmel tanulmánykötetet jelentettek meg; készült egy táncos koprodukció, amelynek próbáit bárki követhette a fesztivál alatt, Urbán András vezetésével együtt workshopoltak a messziről jött színészhallgatók; míg a buzilobbi hipnotizőr szekértolói, vagyis a pesti dramaturgosztály fesztiválnaplót és faliújságot szerkesztett. Már csak a szakmai beszélgetéseket kellene kritikusokkal feldobni, vetném közbe, de ezen a ponton benyit az irodába egy vidám román hölgy kanáriszínű hajjal, és valamiért közösülni kezd az ajtóval. Ez már előrevetíti a fesztivál utolsó emlékezetes színházi pillanatát: Müller Péter Sziámi koncertjén Thuróczy Szabolcs áll a zenekar előtt, és csinál valamit, ami éneklésnél biztosan több, táncnak mégsem nevezném.
Temesvár, május 24-31.
