Magyar Narancs: Azt mondod, magáról az esetről nem akarsz beszélni, meg is értem, tele volt vele minden. De arról, ami benned maradt…
Gálvölgyi János: Elsősorban a bosszankodás. Annyi ostobaságot írtak az egészről. Például hogy tüdőembóliám volt. Lehet, hogy ilyen banális eset, egy bakteriális fertőzés, ami úgy csaphat le bárkire, mint amikor egy tégla esik a fejedre, nem olyan érdekes. De a vicc amúgy az, hogy épp velem esett meg. Velem, aki nem vagyok kézfogós… Drága művész úr, ragadják meg a kezem, megőrülök ettől, mindig fertőtlenítem a kezem, és nem a Covid alatt kezdtem, hanem már negyven éve csinálom, rajtam nevetett mindenki. Jó, a fertőzés nem kézfogással érkezett, a levegőben van most háromféle hasonló…
MN: Én is elkaphatom? Ez most nem esett jól, elég nagy hipochonder vagyok.
GJ: Annál nagyobb nem lehetsz, mint amilyen én voltam régen. Elég volt csak olvasnom valamiről, és a tüneteket rögtön éreztem is. Egyszer kezembe került A szívinfarktus tíz ismérve című kis könyvecske. Rohantam is a háziorvosunkhoz, „Zoli bácsi, úgy néz ki, hogy infarktusom van”. Nagyon úgy néz ki, felelte. Meg is nyomott valamit rajtam, ha már ott voltam. És kiderült: izomgyulladásom volt! De volt egy olyan időszakom is, amikor reggelente munka előtt bementem a sportkórházba, rám tették az EKG-t, vittem magammal. Aztán amikor Márkus Laci a kezem között halt meg, akkor lett vége. Ennyi az egész, érintett meg akkor. Ez a halálos. Meg amúgy is: úgy tűnik, nálam hétévente jönnek a meglepetések. Mondtam is, hogy hét év múlva már nem kell hazahozni.
MN: És mi a tanulság?
GJ: Tanulság? Hogy nem szabad megbetegedni. Nemcsak egy olyan szemérmes embernek, mint én, senkinek nem könnyű kiszolgáltatva feküdni. De azt kell mondjam, hogy rengeteg emberséggel és segítséggel találkoztam. És azt láttam, az ápolók is mindenkivel egyenlően bántak. Az ő munkájuk, ahogy ott voltak rendületlenül, megfizethetetlen. De úgy látszik, nem is próbálják megfizetni. És mindez tényleg nem a művész úrnak szólt. Láttam, ahogy például egy kislánnyal, aki összetörte magát, úgy bántak, mint ahogy egy szerető rokon tenné.
MN: „A Pintér Béla ugrott?” – ez volt az első kérdésed ébredéskor.
GJ: Sose titkoltam, hogy nagy álmom volt Pintér Bélával dolgozni, amikor láttam egy-egy darabjukat, arra gondoltam, de jó lehet velük játszani. Persze ennek nem volt semmi realitása. Aztán négy éve az Átriumban odajött hozzám, így lett szerepem a Marshal Fifty-Sixben majd beszálltam a Kaisers TV Ungarnba szegény Quitt László halála után. Aztán nemrég mondta Béla, hogy írna egy szerepet kimondottan rám. Ez nyilván nagyon fontos volt nekem.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
