„Ha nem dicsérnek”

Nagyabonyi Emese színésznő

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Az újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

Magyar Narancs: Három éve játszol Magyarországon. Mindig is ez volt a terved?

Nagyabonyi Emese: Nyolc-kilenc éves voltam, amikor tudatosult bennem, hogy én és a családom nem Magyarországon élünk. Tiszta magyar családban születtem, az utcánkban csak magyarok éltek, az iskolában egyetlen szerb anyanyelvű diák sem volt. Tanultunk persze szerbül, de tanultunk németül is. Aztán a nagytatám mesélt Trianonról, és feléledt bennem egyfajta őrült nagy fájdalom. Az iskolai fogalmazásaim is arról szóltak, mennyire mélyen megráz, hogy el vagyok szakítva az anyaországomtól. Azt terveztem, hogy amint nagykorú leszek, átjövök Magyarországra.

MN: Másképp alakult…

NE: Az egyetem után kilencen, három lány és hat fiú, akik elválaszthatatlannak éreztük magunkat, Zentára mentünk, és megalapítottuk a Zentai Magyar Kamaraszínház nevű társulatunkat. De csak fél évig voltam ott motivált, aztán jöttek a konfliktusok. Nem jöttem ki az igazgatóval, nem értettem egyet azzal, ahogy a színház arculatát formálta. De nem tudtam elszakadni az osztályomtól, nem volt meg az önbizalmam sem hozzá. A végére teljesen enervált lettem, ami testileg is kiütközött. Bár határfeszegető típus vagyok, ott megtanultam, hogy van egy határ, amelyet nem léphetek át. A testem már ételt sem tudott befogadni. Két hétig nem ettem. Reggel felébredtem és ültem csak, a semmit öklendezve fel. Csonttá soványodtam. Agyban sem voltam ott, csak léteztem, mint egy megtépázott növény, tönkrement a párkapcsolatom, elmartam az embereket. Düh volt bennem, hiszen harcoltam és azt láttam, egyedül maradtam az álmaimmal. Amikor odamentünk, azt fektettük le elvként, hogy közösen alakítjuk ki az arculatát a színháznak. Ehhez kellett politikai segítség, de a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács mellénk állt, így tudtuk elkezdeni a munkát. Ám ennek ára lett. Volt, hogy politikai rendezvényeken kellett részt vennünk. És aztán jött egy telefon. A közösség elé tártam, hogy nem szeretném elvállalni azt, hogy egy párt üzenetének kihangosítását segítem. Azt mondták, mondhatok nemet, de legyek azzal tisztában, hogy a nem esetén veszélyeztetem a társulat amúgy sem túl rózsás pénzügyi támogatását. Elvállaltam. De egy nap alatt annyira beállt a hátam, hogy nem tudtam mozogni. És tudtam, hogy ez innentől bármikor megtörténhet.