A nélkülözhetetlen előfeltétel tehát adott volt ahhoz, hogy a néző is fontosnak érezhesse Jezz Butterworth dicséretes gyorsasággal, alig három esztendő alatt - a West End és a Broadway érintésével - Pestre érkezett drámáját, ám a jelentékenység érzése végül inkább csak részletekhez kapcsolódott, s nem a közönség türelmét elmérő előadás egészéhez. Jóllehet Novák Eszter rendezése láthatóan ambicionálta, hogy színésznek és nézőnek egyaránt elevenébe vágjon a produkció, s a bukott népszórakoztatóként a világból kivonuló hobó drogdíler szerepe valóban "képen találta" Rudolfot, aki fizikai és intellektuális energiáit csúcsra járatva játssza a béna lábát három felvonáson át vonszoló, bukottan diadalmas alakot. Sültreálban mozgó alakok (mint a remek Mikola Gergő) és a néhány hagyományos tónusú színészi remeklés (elsősorban Harkányi Endréé) közelebb hozzák ugyan az angol patriotizmus megannyi nyílt és rejtett jelképét megcibáló történetet, de szunnyadó empátiánkat mégis legfeljebb a szemünk előtt virrasztásra kényszerülő gyermekszínész és baromfi, valamint az életveszedelembe sodort díszhal ébreszti fel valamelyest. Merthogy nemigen derül ki, hogy ugyan miért is kellene együtt éreznünk az elénk botladozó fél- és negyedéletű alakokkal, vagy netán elegáns közönségként szégyenkeznünk sorsuk reménytelenségéért? Igaz, azért akadt pillanat, ahol a művelt közönség és a szakadt színpad közös hullámhosszra hangolódott, hiszen a fekáliahumor mint annyiszor, ezúttal sem tévesztett hatást, hála a csirke-, kecske-, és borzürülék emlegetésének, valamint a Baráthy György fordítói leleményességét dicsérő szójátékoknak (pl. Fingacsguk).
Centrál Színház, október 19.
