Színház

Lehet, hogy tényleg két ember ez az egy ember. Mindenesetre ki kell várni, amíg például a Nemzeti színpadán a tévés-balhés médiasztár "Stohl Buciról" el lehet hinni, hogy ő Orgon. De ha beletesszük ezt az időt és energiát, kellemes meglepetés is várhat ránk: egy jó színészt látunk. Stohl András negyvenéves.

A színpadon elegáns étterem - de a horizontális sík vertikálisba fordul: egymás alatt négy szinten játszanak a szereplők; ha egymáshoz beszélnek, felénk fordulnak. A Radnóti Színház szűkös színpadán Bagossy Leventének nemcsak a "helyproblémát" sikerült megoldania, hanem megteremtette azt a teret is, amely pompásan illik Térey János darabjához.

"Forintos ötlet" volt annak idején - nagyjából húsz éve -, hogy a Vígszínház "Zeitstücköt" íratott Arthur Schnitzler Körtánc című darabjából; Kornis Mihálynak a kollégától kölcsönzött frappáns dramaturgiai szerkezetben sikerült felvonultatnia az akkori jelen ismerős típusait, melyek képviselői nyilván minden előadáson ott voltak a nézőtéren is.

Mondanak mindent a most huszonöt éves Katona József Színházra: a magyar színházművészet állócsillaga, a múltból itt ragadt kövület, utazó nagykövetünk, legesleg. Az igazgatóval a negyedszázad néhány pillanatát ragadtuk ki.

Az AlkalMáté Társulat (Parti Nagy Lajos elnevezése) idén Zsámbékon páratlan vállalkozásba kezdett: elhatározták, hogy minden évben kisorsolnak egy embert a csapatból, és róla készítenek darabot. A júliusi bemutató a Járó Zsuzsa címet viselte. Jövőre a Szandtner Anna című drámát láthatjuk.

Évtizedes európai diadalmenetet, valamint egy életerős Broadway-bukást követően ezen a nyáron megérkezett hazánkba a Roman Polanski nevével fémjelzett rémmusical.

Májusban véget ért a rádiós családregény, amely 1959 óta 2500 epizódon át mesélte-mesketélte egy képzeletbeli, egyszersmind roppant népes família történetét. Visszatekintésünkben e korszakokon átívelő műsorszámot parentáljuk.

Így jött össze - ráadásul visszafelé lett világos: nemrégiben magyar szerzőkkel töltöttem egy hétvégét magyar színházakban; ez utóbbi, mondjuk, természetes.

Rossz memóriájú ember lévén dühödten imádom az idézeteket, a szó szerintieket, a stilárisakat, a színházi palimpszesztet legkivált: semmi bajom tehát azzal a gesztussal, hogy Tasnádi István letörölte a nagy árkus papírról Erdman Öngyilkosát, és ráírta a maga Finitóját, "magyar zombi" alcímmel, versben; és önmagában azzal sincsen semmi bajom, hogy Mácsai Pál rendezése erősen izál: moliére-izál, barokkizál, örkényizál, stilizál, parodizál.

Harmincöt évi ismeretség után meg merte tenni, hogy morbid vicceket meséljen barátja ravatalperformanszán, február 6-án, a Műcsarnokban. A színházcsinálót egy hónappal később elvitte a betegség, ő pedig könyvet írt az emlékére.

Megint egy műhelytitokkal kezdem, de nem a színház, hanem a kritikaírás műhelyéből: majdnem mindegy, hogy számomra mennyire érthető vagy tetszetős vagy könnyű (esetleg mindennek ellenkezője) egy előadás, ha a róla szóló írásban ez nem tud mások számára is világossá válni, tokkal-vonóval, azaz indoklással együtt, megette a fene az egészet. Az írás logikája ugyanis más, mint a színházé - röviden ennyi.