Programajánló melléklet – Interjú

„Ha nem dicsérnek”

Nagyabonyi Emese színésznő

Színház

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Az újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

Magyar Narancs: Három éve játszol Magyarországon. Mindig is ez volt a terved?

Nagyabonyi Emese: Nyolc-kilenc éves voltam, amikor tudatosult bennem, hogy én és a családom nem Magyarországon élünk. Tiszta magyar családban születtem, az utcánkban csak magyarok éltek, az iskolában egyetlen szerb anyanyelvű diák sem volt. Tanultunk persze szerbül, de tanultunk németül is. Aztán a nagytatám mesélt Trianonról, és feléledt bennem egyfajta őrült nagy fájdalom. Az iskolai fogalmazásaim is arról szóltak, mennyire mélyen megráz, hogy el vagyok szakítva az anyaországomtól. Azt terveztem, hogy amint nagykorú leszek, átjövök Magyarországra.

MN: Másképp alakult…

NE: Az egyetem után kilencen, három lány és hat fiú, akik elválaszthatatlannak éreztük magunkat, Zentára mentünk, és megalapítottuk a Zentai Magyar Kamaraszínház nevű társulatunkat. De csak fél évig voltam ott motivált, aztán jöttek a konfliktusok. Nem jöttem ki az igazgatóval, nem értettem egyet azzal, ahogy a színház arculatát formálta. De nem tudtam elszakadni az osztályomtól, nem volt meg az önbizalmam sem hozzá. A végére teljesen enervált lettem, ami testileg is kiütközött. Bár határfeszegető típus vagyok, ott megtanultam, hogy van egy határ, amelyet nem léphetek át. A testem már ételt sem tudott befogadni. Két hétig nem ettem. Reggel felébredtem és ültem csak, a semmit öklendezve fel. Csonttá soványodtam. Agyban sem voltam ott, csak léteztem, mint egy megtépázott növény, tönkrement a párkapcsolatom, elmartam az embereket. Düh volt bennem, hiszen harcoltam és azt láttam, egyedül maradtam az álmaimmal. Amikor odamentünk, azt fektettük le elvként, hogy közösen alakítjuk ki az arculatát a színháznak. Ehhez kellett politikai segítség, de a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács mellénk állt, így tudtuk elkezdeni a munkát. Ám ennek ára lett. Volt, hogy politikai rendezvényeken kellett részt vennünk. És aztán jött egy telefon. A közösség elé tártam, hogy nem szeretném elvállalni azt, hogy egy párt üzenetének kihangosítását segítem. Azt mondták, mondhatok nemet, de legyek azzal tisztában, hogy a nem esetén veszélyeztetem a társulat amúgy sem túl rózsás pénzügyi támogatását. Elvállaltam. De egy nap alatt annyira beállt a hátam, hogy nem tudtam mozogni. És tudtam, hogy ez innentől bármikor megtörténhet.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.