Opera

Operátlanított nemzet

Erkel Ferenc: Hunyadi László

  • Molnár Szabolcs
  • 2012.11.04 14:10

Színház

Csúcsra járatott médiajelenlét kísérte az operaház idei évadnyitó előadását. Szorgos kommunikátorok serege dolgozott azon, hogy a 2012-2013-as szezon első függönyfelvonása országos jelentőségű esemény illúzióját keltse. Persze az is lehet, hogy a hírzuhatag vagy az Andrássy útra koreografált népünnepély - a fiákeren érkező operahősök operettesen vonultak be a házba - nemes célt szolgált: ráirányította a világ magyarságának figyelmét egy fontos, a kulturális identitás, a nemzeti önazonosság szempontjából meghatározó mű, Erkel Ferenc Hunyadi Lászlójának 2012-es olvasatára. Tegyük fel, hogy az alkotók tökéletesen tisztában vannak missziójuk súlyával, s amikor felmegy a függöny - Richard Taruskin szavaival élve - "a kérdés már nem az, hogy a mű játszik-e szerepet a nemzeti azonosság megteremtésében, vagy hogy elválasztható-e a nemzeti azonosság megteremtésétől, hanem az, hogy ezt a szerepet hogyan játssza el".

Félő, hogy a 2010-ben, Erkel születésének 200. évfordulóján rendezett nemzetközi konferencia (Opera és nemzet) referátumait - köztük Taruskinét - a rendező (Szűcs Gábor) és munkatársa (Vasvári Csaba) nem kellő alapossággal olvasta el, így a világ rádió- és televíziókészülékek elé ültetett magyarsága úgy érezhette, hogy a Hunyadi László csak egy jól-rosszul eldünnyögött dajkamese, s nem a nemzeti identitás újradefiniálását kikényszerítő kultikus mű.

Az előkészületek alapján persze lehetett gyanítani, hogy csak a kínálkozó lehetőséget, s nem a speciális státuszú darabot fogják majd eljátszani. Érthetetlen például, hogy a színpadra miért a kiérdemesült, ám tagadhatatlanul ismertebb 1935-ös átdolgozás került fel ismét, s nem a rekonstruált ősváltozat, melyet az operaház közvetlenül a premier előtt lemezre vett. A rendezés félszívűségét, zavarosságát és tájékozatlanságát látva azonban világos volt, hogy miként az aktuális előadást, úgy a darabválasztást is a teljes koncepciótlanság veszi körül. Nincs markáns gondolat, határozott szándék, csak innen-onnan felcsipegetett klisék vannak. Prológusként funkcionáló, jelenbe transzponált némajáték, öltönyös szerencselovagokkal, okleveleket, koronát, kardot, kulcsokat rejtő bőröndökkel, érkező utasszállító repülőgép vetített képével - ki ne hallott volna Katharina Wagner Lohengrinjéről? - vagy szubsztanciális képpé puffasztott hollószimbólummal - ki nem látta Schörghofer hasonlóan keresett madarait a Müpa Ringjében? És még ezek nem is a legkínosabbak. Miklósa Erikát (Gara Mária) körbelegyeskedő táncosok képében libeg elénk például Hunyadi László Mária-ábrándja. Táncosok más áriákban is bosszantanak, de különösen akkor dühítik fel az embert, amikor végre a dolgukat teszik, és Erkel szándékainak megfelelően ellejtik a palotást: széteső formációkban, a kővé dermesztett kórus megmagyarázhatatlanul szűk karéjába préselve. Azt hiszem, nem önámítás, hogy ügyesebben csináltuk a gimnáziumi szalagavatón.

A zavaros történelmi idők felidézését öntudatlanul is, zsigerből abszolváló rendezés arról is hallhatott harangozni, hogy a cselekmény idejét szokták elegyíteni a kompozíció idejével, és az is trendi, ha az előadás kacérkodik a nézők hétköznapi valóságával. Így lesz V. László musical-Habsburg, a Hunyadi-pártiak reformkori nemesek, Cillei Ulrik a Harmadik Birodalom tisztje.

A színpadi klisék iránt feltűnő vonzódást mutató alkotók azonban nem vették észre az Erkel-zene klisészerű mozzanatait. Például semmi jelét nem adták annak, hogy érzékelik Gara Mária vagy Szilágyi Erzsébet áriáiban a szituációidegen zenei megoldásokat: az adott helyeken ugyanis egyikőjük sem a szellemi megroggyanás tüneteit produkáló, kiszolgáltatott helyzetbe sodródó leány. A valóban korszerű operajátszás az ilyen kvázianomáliák megoldásán fáradozik, nem pedig azon, hogy miként lehet Mátyás szerepében felléptetni egy fiúcskát úgy, hogy a szólamát (ugyan, ki lepődik meg ezen?) énekesnő adja elő. Vajon milyen operakultúrát feltételeznek a nézőkről? Vagy fordítsuk meg: mit feltételezzünk mi az alkotókról?

A főbb szerepekben csupa elmulasztott (eljátszott) lehetőség. Pataki P. Dániel képes volna László király ürügyén egy összetett személyiséget formálni. Veleszületett hangi adottságait magabiztosan uralja és használná is, ha volna mire. Fekete Attila (Hunyadi László) lehetne a végzetdráma időzített bombája, ha a rendezés nem dőlne be a szerelmi szálnak. Fodor Beatrix (Szilágyi Erzsébet) színpadi kontextus nélkül, szépen énekelve vergődik. Miklósa Erika (Mária) az üveghangok birodalmába vágyik, kár, hogy Erkel nem oda írta áriáinak minden hangját. Szvétek László (Cillei Ulrik) és Kálmándi Mihály (Gara nádor) a semmiből jön, és megbízhatóan dolgozik hozott anyagból. Schöck Atala (Mátyás) a láthatatlan ember magabiztosságával kísérgeti a gyermek Mátyást, éneke feledteti a rendezői szerencsétlenkedést.

A Héja Domonkos irányította zenekar magabiztosan, jó erőben, a legtöbb karaktert zamatosan tálalva muzsikált. Egyszer-egyszer elmerevedett a lüktetés, vagy túlvezéreltté vált a dinamika, az összteljesítmény azonban messze az idény eleji forma felett volt.

Magyar Állami Operaház, szeptember 29.

Neked ajánljuk