"A Maladype a kezdetek óta olyan sajátságos színházi nyelvet beszél, amely azokra a láthatatlan tartományokra is képes hatni, melyeket elfeledettnek vagy ismeretlennek titulál a magyar alkotóközösség, talán mert túl sok kutatómunkát igényelnek. Ennek a nyelvnek a központja az emberszínész: aki a szakmáját magas színvonalon gyakorolja, de soha nem felejti el, hogy előbb volt ember, mint színész. Újra meg újra vissza kell nyúlnia kezdeti ártatlanságához. Ha ezt a rituálét valaki a partnerei és a nézők előtt nyilvánosan végzi, csodálatos színész válhat belőle - olyan művész lehet, mint amilyen ember. A társulat tagjai erre törekszenek" - mondja Balázs Zoltán, aki 2001 óta a Maladype vezetője. "A színészek nagy része két személyiséget hordoz magában: egy emberi és egy színművész ént, és általában a színművészt küldik be a színpadra; nehéz fenntartani, hogy ne két személyiség legyen, hanem egy. A Maladype színészei ez utóbbira vannak kondicionálva" - teszi hozzá Zsótér Sándor, aki két és fél előadást rendezett a társulatnak, s aki egyike annak a két vendégrendezőnek, akik mind ez idáig dolgozhattak a Maladypével. "Többször dolgoztam már külföldön, de a Woyzeck egyike volt a legizgalmasabb munkáimnak - emlékszik vissza a másik vendégrendező, a palermói Claudio Collovà. - A maladypés színészek keményen dolgoztak Zoltánnal, fizikailag és emocionálisan egyaránt, és ezt tették velem is: nem csak színészként, emberként is könnyű volt velük érintkezni. Nagyon jó színészek, nyitottak az újra, és szívesen részt vesznek annak felfedezésében is."
Vareso Aver - a lovári kifejezés magyarul azt jelenti:
valami más
Ez volt a neve a Maladype előzményének tekinthető, cigány nyelven játszó színtársulatnak, amelyet romák és nem romák közreműködésével Dragan Ristic alapított 2000-ben. A Roma Parlamentben bemutatott Vérnász után Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját senki nem volt hajlandó megrendezni (az elsőre teljesen érthetetlen darab korábban sok helyen megbukott). Végül Schilling Árpád és Zsótér Sándor megemlítette, hogy a színművészetin végzős Balázs Zoltán talán elég őrült ahhoz, hogy mindezek ellenére elvállalja; igazuk volt. Később Ristic elment, Balázs maradt, és 2001-ben a régi tagokkal, de új néven megszületett a Maladype Színház (magyarul: Találkozások Színháza). A társulat évekig erős ellenszélben vitorlázott: mivel sem a cigány, sem az általános kulturális szervezetek nem támogatták, pénzük szinte semmi nem volt, emiatt minden társulati tag máshol is dolgozott. A 2004-es Jean Genet-bemutatót, a Négereket például öt hónapig próbálták éjjelente, különféle lakásokban. Mivel ekkor Balázs Zoltán a Bárka Színházban játszott és rendezett, az igazgató Csányi János meghívta a társulatot a Bárkába, ahol folyamatos próba- és bemutatólehetőséget biztosított nekik. "Bár habitusunknak, tempónknak és időbeosztásunknak megfelelően dolgozhattunk, sokak számára az első pillanattól kezdve tisztázatlan volt, hogy a Maladype profilja azonos-e a Bárkáéval - természetesen nem. Így 2008-ban meghoztuk azt a döntést, hogy elhagyjuk a Bárkát" - emlékszik vissza Balázs. A Krétakör feloszlása után a Thália Régi Stúdiója felszabadult, és a helyet a Maladypének ajánlották fel - a társulat egyes előadásai máig itt láthatók. "Bár nagyon jókor jött Meczner János és Megyeri László ajánlata, már tudtuk, hogy előbb-utóbb saját, önálló játszóhelyre lesz szükségünk" - mondja a társulatvezető. Valóban, a 2009-es Übü királyt már a Mikszáth téri nagypolgári lakásban, a Bázison mutatta be a strukturálisan is átalakult Maladype: a nyolc színészen és a társulatvezetőn kívül már produkciós és gazdasági vezető, nemzetközi kapcsolattartó, sajtófelelős és asszisztens is dolgozik a stábbal - van, aki ingyen. "A Maladype Színház évi 40 millió forintból tudna normálisan működni, de idén csak 22 milliót kapott. Ha nem lennének partnereink külföldi fesztiválok, ha nem ajánlottak volna fel nekünk különböző koprodukciós lehetőségeket, és nem támogattak volna minket magántőkével bizonyos személyek, nem tudtuk volna megvalósítani az évadot. Nem tudom, hogy egy nyolcdarabos repertoár, saját fenntartású, független játszóhely, kiépített és állandó közönségkapcsolat és folyamatos külföldi érdeklődés mellett, valamint tízévnyi koncepciózusan felépített, díjakkal is elismert működés után mit kell még bizonyítania a Maladypének. Az az érzésem, hogy a kuratóriumnak nincs minőségi mércéje, nem képes a régóta esedékes szelekcióra, és nem becsüli az igazán átgondolt, hosszú távú stratégiával rendelkező, független társulatok munkáját. Kíváncsi vagyok, jövőre milyen szempontok alapján döntenek" - mondja Balázs.
Teszteli a figyelmet
"Nagyon messze vagyunk már attól, ahonnan a Maladype valaha elindult. A Négerekben, ahol cigányok játszották a fehér elnyomókat, és nem cigányok a néger rabszolgákat, estéről estére egy rítus során a két erős identitású közeg elszámolt egymással. Onnantól már biztosan - de előtte is - nem cigány színházat, hanem jó színházat akartunk csinálni, amelyben a színészek a magukban hordozott különbözőségeket sajátos színészi erőként tudják felhasználni" - így Balázs. A fő változást mégsem ez hozta meg, hanem Balázs Zoltán 2008-as lovasbalesete: három hónapig az ágyban fekve sok mindent átértékelt. "A baleset előtt már készen volt a Leonce és Léna koncepciója, minden szerepet egy színész játszott volna. Ahogy feküdtem otthon, azt gondoltam: hát nem az a legizgalmasabb dolog, amit a néző sosem lát - hogy a próbán mennyi variációban old meg egy helyzetet egy színész, és hogy milyen gazdagon játszik az ötletekkel? Én pedig egy rendezői döntéssel ezt leszűkíteném egy végleges variációra. Akarom én ezt? Nem." A 2008-as bemutató óta a Leonce és Lénában így tehát minden színésznő az összes női szerepet és minden színész az összes férfiszerepet játssza; de hogy egy-egy jelenetben aznap este melyik színész kit játszik és milyen megoldás szerint, azt a rendező és a nézők közösen döntik el - így az eddigi 80 előadásból még nem volt két egyforma.
A munkamódszer mindemellett részben azonos maradt. "Egyik előadásnál sem hagyható ki a közös elemzés, a gondolatok egyeztetése a rendezővel és egymással, így amikor elkezdünk összerakni egy konkrét jelenetet, már olyan szinten vagyunk, hogy nem kell azon vitáznunk, ki mit gondol róla. Hogy mit használsz a jelenetben, az utána már csak hab a tortán" - fogalmaz Orosz Ákos színész, akinek az egyetem után a Leoncéban volt az első maladypés szerepe. "Ez nem az a fajta színházcsinálás, hogy felmész a színpadra, és rutinból megoldod a szerepet. Ha mondjuk Ákossal vagyok a színpadon, akkor nem eljátszom, hogy mérgesen nézek rá, hanem konkrétan Ákossal próbálok konfliktusba kerülni" - magyarázza a társulat legújabb tagjainak egyike, Faragó Zénó.
Az új bemutatókban két dolog közös mindig: a játékszabályok megléte és a kapcsolat a közönséggel. A szöveg nélküli Tojáséjben például az improvizatív játékot a színészek és a nézők reakciói és azok a belső szabályok is irányítják, melyek alapján az előadás estéről estére újra felépül. A Platonovnak egy biliárdasztal és -meccs a központi eleme, a legújabb bemutató, Dante Poklának egyik jelenetében pedig egy egyszerű játék segítségével válogatják szét a pokolba érkezőket: Minosz mond egy számot, s aki nem tud egy ennek megfelelő létszámú csoportba beállni, az "kiesett".
"A játék arra való, hogy mindig izgalomban tartson. Ugyanakkor teszteli a figyelmet is: a sakkban sem lankadhat a figyelmed, mert akkor elveszted a partit. A játékosság annak a lehetősége, hogy mindig újat és újat fogalmazz meg" - mondja Orosz Ákos. "A játék kimenetelét sosem lehet kiszámítani. A színész sem tudja, mi hogyan fog megtörténni vele; arra kell felkészülnie, hogy a változás, ami természetes része a játéknak, színészi jelenlétének meglepő és organikus része legyen - magyarázza Balázs Zoltán. - A magyar színészek többsége biztonságra van berendezkedve; hogy a kelléket mindig megtalálja, mindig pontosan megkapja a végszót, a csend pont annyi ideig tartson, amennyit előzőleg a partnerével megbeszéltek, és nehogy valami véletlenszerűen történjen, mert attól megijed, és kétségbeesik. Mi pont fordítva dolgozunk, a játékos öntörvényűségre, az állandóan mozgásban levő változásra próbáljuk magunkat felkészíteni. Mivel ez kockázatos, ezt a játékot mindenkinek akarni kell, aki beszáll." "A Leonce után azt éreztem, hogy van a Maladypében valami mentesség a végleges megállapodottságtól, képesség a folyamatos változásra. Ebben a világban minden változik, te is és a többiek is, az is, amivel éppen találkozol - ennek a változékonyságnak a megértésére és megragadására való készség vagy megvan valakiben, vagy nincs" - véli Zsótér.
A játék fontos része a néző is - hol így, hol úgy. Az Übü királynak például - Balázs Zoltán elmondása szerint Magyarországon először - mindvégig teljesen nyílt volt a próbafolyamata; az előadást a nézők aktív közreműködésével hozták létre. "De olyan is volt, hogy amikor a Platonovban magunknak, színészeknek kellett megrendeznünk egy-egy jelenetet, felhívtunk idegen embereket a Mikszáth térről, hogy nézzék meg, és véleményezzék őket - mondja Orosz Ákos. - Az Übünél lejátszottuk a civilekkel a lengyel-orosz háborút, papírból installációkat terveztünk különböző jelenetekre; ezek után a tényleges, most látható előadás egy hét alatt készült el. Ugyanez volt a Platonovnál is: az összes jelenetet megrendeztük különböző festők stílusában, és lett belőle egy kilencórás előadás; aztán amikor megjött a biliárdasztal, a jelenlegi előadást már rövid idő alatt megcsináltuk. Addigra már annyira képben vagy azzal, hogy kivel mi a dolgod és a viszonyod, hogy kinek mit és miért mondasz, hogy szinte már lényegtelen a játék módja, stílusa. Amikor a Woyzecket próbáltuk Claudio Collovàval, volt, hogy a lányok négy órán keresztül csak sétáltak egy selyemkendővel, amit néha kiejtettek a kezükből. Ennek később lett egy olyan aurája, ami intenzíven megjelent abban a kétperces jelenetben."
"Azt gondolom, hogy a nézőnek az a jó, ha együtt tud öregedni a társulattal, és ha látja, amint a gyerek - a színész - négykézlábról két lábra áll, a totyogását felváltja a járás, a járását pedig a futás. Ha jelen van a változás pillanatában, akkor elkötelezett szülőként tudja szemlélni az utat, amit a színész és a társulat bejár. Az értő néző szerepe nagyon fontos" - indokolja Balázs Zoltán az erős közönségkapcsolat fontosságát. A Maladype folyamatosan játszik iskolákban, nyílt próbákat tart, egy éve pedig elindította Szabad Akadémia nevű programsorozatát is, amelyen egy meghívott vendég és a társulat segítségével a nézők különböző színházi fogalmakat sajátíthatnak el. "Ez még inkább értővé teszi a nézőt. Ezzel el lehet érni, hogy dönteni, választani tudjon különböző színházi minőségek között. Hogy a nézők ne legyenek könnyen átverhetők."
Ünnep a Pokolban
A társulat fennállásának tizedik évét novemberben egyhetes programsorozattal, könyvkiadással és Dante Poklával tervezi megünnepelni. A művet március végén már bemutatták a Trafóban. "A Pokol alján ott van jégbe fagyva Lucifer, és Júdást kínozza. A Júdással való találkozás Danténak és nekem is nagyon komoly kérdést vet fel: akar-e egy művész x év múlva saját maga Júdásaként önmagával szemben állni? Akarom-e, hogy x év múlva mindazoknak a megtagadójaként nézzek szembe magammal, amiket a színészeknek és a nézőknek már tíz éve folyamatosan állítok? - indokolja Balázs Zoltán a nem túl sokat játszott mű színrevitelét. - Nézz körül: sokan, akik Danteként indultak, Júdások, saját terveik, elképzeléseik és elveik árulói lettek, mert belefáradtak, belefásultak, és megtagadták őket. Az alkotó embernek igenis újra meg újra el kell számolnia önmagával, mert ha ő nem teszi meg, más nem fogja."
