Szeretik a színházak G. B. Shaw Szent Johanna című tragédiáját (tragédia?) – isteni szerep a lányé: bele lehet nyomni mindent, hogy győzzön a hit. A hit, mely leginkább a biztos tudás formáját ölti; egy hadvezér veszett el az orleans-i kamaszlányban, méghozzá egy jó hadvezér, akiben a tudás mellett van bőven eltökéltség, bátorság, jellemszilárdság és egyéb szükséges hadviselési erények (mint erre a darab egyik szereplője, Cauchon püspök is rámutat).
Lengyel Menyhért a mű hazai ősbemutatója után (a címszerepben Bajor Gizit nem dicsérte agyon) Shaw „páratlanul emelkedett szelleméről” zeng ódákat, „michelangelói kontúrokat” emleget a mellékszereplők kapcsán is. Az 1923-ban született mű aktualitását egyebek mellett és legkivált az orleans-i szűz boldoggá avatása utáni szentté avatása adta, kiköszörülve a közel öt évszázados csorbát, vagyis a máglyahalált (bár a rehabilitáció kevéssel a megégettetés után, a végső csatanyerés eufóriájában megtörtént).
A Nemzeti Színházban Alföldi Róbert szinte teljesen üres színpadra rendezte a darabot, és csínján bánt az effektekkel is (bár épp azért, hogy az a kevés annál hatásosabb legyen). Nádasdy Ádám fordítása a pontosságra és a nyelvi simaságra törekszik, ezért aztán otthon vannak benne a Johanna-történet eredeti idejében bőven anakronisztikusnak tűnő szavak, mint a nacionalizmus és a protestantizmus. És megképződnek az időtlen – vagyis mindig aktuális – frappáns mondatok is: „A csalás célja a megtévesztés. Az olyan esemény, amely hitet gerjeszt, nem lehet megtévesztő: ezért nem csalás, hanem csoda.”
Bánfalvi Eszter
Fotó: Horváth Judit
A dráma okos, szellemes, Shaw szarkazmusa, kegyetlen iróniája is szépen virul benne; de drámaiság, vagyis talányos tétje a történetnek – nos, az nincs sok. Johanna hisz, rendíthetetlenül – és teljesen mindegy, hogy a „hangokat”, melyek a hitét táplálják, a mások meggyőzésére ő találja ki, vagy valóban hallja, mert a vég, ahová tart, kezdettől fogva a halál. Igaza van, tehát meg fogják ölni.
Bánfalvi Eszter a játékával mégiscsak belecsempész valami „fejlődéstörténetet” Johanna alakjába. Ahogy a haja rövidül, ahogy a szoknyából katonaruha lesz, ahogy a tartás a szertelen kamaszlányos lazaságból keménnyé válik, ahogy a belső jellemszilárdság elfoglalja a külsőt, az szépen mutatja, hogy a lányból felnőtt lesz, hogy a hite megbirkózik előbb a halál fenyegetésével, majd magával a halállal is. Bánfalvi gazdag színészi eszköztárból választja ki az éppen odaillő gesztust és fintort – sosem tesz rá, nem válik sokká, ezért erős a játéka.
Az előadás egyik csúcspontja az a jelenet, amelyben két angol és a francia püspök koncepciózusan – asztalnál, laptoppal – megtárgyalja a koncepciót; azt, hogy hogyan szabadulnak meg ettől a kellemetlen, mert igazán hívő lánytól. Az elegáns, mediátori erényeket csillogtató Warwick szerepében Kulka János sikerrel tartja kordában Znamenák István indulatos, nagy agylöttyenésekkel vitatkozó Stogumberjét; ők ketten megegyeznek abban, hogy a lány boszorkány, ezért máglyára vele. Ám a fondorlatos, okos, politikailag igen kiművelt egyházi férfiú, Cauchon püspök ragaszkodik Krisztus királyságához (melynek jegyében és nevében utasítja el a földhözragadt nacionalizmust, mely szerint „Franciaország a franciáké”, és eretnekség vádjával hagyná elpusztítani Johannát). Fodor Tamás fifikás püspöke az álszentség és a politikai-taktikai profizmus keverékével „küzd a lány lelki üdvéért”, és a világi hatalommal öletné meg őt. A kompromisszum kész, és igazi mestermű – és László Zsolt inkvizítora a mesterművet mesteri filippikával koronázza meg. A többiek – Bodrogi Gyula reálpolitikus, vagyis korrupt reimsi érseke, Szabó Kimmel Tamás lassan, de erősen behódoló Dunois-ja, Földi Ádám megúszós kis dauphinje, Nagy Zsolt óvatosan „megtérő” Baudricourt-ja – egy-egy vonás kiemelésével illusztrálják a sztorit. Johanna „példabeszédei” mind.
Alföldi rendezése tiszta, akár a színpad. A tűz nagy – pusztító és nem tisztító. Johanna halála nyomasztó – de visszatérésének lehetősége még inkább. Mert inkább a halott szent, mint az eleven hit.
Nemzeti Színház, október 21.
