Ezúttal nem néztem át előzőleg a kritikákat, Silviu Purcărete (no és Csehov) hírnevében bízva vettem meg a két je-gyet. A Cseresznyéskert a pontosság és a fanyar szimbolika kedvéért Meggyeskertté változott (Morcsányi Géza fordításában), és ez volt az egyetlen logikus intervenció. Két teljesen különböző kultúra járt pórul a Nemzetiben: velem ellentétben a lányomat sem a román rendező, sem az orosz klasszika iránti pozitív előítélet nem jellemezte, de mindketten lógó orral jöttünk el a végén.
Semmi logika nem volt a rendezésben, csak a művészkedő sznobéria halmozta a leghülyébb effektusokat, úgymint ezüst konfetti és a háttérre vetített füstokádó lángnyelvek (Helmut Stürmer fényterve), a színpad peremére lehuppantott színész és átszakított falú szekrény, csecsemőóbégatássá változó kutyaugatás, ész nélkül gomolygó füstköd és vámpírszerűvé maszkírozott Firsz. A maszk, a jelmez, a díszlet (Dragoş Buhagiar) egyként csapnivaló volt, de még a zenét (Vasile Şirli) is ugyanaz a gondolathiány jellemezte, mint a rendezést.
Purcăretének nem volt mondanivalója sem az édes Cseresznyéskertről, sem a keserű Meggyeskertről, rutinból hozta össze ezt az eklektikus produkciót. Hiába magyaráztam a lányomnak, hogy Csehov az unalom mesteri ábrázolója, ő ebből csupán az előbbit érzékelte. A színészek közül Udvaros Dorottya profi volt ugyan, de a rendező semmi lehetőséggel nem ajándékozta meg, pusztán a „csinosan öregedő nő” szerepébe szorította. Blaskó Péter halványabb volt a halványabbnál, a rendező obligát nyalókát nyomott a vénülő báty kezébe. A kísértetiesre maszkírozott Firszet játszó Trill Zsolt megpróbált valamit csinálni ezzel az ugyancsak végig nem gondolt elképzeléssel, a nyájas szolga azonban sehogy sem ment el vámpírnak.
Hazatérve élvezhettem a magyar kritikák szuperlatívuszait vagy udvariaskodását. Még hogy Purcărete „dekonstruálna”? Nem, hanem jól összecsapta a budapesti előadást.
Nemzeti Színház, május 15.
