Ken Kesey, Miloš Forman és Jack Nicholson alighanem mindörökre kitakarja Dale Wassermant, akinek most ráadásul a Radnóti új produkciója sem igen kedvez. Itt ugyanis Ambrus Mária és Zsótér Sándor szabad fordításában vagy inkább átiratában játszszák a darabot, amely ezúttal még a Kesey-regény (és vele a színpadi adaptáció meg a film) közkeletű címétől is elszakadt. Az alapművek ismeretére mindazonáltal bevallva-bevallatlanul nagyon is számítanak Zsótérék: anélkül ugyanis nem egykönnyen válhat hézagmentesen érthetővé a történet, sem a saját logikáját követő előadás.
Az első percek vagy éppen negyedórák mindenesetre az ellenállás letörésével telnek: méghozzá nem a színpadon, hanem a nézőtéren. Hiszen mindjárt a színpadot uraló buborékív és annak előadást indító kompresszoros felfújása elidegenítően hat a nézőre, aki ha kellően verzátus a színházművészet kortárs törekvéseit illetően, úgy azt is rögvest kitalálhatja, hogy az este egy későbbi pontján a fő díszletelem leeresztése is menthetetlenül a rendezői vízió részévé szervesül majd. Aztán ott vannak a sárga parókás, hupikék törpikéknek látszó ápolók meg a nézőtér felé szövegelés tüntető gyakorlata. És hát ott van az Indiánfőnök, aki pedig Csomós Mari. Chief Bromden leginkább csak jelenettagoló megszólalásai helyett ő most jószerint végignarrálja az előadást, ami egyszerre problematikus és nagyszerű megoldás. Merthogy a szöveg egész egyszerűen túl sok a súgóhoz rendre ki-kitekintő művésznőnek, aki azonban helyből valódi jelentőséget és életdrámát képes kölcsönözni a figurájának. Öregasszonyos kis röcögései és meleg férfira valló szavai, önmentő némasága és felszakadó monológjai idővel elveszítik az ellentmondásosság látszatát: marad az én átható hitelessége, még a bizony olykor rosszabbul megírt szövegrészekben is.
Zsótér másik merész és hangsúlyos szereposztó döntése Vilmányi Benett kiválasztása volt McMurphy főszerepére, s az egyenleg itt is kedvezően, habár némiképp küzdelmesen alakult. Kezdjük azzal, hogy Vilmányi színpadi jelenléte általában is szerencsésen egyesíti a kamaszos jelleget meg a tesztoszteron látványos túltengését, ami itt őszintévé és ráadásul ismerőssé teszi McMurphy képletét, amint elhiszi, hogy egyszerre lehet mindent megúszni és közben jó fejnek meg ellenállónak maradni. S mivel a színészi hamvasság az ő esetében tekintélyes adag makacssággal is párosul, még a szenvedés fölvállalása is önazonos döntésnek tetszhet, már amikor erre a túlnyújtott és mégis elnagyolt második rész érdemi lehetőséget kínál számára.
A Főnéniből Nagy Nővérré átnevezett Ratched kiosztása ehhez képest a papírforma működőképességét igazolta: Kováts Adél félelmetessé kifeszített mosolya és a jóindulatot alig-alig mímelő azúrkék cukrossága hibátlan színészi munkát jelzett, a szexuális kielégítetlenség fölmutatása pedig talán rendezői döntés nyomán sikkadt el. Ahogy az egyéni kórtörténetekből is sikkadt el itt-ott, talán csak László Zsolt dadogós Billy Bibbitje járhatta be apróra a szerző(k) által a figurának szánt utat. Egyebekben – a Dale Harding szerepét is eljátszó – Zsótér számára fontosabbnak tűnhetett a kényszer szülte közösség, amelybe elég hamar minket, nézőket is besorolt. A „Hülyék!” megszólítás ugyanis rendre nekünk adresszáltatott, s amikor Ratched nővér az elmegyógyintézet házszabályára hivatkozott, viszonylag egyértelműnek tűnt az üzenet: a hülyéknek is szavazniuk kell a változáshoz. Ennél az enyhén didaktikus mozzanatnál mindazonáltal szebb megoldásnak tűnt az intézeti egymásrautaltság szignál- és gesztusrendszere: például amikor az immár halott Cheswick, vagyis a dinamikus formát mutató Rusznák András, magát immár a buborékívbe bekuckózva, nyugtatólag simogatta Harding fejét.
Az este középső harmadára összeállt a csapat és vele az előadás is, s ekkor az emlegetett díszletfőelem is elveszítette allürisztikus jellegét. A kézenfekvő gumiszobaképzethez gazdag társjelentések csapódtak, a kint és bent nyugtalanító kettősségét és viszonylagosságát meg az átlátható mozdíthatatlanságot érzékletessé téve. Ide eljutva már az ív leeresztése-megrogyasztása is értelmet nyert, vagy legalábbis nyerhetett volna. Mert hát, mi tagadás, Zsótér Kakukkfészek-rendezését is utolérte a kortárs színházi típusvégzet: a befejezés kínos vonszolódása, amely egyébiránt immár oly általános jelenségnek mutatkozik, hogy lassan talán indokoltabb lenne a világállapotok jelének, és nem egyéni művészi fogyatéknak tekinteni. Ebben az esetben a befejezés fájó megoldatlansága együtt járt a történet körvonalainak elmosódásával is, ami ugyanakkor nem nélkülözte a rendezői agyasságot. Ez mind nem történik meg – hallottuk többször is Zsótér szájából a vágykiteljesítő jelenetek józan-gunyoros kommentárját, de azért ez a jóféle ötlet mégsem ellensúlyozhatta a feszélyező zavarba belelappadó záró percek hatástalanságát.
Radnóti Miklós Színház, május 11.
