Talán meglepő, de a Cigányszerelem legújabb előadása elsősorban nem a viharzóan szenvedélyes, ám múlékony cigányszerelemről, nem is a cigányságról, s még csak nem is a szerelemről szól. A 102 esztendős Lehár-operett friss bemutatója mindenekelőtt magát az operettet tárgyazza, s ez tűnjön bár elsőre akármily banálisnak, valójában éppoly fontos, mint amennyire kézenfekvő tájékozódási irány. Mert hiszen amióta csak az operett megszűnt szerves kultúrájú, "magától értetődő" színpadi műfajnak számítani, az okosabb-kíváncsibb rendezések java jobbára máig azon a kérdésen kezdi, hogy voltaképp mi is légyen az operett. Így ezúttal Béres Attila is erről a pontról indul, és végül ide is érkezik vissza. A rendező, aki két éve Szegeden, egy sztárokkal jócskán megspékelt előadásban inkább csak körülsétálta a cigányprímás Józsi és a beléhabarodó úri kisasszony, Zórika történetét (lásd: Közel a kiserdő, Magyar Narancs, 2009. szeptember 16.), most bátrabban nekivág a műfaj sűrűjének. Az előadás ilyesformán a Nagymező utcában is egy vidéki operettprodukció próbájával indul: hisztérikus rendezővel, ripacs és előtérbe nyomuló táncos-komikussal, pózból pózba álló szereplőkkel s persze az elmaradhatatlan primadonnával. Kalocsai Zsuzsa, aki a legalább húsz éve húszéves Tóvári Ilonát játssza (amúgy az őseredeti Cigányszerelemben ez a szerep nevét és hivatását tekintve is egészen más volt még), profi eleganciával űzi az öniróniát: perel a darab legnagyobb slágerének megrövidítése miatt, vitázik az álrendezővel és az este karmesterével, a megszólalásaiban is pompás tempóérzéket mutató Makláry Lászlóval. Két és fél óra elteltével, az előadás legvégén azután Kalocsai újra, immár teljes hosszában elénekelheti a Messze a nagyerdő című klasszikust, nemcsak remek diszpozícióban, de hozzá igazi hatásos finálé előterében, s ami a legfőbb: azzal a nyilvánvaló, erőteljes s mégis tartott érzelmességgel, amely nélkül éppúgy nincs igazi operett, mint "nagy nő" híján.
A Cigányszerelem slágerszámának kétszeri felhangzása között is egyfajta műfaji áttekintésnek, a lehetséges játékmodorok akart-akaratlan leltárának tetszik az előadás. Az operett másik komoly szoprán szólamának birtokosa, Fischl Mónika (Zórika) például az opera felől közelít, s ez helyes is, hiszen énekelnivalója tényleg operai igényű, s Lehár zenéjéből Puccini hatását éppúgy kihallhatja a (szegedi produkció óta valamelyest megokosodott) kritikus, mint a Rajna kincsét vagy akár az őrülésnek indult Melindát. Amíg Zórika elsősorban a szólamra koncentrál, addig Faragó András eleven operett-történeti figurát ad az apa, Dragoján Péter szerepében. S nem csupán azért, mivel az élet rusztikus örömeit kicsattanóan kedvelő földbirtokosban egykönnyen ráismerhetünk az ősmintára, A cigánybáró sertéskirályára, Zsupánra, hanem azért is, mert az Operettszínház férfiúinak sorában ma Faragó egymagában képviseli az originális operettkomikumot, amelynek a telt testalkat legfeljebb szerencsés alapja, s nem végső fegyvere. Oldalán a szűzi szemérmű, ám ugyancsak örömkedvelő koros nevelőnő, a bájos Lehoczky Zsuzsa a műfaj alagsorából hordja fel az ezerszer elsütött, de azért ma is váltig hatást keltő patronokat. Merthogy mit szépítsük, az is operett, amikor a "kishitű" szó elhangzásakor a színésznő kezét a térde magasságában meglóbálva elmutogatja a szó első felét, vagy amikor egy pohár pálinka akkurátus kitöltése után a játszó személy az üveget kezdi szlopálni. Hogy a táncos-komikus-szubrett páros beltagja, Csonka András a vidéki színész, rendező, szövegíró és koreográfus, Tivadar szerepében többször is mint "a mai magyar zenés színház" megtestesítője említtetik, az ugyancsak az előadás markánsan önironikus vonulatát jelzi, bár itt a gesztus csak ritkán párosul színészi jelenléttel és jeles rendű artikulációval. A szubrett Peller Anna ezúttal is hajlik a harsány és olykor triviális túljátszásra, s minthogy Jolán másik szereposztásbeli alakítója, Szendy Szilvi is hasonló tüneteket mutat, ez már általános problémának vélhető, amelynek magyarázatát talán Oszvald Marika hatása, elementáris, de utánzásra azért nem ajánlható személyes játékmodora adhatja.
A Cigányszerelem másik nagy vonulatát a cigány kolorit megjelenítése alkotja, s itt különösen nagy szerep jut Zsuráfszky Zoltán koreográfusnak, aki a sok térd- és lábszárcsapkodás közepette erős hangulatot és sodró lendületet teremt. A mostanság egyetlen Lehár-operettből sem hiányozható Apacsdal előadásakor ez a stílus némiképp furcsán fest, de egyebekben határozott nyereségnek tetszik. A férfiúi vonzerejével a cselekményt megmozgató cigányprímást Dolhai Attila játssza épp annyi jelzett egzotikummal, amennyi még stílszerű, s hozzá olyan vokális formát mutatva, amely bőven megindokolhatja a férfiért vőlegényét és családját is odahagyó Zórika szenvedélyét. Kutula cigányvajda szerepét a vendég Verebes István hozza: civil napszemüvegében kiállva, a koreográfia halvány és az énekszólam még halványabb jelzésével, ellenben üdítően természetes színpadi megszólalásokkal egy olyan közegben, ahol majd' mindenki "fent" beszél.
A történet végén a megtévedt Zórika persze visszatér derék vőlegényéhez, az ugyancsak derekas formát mutató másodbonvivánhoz, Boncsér Gergelyhez (Gábor). A letelepedettek és a nomádok pedig összebékülnek egymással, amiként az illendő is egy operettben, ahol a harcokat rendszerint valcerré oldja az emlékezés.
Budapesti Operettszínház, október 19.
