Színház

Nemhiába méltatják annyian Szent Páltól Müller Péterig, a szeretet valóban csodákra képes.

Valaki mindig idegen. És olyan gyorsan meg lehet találni azt az idegenséget: ráfogni, elutasítani, elzavarni. Ő idegen – én magyar.

Milyen érzés, ha az embert világsztárok fenyegetik? Enged-e a szelíd produceri erőszaknak? Mit gondol a Broadwayt eluraló hollywoodi sztárokról? És mit Ascher Tamásról? A New York-i színházi élet legbefolyásosabb kritikusával beszélgettünk.

Rajongók színpadon és színpadon kívül, avagy mit keres egy komoly színésznő egy kereskedelmi tévé tehetségkutatójának a zsűrijében? Kovács Patríciával beszélgettünk.

A „legendás Máté–Horvai-osztály” tagjaként idén az ő életéről szólt az AlkalMáté Trupp előadása. A színészként indult rendezővel hazafiasságról, Darth Vaderről, felbomlott apaszerepről beszélgettünk, és arról, miért érezzük az életünket még szarabbnak a bulvárelőadások után.

A magyar olvasó alig tudhat többet annál, mint hogy az újcirkuszban nincsenek állatok, de van valami történet. Pedig érdemes alaposabban megismerni, hiszen ez az egyik legdinamikusabban fejlődő színpadi műfaj, amelyet egyszerre övez a szakma és a közönség kiemelt érdeklődése, hiszen nemcsak a hagyományos cirkuszt újíthatja meg, hanem a kortárs táncot és a színházat is.

Felméry Lili, az Operaház Étoile-díjas magántáncosa már végzős növendékként eltáncolhatta Júlia szerepét, s azóta is szólószerepek sorát kapja. Többek között arról beszélgettünk, hogy a klasszikus balett nem poros, és hogy nem kell mindig mindenkinek megfelelni.

A színház akkor a legjobb, ha nem bújik függöny mögé, még akkor sem, ha éppenséggel tényleg van színpad és függöny. Ha nincs semmi, ami elválasztaná tőlünk, ha nincs két, egymástól elváló valóság, csak egy: amiben a színház is létrejön, és amiben az élet is zajlik.

A romániai és a magyarországi színjátszás mitikus szembeállítása az erős látványvilágú teatralitás és a lélektani realizmus ellentétére épül. Utóbbiról itt is, ott is némi megvetéssel szoktunk beszélni, nálunk főleg azért, mert a hagyományos fősodort, így gyakran a ki nem mondott elvárást is jelenti. A másik után vágyakozunk.

A színházi kollégium tagjai – Bozsik Yvette, Vincze Balázs és Zalán János – egyszerűen nem tudnak hibázni.

Van valami izgalmas és üdítő az első percektől kezdve, amikor a színpadon ott lóg, mint egy Brecht-darabban, a helyszínfelírás, hogy „Havasalföld” és „Cra­iova” (vagy inkább Krajova?), s egy bizonyos Mihály bán, a macsó „román” pedig ízléstelen hálós trikóban és valódi pocakkal uralja a színpadot.

„Barnikám, mindegy, mit csinálsz a színpadon, az már jó” – mondták a Kaszás Attila-, Színikritikusok és POSZT-díjas marosvásárhelyi színésznek, aki úgy érezte, ha tényleg ennyi, akkor neki vége, és a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz szerződött, ahol Alföldi Róbert Makrancos Katájának egyik főszerepét játssza.