Magyar Narancs: Augusztus van, próbáról érkezel. Honnan?
Sodró Eliza: A Loupe Színházi Társulás kért fel Rusznák Andrással – aki a párom – egy kétszereplős előadásra, amelyet Horváth János Antal rendez. A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá a brit Cordelia O’Neill műve, s egy fiatal párt mutat be, akik elveszítik a kisbabájukat. A Loupe iszonyatosan tehetséges csapat. Lovas Rozi, Horváth János Antal, Lengyel Tamás és Molnár Áron alapították, és a társadalom különböző rétegeit érintő témákat dolgoznak fel.
MN: Közel áll hozzád is a szemlélet, hogy kortárs problémákról kell szólnia a színháznak?
SE: Azzal nem értek egyet, hogy a színháznak mindenféleképpen társadalomkritikusnak kell lennie. Szerintem csak akkor lehet szabadon alkotni, ha nem szorítjuk magunkat különböző ideológiák és jelszavak korlátai közé: az ihlet olyan, mint a szél, sokáig várakozunk rá, s amikor feltámad, igyekszünk befogni a vitorlánkba. Magánemberként akkor tudok igazán beleállni egy ügybe, ha van valamilyen személyes érintettségem. Akkor viszont kötelességemnek érzem, hogy kiálljak magamért és azokért, akik még keresik a hangjukat. De az mindig kellemetlen, ha olyasmiért kell felszólalnom, ami nem az én ügyem. Indiszkrétnek érzem magam, mintha beleszólnék mások problémáiba. A színpadon persze ilyenkor is muszáj megtalálnom a személyes kapcsolódást: ebben sokat segít a képzeletem és az empátiám. A Bármi lehetséges… témája olyan brutálisan szomorú, hogy fel is merült bennem a kétely, vajon el kell-e vállalnunk. Hát hülye vagyok én, hogy önként jelentkezem, hogy a létező legrosszabbat átélhessem? Aztán a darabot olvasva, egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy azért menekülök ettől a témától, mert dolgom van vele: egyik nagymamám révén transzgenerációs örökségem az ilyesfajta veszteségtől való szorongás és rettegés, amellyel előbb vagy utóbb muszáj lesz szembenéznem. A történet végén egyfajta megtisztulást éreztem, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, és többé nem volt kérdés, hogy vállaljam-e. János elmondta az olvasópróbán, hogy minden negyedik nőnek át kell élnie a perinatális veszteséget, vagyis rengetegen érintettek a témában. Én abban bízom, hogy ez az előadás egy olyan utazás lesz a pokolba, ahonnan megtisztulva, reménnyel teli szívvel térünk vissza.
MN: Janikovszky Éva 1938–1944 között vezetett naplóiból készítettétek Keresztes Tamással a Kizárólag az utókor számára című előadást, amelyet idén nyár elején mutattatok be. Hogyan jött a felkérés?
SE: Amikor megjelentek a naplók, készült belőlük egy hangjáték Surányi András rendezésében, aki rám gondolt, hogy olvassam fel a naplórészleteket. Janikovszky Éva gyerekkorom meghatározó alakja, gyakorlatilag a narrátora volt. Megkaptam a szöveget, és olyan volt, mintha ismertem volna. A hangjátékot tényleg szinte blattoltam, mert valahogy ösztönösen tudtam, hogyan kell csinálni. Én is írtam naplót, mélyen belém ivódott Janikovszky stílusa, közel éreztem magamhoz a hangját, így a saját naplóimon is felfedezhetők janikovszkys jegyek. A hangjátékra meglepően jó visszajelzéseket kaptam. Majd felmerült, hogy a 6SZÍN-be, amelynek Földvári Péter a vezetője és Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó vezetője is az egyik tulajdonosa, kellene egy Janikovszky Éva-darab. Adta magát, hogy én csináljak a naplókból előadást. Péter ötlete volt, hogy Keresztes Tamás rendezze, majd csatlakozott Bíró Bence dramaturg is a munkához. Bár felmerült, hogy monodráma lesz az előadásból, gyorsan eldöntöttük, kell egy fiú is a darabba, mert a naplókból kiemelt anyagok Éva szerelmei köré épülnek, így került az előadásba Martinkovics Máté.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
