Magyar Narancs: A Holnap meghalok a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon különdíjat nyert. Miért a horror illett a legjobban ehhez a történethez?
KN: A műfaj alkalmas egy olyan fajta költőiségre, ami képes kitágítani egyetlen érzést, akár egy teljes film időtartamára is. A horrorfilmek természetfeletti figurái, szörnyei, vagy szürreális teremtményei már-már allegorikus alakokká lényegülnek azáltal, hogy egy-egy konkrét érzést vagy komplexust testesítenek meg. A lélektani horrorban engem ezenfelül az is nagyon vonz, hogy szélsőséges állapotok megrajzolásának, impulzív játéktechnikának ad teret.
MN: A karaktered azt érzi a filmben, hogy holnap meg fog halni, és ez elhatalmasodik rajta. Volt már ehhez hasonló érzésed, megérzésed?
KN: Ahhoz hasonló tapasztalatom már volt, hogy egy formátlan, artikulálatlan érzet leuralja a gondolataimat, mindaddig, amíg meg nem tudom fogalmazni őket. Ha jóban vagyok magammal, az intuícióim vezetnek, akár álmok formájában is. De diszharmonikusabb életszakaszaimban a testem szokott „a segítségemre sietni”, elég intenzív és könnyen olvasható jelekkel rávilágítani a feloldatlan, belső konfliktusaimra. A családom női tagjaival egyébként elég szoros, már-már mágikus „összeköttetésben” vagyok. Gyakran előfordul velünk, hogy egymás tudta nélkül átvesszük egymás fizikai, vagy lelki tüneteit, fájdalmait. Ez a láthatatlan családi kötelék központi motívuma a filmnek is.
MN: Nem nagyon volt az SZFE-n filmes képzés, érezted ennek hiányát?
KN: Az osztályomnak Janisch Attila tartott kurzust, ezenfelül elég szoros fúzióban működtünk a filmszakosokkal is. Már az egyetem alatt volt lehetőségem sorozatban, illetve kis- és vizsgafilmekben dolgozni, na meg a Terápiát is végzősként forgattam, ami szintén egy kivételesen gazdag filmes gyakorlat volt. Szerencsésnek tartom magam amiatt, hogy lényegében egyetemista korom óta minden évben forgathatok. Persze egy-egy nagyobb kihagyás után mindig kicsit félek, hogy tudom-e még, meddig tart a kamera, meddig és milyen tónusban lehet érvényesen és hitelesen fogalmazni. Utána mindig kihívás színpadra állni, kényes pillanat, hogy sikerül-e átváltani. A rutin felszabadító tud lenni, ugyanakkor időnként félelmetes is.
MN: Mitől félelmetes?
KN: Számomra kihívás, amikor mondjuk öt egymást követő napon játszanom kell, mert szeretem az előadásaimat megismételhetetlen, ünnepi pillanatként megélni. Már azt is csodának tartom, hogy a független szféra jelen körülmények között még életben van, hogy még mindig teltházak előtt játszunk, annak ellenére is, hogy egyre drágább jegyekért, egyre alulfinanszírozottabb alkotásokat, egyre kevesebb helyen, egyre kevesebb alkalommal láthatnak a nézők.
MN: Lehet, hogy a független lét segít abban, hogy az ember ne veszítse el ezt a csodát?
KN: Két évvel ezelőtt volt egy kiégésem, amikor annyira elfáradtam ebben az intenzív, túlhajszolt működésben, hogy kezdtem elveszíteni azt, hogy miért is csinálom. Akkor felvételt nyertem az ELTE Esztétika Doktori Programjába, közben pedig folytattam az egy évvel korábban megkezdett Művészet- és Szocioterapeuta képzésem. Most jutottam el arra a lélektani állapotra, hogy rettenetesen hiányzik és újra vágyom a játékra. Újra örömet okoz a saját hivatásom. Mindemellett a független szféra most is nagyon intenzív munkatempót követel, nehéz önfeledten lubickolni benne. Nincsenek pályázatok, szűnnek meg a játszóhelyek és a társulatok.
MN: Hogy látod, ez hatással van a minőségre is?
KN: Igen is, meg nem is. Egy film esetében például egészen egzakt, hogy meghatározott mennyiségű pénzből X számú napunk van, ami akár azt is jelentheti, hogy egy jelenetet mondjuk csak kétszer tudunk felvenni. Nincs esélyünk korrigálni. Folyamatosan hibátlan köröket kell futnunk. Én amúgy ezt eléggé tudom élvezni, mert az elmúlt tíz év Magyarországának színház-és filmkészítésében ebben szocializálódtam. Már-már otthonossá váltak számomra a szorult helyzetek és az, hogy dzsungelharcosként törjük az utat együtt. Van olyan munka, aminek jól áll a rapid tempó, a kidolgozatlan, ad hoc jelleg, van olyan, hogy jólesik, hogy nem a pénzért csináljuk, de általában azért az van, hogy az alkotókat feszültté, frusztrálttá teszi, akár ellehetetleníti a pénzhiány.
MN: Esztétika szakon fogsz doktorizni, közben művészet- és szocioterapeutának tanulsz, de tanultál drámapedagógiát és a pedagógiai asszisztens képzést is elvégezted. Vannak ezekkel ambícióid?
KN: Abszolút. A szociális szféra benne tart a valóságban, egyfajta „reality check” is. A színészi munkáim során pedig elképesztően élvezem a csapatmunkát. Szerintem a játékomat is gazdagítja, hogy az elmúlt tizenöt évemben nem kizárólag a színpadon, vagy a kamera előtt álltam, hanem a személyiségemet alapjaiban formáló tapasztalatokat szereztem. A doktori elkezdése pedig évek óta dédelgetett tervem volt, egyszerűen hiányzott az intellektuális terhelés.
MN: A színészi munka nem elég leterhelő intellektuálisan?
KN: Egy másik szakterminus megtanulása egészen másképp mozgat meg. A színházesztétikát választottam, mert érdekelt, hogy milyen teoretikus oldalról megközelíteni azt, amit csinálok. Az esztéta látásmód és a színháztörténeti diskurzus új szavakat adott ahhoz, hogy egzaktabban leírhassam és értelmezhessem a szakmám. Ettől persze nem kezdtem el bölcsészkedni próbaszituációkban, inkább csak másképp és újra élvezem azt, hogy infantilis, reflektálatlan és zsigeri lehetek.
MN: Írtál darabokat is. Mi vezetett erre?
KN: Az évek során sok olyan visszajelzést kaptam, hogy jó dramaturgi érzékem van a szövegekhez, emiatt felmerült bennem, hogy mi lenne, ha nemcsak korrigálnék, átírnék vagy szerkesztenék jeleneteket, hanem a nulláról teremthetnék egy új világot.
MN: Ez most kikopott a többi mellett?
KN: A magyar dráma nehéz helyzetben van, nincs a szövegeknek jól látható fóruma, a drámaíróinknak nincs méltó elismertsége. Rengeteg izgalmas kortárs dráma tűnik el így. De ha lenne egy konkrét szituáció, felkérés, vagy egy csapat, akinek írni lehetne, az inspirálna. Ha jut rá időm mostanában, főként verseket és dalokat írok.
MN: Ezekkel tervezel valamit, vagy egyelőre csak a fióknak írod őket?
KN: Ha elér egy olyan szintre, amiről azt gondolom, hogy másoknak is adhat, akkor lehet, hogy tovább lépek, de most ezek az alkotások csak az enyémek. Az életem annyi szeglete zajlik a publikus térben, hogy fontos kincseket gyűjtenem a privát terembe is.
MN: Úgy tudom, sokat olvasol, ez is egy olyan inspirációs forrás, amit beleforgatsz a színészi munkáidba?
KN: Igen. Elsősorban alkotó ember vagyok, tehát mindent felhasználok, amit látok, olvasok, tapasztalok. Emellett fanatikus történetgyűjtő is vagyok. Szenvedélyesen szeretek podcastokat hallgatni, fikciót, szakkönyveket és interjúkat olvasni. A doktori kutatásomhoz is rengeteg interjút készítek, amit iszonyatosan élvezek.
MN: Az SZFE-n végeztél, hogyan élted meg a lerohanását és az autonómia harcot?
KN: Még mindig poszttraumatikus állapotban vagyok, egy részem még mindig nem fogta fel, ami történt. Összeszorul a torkom, ha elmegyek a Vas utcai épület, vagy az Uránia előtt. Ez az intézmény számomra a magyar színházi kultúra megrendíthetetlen, elpusztíthatatlan erődjét testesítette meg. Az, hogy következmények nélkül elsöpörték ennyi év felhalmozott szakmai tudását, pedagógusi, szellemi tőkéjét, körülbelül olyan szürreális tény, mintha egyik napról a másikra fel kéne fognom, hogy mondjuk a Margit híd nincs a helyén.
MN: Tapasztalsz megosztottságot a szakmán belül a kultúrpolitikai helyzet, vagy akár amiatt, hogy ki mit vállal el?
KN: Sok esetben szerintem nehéz vegytisztán rálátni arra, hogy mondjuk egy film pontosan milyen finanszírozású, és olyan kicsivé vált a „játszótér” is, hogy jelenleg nem annyira tapasztalok vádaskodást, vagy kirekesztő ítélkezést szakmán belül. Abban persze nagy eltérések vannak, hogy ki mennyire aktív, vagy radikális a megnyilvánulásaiban. A saját, független színházi szubkultúrámban, mivel mindenki próbál túlélni, sokkal inkább egymás drukkerei és támogatói, mint morális bírálói vagyunk. Mindenkinek a személyes ügye, hogy milyen mértékben képes kompromisszumot kötni és hogy ez neki megéri-e, vagy sem. Az hosszútávon derül majd ki, hogy kinek, milyen mértékben sérül, vagy torzul a személyisége, ha időnként részt vesz olyan szituációkban, amikben nem szólalhat meg, vagy amiben úgy dönt, hogy kritikai, vagy erkölcsi érzékét félreteszi.
MN: Voltál már olyan helyzetben, amiben nem szólalhattál meg?
KN: A bántalmazó szituációk és a kártékony kommunikáció kapcsán van tapasztalatom. De az évek alatt megtanultam néma megfigyelőből, áldozatból aktív, cselekvő szereplővé válni. Természetesen engem is megviselnek a nyílt, vagy lappangó konfliktusok, de egyre erősebb vagyok a kezelésükben. Tulajdonképpen megtanultam felelősséget vállalni a saját szavaimért és működésemért. Tudom, hogy nem akarok fenntartani olyan kapcsolatokat, amikben nem érzem jól magam, még akkor sem, ha a szakmai előremenetelem múlik rajta.
