Megkésettségről tehát, úgy lehet, ebben az esetben már egyáltalán nem is érdemes beszélnünk, kizárólag a lelkesült örömről, hogy valahára mégis elérkezett hozzánk ez a kettős természetű "Musical Drama", címében az antik mitológia ugyancsak kettős arculatú, isteni erényekkel és emberi gyengékkel egyaránt felruházott héroszának nevével. Ő azonban csupán cím-, de nem főszereplője az opera színpadi műfajától megannyi fájdalmas csalódást és néhány gutaütést követően eltávolodott komponista 1744-es alkotásának. A főszerep ugyanis a férjét veszett féltékenységével (és mint közismert: Nessus ingével) elveszejtő Déianeiráé, vagy talán még inkább magáé a pusztító szerelemféltésé. Ezt a kórságot énekli meg a mű egyik legsikerültebb kórusszáma (a "Jealousy! Infernal pest" a második felvonásból), s ez az érzés fűti fel a párjelenetek javát is, különös drámai intenzitást biztosítva a cselekmény számára.
Éppen egy nappal a magyarországi bemutató előtt a Mezzo műsorán a Herkules egyik párizsi előadása szerepelt: William Christie vezénylete alatt, Luc Bondy rendezésében s a nagyszerű Joyce DiDonatóval a féltékeny félistenné szerepében. Meglehet, ez a véletlen egykönnyen sportszerűtlen összehasonlítgatásokra ragadtathatna minket, ám az önmérséklet ezúttal jóval kifizetődőbb hozzáállás, hiszen a Művészetek Palotájában látható produkció zenei-énekesi nívója valójában majd' mindvégig legfeljebb egy-két vonással maradt Christie-ék teljesítménye alatt. Köszönhetően legelsősorban Vashegyi Györgynek, aki jószerint maga is egyfajta hérosz: a régizenélés magyarországi kultúrhérosza, a stílusérzék és a muzsikusi-tudósi alázat hazánkba rendelt hősi ügyvivője. Két együttese, a minden akcentusában hiteles Orfeo Zenekar és az engedményekre mindössze az idiomatikus angol kiejtés terén kényszerülő Purcell Kórus csakúgy Vashegyinek köszönheti létét, aminthogy az este énekes szólistái is a karmesternek lehettek hálásak a zenei-drámai folyamat egyszerre ízléses és inspirálóan lendületes irányításáért.
Az énekesek közül az első méltató említés okvetlenül a pompás Vizin Viktóriát illeti, hiszen a világjáró fiatal mezzoszoprán az első pillanattól gyönyörű szólamformálással és komoly indulati tőke felett diszponálva keltette életre a férje csapodárságát - a mitológia szerint amúgy aligha minden ok nélkül - feltételező és az emésztő féltékenységtől vérig kínzatott Déianeira alakját. Kár, hogy Vizin tébolyábrázolása olykor érezhetően túlhabzott, s így azután a fentebb emlegetett féltékenységi kóruskommentár alatt az énekesnő eljátszotta nekünk Ophelia, Lammermoori Lucia és Kund Abigél mindahány bomlott gesztusát. (Egyébiránt a barokk operák vélelmezett játékmodorával rokonítható módon, ám sajna, érezhetően kontrollált manírokat sorjáztatva, ami így hamar zavaróvá tette e némajátékos perceket.) Oldalán Kovács István olyan férfinak tetszett, aki nem csupán a hitvesi féltékenységre, de az istenné emelkedésre is érdemes: átható basszusa uralta a teret, diadalmas jelenléte igazi nagyvadat mutatott (sokkalta inkább, mint pár hónapja az operaházi Don Giovanni becsülettel kivitelezett címszerepében), s férfiméltósága Herkules végső kínszenvedésével még a korábbiakhoz képest is fejedelmibbnek körvonalazta a halálra sebzett Zeusz-fit. A csupán vélt szerelmi háromszög harmadik tagját, a rab Iolé hercegnőt Szutrély Katalin érezhető elfogódottsággal és némiképp sérülékeny muzikalitással, vonalérzékében meg-megbotolva adta. Megyesi Zoltán mint jó gyermek és epedő ifjú, míg Cser Krisztián mint hírközlő és isteni szócső tett ki magáért.
A szcenírozás főterhét felvállaló Káel Csaba ezúttal sem kívánt a mű elé-fölé kerülni, s ez a mértéktartás minden irónia nélkül rokonszenvesnek, sőt tiszteletre méltónak ítélhető. Csakhogy ez a következetes rendezői understatement gyakran a mélyebb érdeklődés hiányának és a passzivitásnak a látszatát kelti a nézőben, s mi tagadás, éppenséggel a Herkules esetében is túlzottnak tűnt Káel üres látványelemek (ezúttal változatos színeket mutató kockák meg kivetített 20. századi festményrészletek) és tétova mozgások mögé hátráló visszafogottsága. Az olyan furcsaságokon pedig végképp fennakadhatott még a publikum jóindulatú többsége is, hogy a máglyahalálát hegytetőre eltervező Herkules utoljára vajon miért is vezettette magát épp az ellentétes irányba, vagyis lefelé, a pódium alá. A rendezést látvánnyal kiváltani kész produkció komoly feladatot rótt a Manier divatszalon tulajdonosára, Németh Anikóra, aki ruháival alighanem csak részben válthatta be az előzetes reményeket. Mert bár a szereplőkre kiszabott öltözékek a hétköznapi értelemben teátrálisnak bizonyultak, valódi jelmezeknek, vagyis színpadi jelként azonosítható mezeknek nem tekinthettük e jobb-rosszabb kreációkat.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 21.
