Interjú

„Nem is mennék”

Sodró Eliza színész

Színház

Janikovszky Évát játssza, párkapcsolati drámát próbál egy független társulattal, legutóbb a Radnóti Színházban Hajdu Szabolccsal dolgozott. Szerepeiről, munkamódszerekről, és a #metoo hatásáról is beszélgettünk vele.

 

Magyar Narancs: Augusztus van, próbáról érkezel. Honnan?

Sodró Eliza: A Loupe Színházi Társulás kért fel Rusznák Andrással – aki a párom – egy kétszereplős előadásra, amelyet Horváth János Antal rendez. A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá a brit Cordelia O’Neill műve, s egy fiatal párt mutat be, akik elveszítik a kisbabájukat. A Loupe iszonyatosan tehetséges csapat. Lovas Rozi, Horváth János Antal, Lengyel Tamás és Molnár Áron alapították, és a társadalom különböző rétegeit érintő témákat dolgoznak fel.

MN: Közel áll hozzád is a szemlélet, hogy kortárs problémákról kell szólnia a színháznak?

SE: Azzal nem értek egyet, hogy a színháznak mindenféleképpen társadalomkritikusnak kell lennie. Szerintem csak akkor lehet szabadon alkotni, ha nem szorítjuk magunkat különböző ideológiák és jelszavak korlátai közé: az ihlet olyan, mint a szél, sokáig várakozunk rá, s amikor feltámad, igyekszünk befogni a vitorlánkba. Magánemberként akkor tudok igazán beleállni egy ügybe, ha van valamilyen személyes érintettségem. Akkor viszont kötelességemnek érzem, hogy kiálljak magamért és azokért, akik még keresik a hangjukat. De az mindig kellemetlen, ha olyasmiért kell felszólalnom, ami nem az én ügyem. Indiszkrétnek érzem magam, mintha beleszólnék mások problémáiba. A színpadon persze ilyenkor is muszáj megtalálnom a személyes kapcsolódást: ebben sokat segít a képzeletem és az empátiám. A Bármi lehetséges… témája olyan brutálisan szomorú, hogy fel is merült bennem a kétely, vajon el kell-e vállalnunk. Hát hülye vagyok én, hogy önként jelentkezem, hogy a létező legrosszabbat átélhessem? Aztán a darabot olvasva, egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy azért menekülök ettől a témától, mert dolgom van vele: egyik nagymamám révén transzgenerációs örökségem az ilyesfajta veszteségtől való szorongás és rettegés, amellyel előbb vagy utóbb muszáj lesz szembenéznem. A történet végén egyfajta megtisztulást éreztem, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg, és többé nem volt kérdés, hogy vállaljam-e. János elmondta az olvasópróbán, hogy minden negyedik nőnek át kell élnie a perinatális veszteséget, vagyis rengetegen érintettek a témában. Én abban bízom, hogy ez az előadás egy olyan utazás lesz a pokolba, ahonnan megtisztulva, reménnyel teli szívvel térünk vissza.

MN: Janikovszky Éva 1938–1944 között vezetett naplóiból készítettétek Keresztes Tamással a Kizárólag az utókor számára című előadást, amelyet idén nyár elején mutattatok be. Hogyan jött a felkérés?

SE: Amikor megjelentek a naplók, készült belőlük egy hangjáték Surányi András rendezésében, aki rám gondolt, hogy olvassam fel a naplórészleteket. Janikovszky Éva gyerekkorom meghatározó alakja, gyakorlatilag a narrátora volt. Megkaptam a szöveget, és olyan volt, mintha ismertem volna. A hangjátékot tényleg szinte blattoltam, mert valahogy ösztönösen tudtam, hogyan kell csinálni. Én is írtam naplót, mélyen belém ivódott Janikovszky stílusa, közel éreztem magamhoz a hangját, így a saját naplóimon is felfedezhetők janikovszkys jegyek. A hangjátékra meglepően jó visszajelzéseket kaptam. Majd felmerült, hogy a 6SZÍN-be, amelynek Földvári Péter a vezetője és Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó vezetője is az egyik tulajdonosa, kellene egy Janikovszky Éva-darab. Adta magát, hogy én csináljak a naplókból előadást. Péter ötlete volt, hogy Keresztes Tamás rendezze, majd csatlakozott Bíró Bence dramaturg is a munkához. Bár felmerült, hogy monodráma lesz az előadásból, gyorsan eldöntöttük, kell egy fiú is a darabba, mert a naplókból kiemelt anyagok Éva szerelmei köré épülnek, így került az előadásba Martinkovics Máté.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.

Átverés, csalás, plágium

Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.

Kire ütött ez a gyerek?

Az 1907-ben született dráma eredetiben a The Playboy of the Western World címet viseli. A magyar fordításokhoz több címváltozat is született: Ungvári Tamás A nyugati világ bajnokának, Nádasdy Ádám A Nyugat hősének fordította, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig Hamvai Kornél átültetésében A Nyugat császáraként játsszák.

2 forint

„Újabb energiaválság felé robog Európa, ebből kellene Magyarországnak kimaradni, ami nem könnyű, hiszen ami most a magyar benzinkutakon történik, az már felháborító, sőt talán vérlázító is” – e szavakkal indította Orbán Viktor a beígért repülőrajtot indiai kiruccanása után. Hazatérve ugyanis a miniszterelnök szembesült egynémely adatsorral, meg leginkább azzal, hogy, a legendás Danajka néni szavaival élve, „drágulnak az árak”. Az üzemanyagé is.

Kiárusítás

Lassan másfél éve szivárgott ki, hogy az állam egy olyan arab befektetőnek, Mohamed Alabbarnak adná Budapest legértékesebb egybefüggő belterületét, a Rákosrendezőt, aki mindenféle felhőkarcolót képzel oda, egyebek mellett a Hősök tere látképébe belerondítót is.

24 óra

„Megállapodást kellene kötnie. Szerintem tönkreteszi Oroszországot azzal, ha nem köt megállapodást – mondotta Trump elnök a beiktatása utáni órákban Vlagyimir Putyinról, majd hozzátette azt is, hogy „szerintem Oroszország nagy bajba kerül”. Trump azt is elárulta, hogy telefonbeszélgetést tervez az orosz elnökkel, de még nem tudja, mikor. Nemrég azt is megjegyezte, hogy Oroszország egymillió embert veszített az Ukrajna ellen indított háborújában. (Ez a szám az orosz áldozatok felső becslése.)

A Menhir

Bár soha nem jutott a hatalom közelébe, mérgező jelenlétével így is át tudta hangolni a francia közgondolkodást. Több mint fél évszázadig volt elmaradhatatlan szereplője a politikai életnek. Újrafazonírozott pártját lánya, Marine Le Pen, eszmei hagyatékát az alt-right francia letéteményese, Éric Zemmour viszi tovább.

Nehogy elrabolják

Huszonéves nőként lett vizsgáló a magyar rendőrségen, és idővel kivívta férfi kollégái megbecsülését. Már vezetői beosztásban dolgozott, amikor az ORFK-hoz hívták; azt hitte, szakmai teljesítményére figyeltek fel – tévedett. Patócs Ilona A nyomozó című könyve nem regény, hanem egy karrier és egy csalódás dokumentuma.