„1957-ben 1957-es módon kell gondolkozni, műsort csinálni és játszani” – a Nemzeti Színház 1957. február 18-i társulati ülésén többek közt ezzel a kikezdhetetlenül bölcs iránymutatással szolgált tagjai számára a régi-új igazgató, Major Tamás, ám ekkor alighanem még ő sem tudhatta bizonyosan, hogy voltaképpen mi is értendő az „1957-es módon” taktikus fordulata alatt. Igaz, neki ekkor még volt egy hónapja a korkívánalmak fölmérésére (és tevőleges alakítására), hiszen az őszi harcok nyomán károkat szenvedett Blaha Lujza téri színház csak március végén nyitotta meg újra a kapuit.
Major és a magyar színházi élet többi szereplője ekkoriban mindenekelőtt a kialakult helyzet alapvető ellentmondásosságát észlelhette. Azt a furcsa konstellációt, hogy a színházi társulatokig is elérő megtorlás folyamatával párhuzamosan hirtelen szabadabbá és ezáltal színesebbé válhatott a színházak műsora. Vagy azt, hogy a rossz modorú művelődésügyi miniszter, Kállai Gyula és az épp emelkedő csillagú miniszterhelyettes, Aczél György még nem fogja oly szorosan a gyeplőt, de nem is osztja olyan bőkezűen a kockacukrot, mint a megelőző évek kultúrpolitikai főidomárjai. Mindebből az átmenetiség állapotát ismerhették föl a tapasztaltabbak, ám hogy ilyenkor merrefelé is kell vagy lehet mozdulni, azt ők sem mindig tudták pontosan fölmérni.
Az aktualizálás veszélye
Az egyik logikus irány a korábban a színpadról száműzött polgári szerzők darabjai felé vezetett: Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Bíró Lajos, mi több, még Zilahy Lajos drámái is újra előkerültek – és többnyire közönségsikert arattak. Ennél merészebb kísérlet volt a nyugati nyitás, amely persze hangsúlyozottan „haladó” szerzők és művek közönség elé bocsátását célozta, ám még így is törvényszerűen kiváltotta a balszéli bírálók támadásait. Merthogy ez is az átmeneti időszak sajátossága volt: Kádáréktól balra is létezett egy hangos tábor, amely a Táncsics Kör, az Élet és Irodalom meg a Magyarország felől támadott minden föllazulást.
Ez történt például akkor is, amikor a Magyar Bálint igazgatása alatt mind markánsabb profilúvá váló, vagyis a vígszínházi múltját lassanként felvállaló Magyar Néphadsereg Színháza 1957 októberében bemutatta a Teaház az augusztusi holdhoz című amerikai vígjátékot. A Japán amerikai megszállását jelenetező, „imperializmusellenes” darab ugyanis úgymond túlságosan operettesre sikeredett. Ráadásul, ahogy azt a Magyarország cikkírójának aggályait visszhangzó ügynök, a Cyrano fedőnevű Szakáts Miklós színművész jelentette: „Már a protokoll közönségnél is érezhető volt a szöveg aktualizálás veszélye, ami a későbbiek folyamán, szerintem veszélyes tüntető nyíltszíni tapsokban fog folytatódni. Páger […] mondta is, hogy ő ezt majd úgy játssza, hogy nem lesz ember, aki nem értené, milyen megszállókról van szó.”
A közönség magatartása, aktív részvétele az értékelés és az értelmezés munkájában ekkoriban másutt is forró hangulatú és kockázatos estéket hívott életre. Ennek legemlékezetesebb példája a Madách Kamara Színházban bemutatott Németh László-dráma, a Széchenyi esete volt. Az 1957. májusi premier és az azt követő néhány előadás ugyanis olyannyira találkozott a közönség aktuális történelmi hangulatával, hogy a rendszeresen tüntető tapsokkal kísért produkciót (a címszerepben az előző években meghurcolt Tímár Józseffel) kilenc előadás után betiltották.
Az átmeneti időszak másik jellegzetessége a színészek ambivalens helyzetéhez kapcsolódott, hiszen ők ’56 után egyszerre értékelődtek föl és le: föl a közönség és le a politika szemében. A színésztársadalom, amely erősen kivette a részét a forradalmas napok eseményeiből, ekkoriban igencsak mozgásban volt. Vezető művészek és kisebb színészek egész sora hagyta el az országot (Szörényi Éva, Ferrari Violetta, Szabó Sándor stb.), sokan büntetésből vidékre kerültek, másokra börtön várt, de más, egészen különös egyéni utak és irányok is akadtak. Mensáros László például debreceni forradalmi bizottmányi tagból előbb bő esztendőre budapesti színész lett a Madáchban, és csak ezután tartóztatták le és ítélték el 56-os magatartásáért. A disszidens színészek egy része kisebb-rövidebb idő után hazatért: Molnár Tibor, Alfonzó vagy épp a Dalolva szép az élet Szving Tónija, azaz Pongrácz Imre, aki előbb Kanadában próbálta kereskedelmi ügynökként megvetni a lábát (a hazai sajtóban meg is jelent az e kísérleten kárörvendő beszámoló), majd visszatért, hogy aztán a hetvenes években másodjára is, immár végleg elhagyja az országot.
„Én jártam jobban”
A II. világháború előtti korszak két vezető férfi színésze, Jávor Pál és a fentebb már emlegetett Páger Antal viszont épp 56 után tért vissza a magyar színpadokra. Előbbi már erősen megingott állapotban, önmaga halovány árnyékaként jelent meg újra a pesti közönség előtt, és 1959-ben meg is halt. A Budapestre még 1956 nyárutóján hazatérő Páger Antal viszont annál sikeresebben kezdte meg második pályafutását – és foglalta vissza korábbi színészi rangját és hajdani villáját. Mert bár úgy mesélik, hogy a Fészek-klubban tett első látogatásakor, tisztesség ne essék szólván, megverte őt néhány okkal neheztelő kollégája, azért a nagy színész 57-ben már a Néphadsereg Színházában játszott Molnárt, valamint megújrázott régi sikerét, Kodolányi Földindulásának férfi főszerepét. Páger saját zökkenőmentes visszailleszkedéséért még arra is képes volt, hogy a felügyeletével megbízott Szilágyi Beát, a Színház- és Filmművészeti Szövetség volt funkcionáriusát feleségül vegye, habár ez kétségkívül nem a legjóindulatúbb értelmezés. (Én leültem nyolc évet, Téni elvette Beát: én jártam jobban – kommentálta állítólag Páger harmadik házasságát a jobbszélen ugyancsak megpörkölődött s a pályára szintén ekkor visszatérő Kiss Ferenc.)
A közönség mindenesetre ünnepelte Págert, ahogyan érezhető lelkesedéssel fordult a többi színházi nagyvad felé is, akik a megelőző évekhez képest jobban számíthattak arra, hogy az alkatukhoz illő szerepeket kapnak, sőt választhatnak maguknak. A színészközpontú repertoáralakítás gyakorlata Ajtay Andor számára éppúgy hálás lehetőségeket kínált, akárcsak Tímár Józsefnek vagy Sulyok Máriának: ők ketten nem mellesleg épp ekkoriban játszhatták el máig emblematikus szerepeiket, Willy Lomant és Claire Zachanassiant.
Miközben a színpadi sztárkultusz körvonalai újra fölsejlettek, a politikai vezetés hamar felismerte, hogy a színházi világ ellenálló képessége jóval szerényebb az írókénál. Ami érthető, elvégre írni a fióknak is lehet, ellenben színház és film nélkül nem lehet meg a színész. „Az úgyis ingatag jellemű színésztömeg” (Szakáts Miklós megfogalmazása – ő csak tudta!) így aztán jobb híján csak igazodhatott, amikor 1958-tól érezhetően megszigorodott a színházpolitika. Ekkor létrejött a Színházi Főigazgatóság, és ezzel jó időre megszűnt az önálló repertoáralakításnak még a látszata is. A színházak műsorán pedig, akárcsak a mozikban, megjelentek az 56-os eseményeket a hivatalos ellenforradalmi minősítés szellemében tárgyaló, hazug kurzusdrámák: Darvas Józseftől a Kormos ég (Nemzeti Színház, 1959), Mesterházi Lajostól a finomabban poentírozó, de így is vonalkövető Pesti emberek (Magyar Néphadsereg Színháza, 1958), Dobozy Imrétől pedig a Szélvihar (Jókai Színház, 1958). Ezek az előadások persze nem csupán a színházi világ megzabolázását, de éppígy a közönség, vagyis a társadalom feletti hatalom visszaszerzését is bizonyították a politikai vezetők számára.
A színészek orrát mindenesetre nem csak ilyen darabok és szerepek eljátszásába verték bele. 1960-ban már azt az aczéli kongresszusi kiszólást is le kellett nyelniük, miszerint a művészek egy részénél még nem ment át a köztudatba, hogy ez az ország „olyan asztal, amelyről nemcsak elvenni lehet, hanem adni is kell”. A színházi ügyek közvetlen vezetője, a katonai vonalról átirányított Meruk Vilmos pedig célul tűzte ki, hogy akár kemény eszközökkel is helyreállítja a színházi világ megrendült morálját – vagyis hogy adminisztratív eszközökkel megfélemlíti az 56-ban renitenskedő színésztársadalmat. Így távolították el azután 1959-ben a Nemzeti Színházból a „szocialista erkölcs” ellen vétő, nagy természetű Bárdy Györgyöt és Buss Gyulát. De ez idő tájt a közlekedési kihágásokat és baleseteket is tüntetőleg szigorúbban vették: így kapott az ötvenes évek végén letöltendő börtönbüntetést Kabos László és a tenorista Ilosfalvy Róbert is. A színészek megértették az üzenetet, ahogyan megértették Darvas Iván, Mensáros vagy Nagy Attila börtönbüntetésének üzenetét is. S akár mind elmondhatták volna Benedek Tiborral 1960-as vidám színpadi magánszámának (Én vagyok a gyalogos) elhíresült mondatát: „kérem, én nem keresem a Markó utcában a művészbejárót”.
