Színház

Meggyeskert

  • RV
  • 2019.06.23 14:05

Színház

Ezúttal nem néztem át előzőleg a kritikákat, Silviu Purcărete (no és Csehov) hírnevében bízva vettem meg a két je-gyet. A Cseresznyéskert a pontosság és a fanyar szimbolika kedvéért Meggyeskertté változott (Morcsányi Géza fordításában), és ez volt az egyetlen logikus intervenció. Két teljesen különböző kultúra járt pórul a Nemzetiben: velem ellentétben a lányomat sem a román rendező, sem az orosz klasszika iránti pozitív előítélet nem jellemezte, de mindketten lógó orral jöttünk el a végén.

Semmi logika nem volt a rendezésben, csak a művészkedő sznobéria halmozta a leghülyébb effektusokat, úgymint ezüst konfetti és a háttérre vetített füstokádó lángnyelvek (Helmut Stürmer fényterve), a színpad peremére lehuppantott színész és átszakított falú szekrény, csecsemőóbégatássá változó kutyaugatás, ész nélkül gomolygó füstköd és vámpírszerűvé maszkírozott Firsz. A maszk, a jelmez, a díszlet (Dragoş Buhagiar) egyként csapnivaló volt, de még a zenét (Vasile Şirli) is ugyanaz a gondolathiány jellemezte, mint a rendezést.

Purcăretének nem volt mondanivalója sem az édes Cseresznyéskertről, sem a keserű Meggyeskertről, rutinból hozta össze ezt az eklektikus produkciót. Hiába magyaráztam a lányomnak, hogy Csehov az unalom mesteri ábrázolója, ő ebből csupán az előbbit érzékelte. A színészek közül Udvaros Dorottya profi volt ugyan, de a rendező semmi lehetőséggel nem ajándékozta meg, pusztán a „csinosan öregedő nő” szerepébe szorította. Blaskó Péter halványabb volt a halványabbnál, a rendező obligát nyalókát nyomott a vénülő báty kezébe. A kísértetiesre maszkírozott Firszet játszó Trill Zsolt megpróbált valamit csinálni ezzel az ugyancsak végig nem gondolt elképzeléssel, a nyájas szolga azonban sehogy sem ment el vámpírnak.

Hazatérve élvezhettem a magyar kritikák szuperlatívuszait vagy udvariaskodását. Még hogy Purcărete „dekonstruálna”? Nem, hanem jól összecsapta a budapesti előadást.

Nemzeti Színház, május 15.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.